Gombai József oboaművész emlékére

(1953-2020)

Bár nem vagyok rajongója a focinak, s tudom, hogy e kijelentéssel, bizonyosan „ellenségeket” szerzek, mégis írnom kell a fociról. Illetve egy bizonyos mérkőzésről. A csapatokat nem jegyezte sem az NB. I., sem az NB.II., sem bármilyen más kategória. (lám milyen tájékozatlan vagyok, lehet, hogy van NB.III…IV…V. stb.?) Ez még csak a harmadik mondat és biztosan plusz 100 „ellenség”. Nekem mégis a mérkőzések mérkőzése volt, hiszen addig sem kellett géppisztolyt időre szétszedni, összerakni, politikai fejtágítón részt venni, alaki gyakorlatokat végezni, kivágni a díszmenetet, s meghallgatni, az előadótól, hogy a mogyoróültetvényes – értsd Jimmy Carter – milyen sötét gazember, s hogy Chile Afrika keleti partjainál található.

Az első sor közepén guggoló Lukácsházy Győző mögött, az álló sor legmagasabb katonája Gombai József, ugyanabban a sorban jobbról a 3. pedig az emlékezés írója

Hiába húzod fel a szemöldöködet kedves olvasó, mert ez bizony igaz. Így hangzott el, hazánk egy tájának laktanyájában, ahol én és negyvenegy frissen végzett Zeneakadémista muzsikus kollégám, – abban az időben éppen katonatársam – egy hónap kiképzés során tanultuk hogyan kell hazánk békéjét megvédeni. Csapatokat – nem harcoló, hanem foci csapatokat – alakítottunk és bőszen fociztunk. Abban biztos vagyok, hogy a harcoló alakulatom – bocsánat – focicsapatom leghatékonyabb hátráltatója én voltam, mint „kétballábasamatőr”.

Szóval fociztunk. Ő is. Ahogyan emlékszem elég jól, nálam biztosan jobban. Aztán a délutáni kötelező gyakorlás alkalmával elővette hangszerét, hosszasan vizsgálta a nád minőségét, s játszani kezdett. Nem csak ő, de mindenki, mind a negyven zenész, kivéve egy artista fiút és engem. Emlékezetes mérkőzés volt. Mint ahogyan emlékezetes az a négy közös évtized, mely most megszakadt. Közös évtizedek voltak, a zeneakadémiai évektől, korai és váratlan minapi haláláig, színházban, koncerteken, felvételeken. Ő volt az, aki, ha megadta a hangot a zenekarnak, s az elkezdett hangolni, tudtam, hogy kezdődik az a varázslat, ami a legfontosabb volt az életemben. A koncert, az előadás, a felvétel indítását jelző piros lámpa, a muzsikálás, s az ezzel járó pulzusszám emelkedés.

Alkotni nem lehet nyugodt pulzussal. Csak – ahogyan a költő írja: tüzes gyors szívvel. Az Úr neki is tüzes gyors szívet adott. Negyven év alatt az ember összenő a zenekarral. Akkor is, ha előtte, vagy fölötte a színpadon áll és énekel. Nélkülük és a soraikból kibuggyanó gyönyörűségek nélkül semmire nem mentem volna. Igen, szárnyakat ad az énekesnek egy gyönyörűen rajzolt dallam, ami felkúszik a színpadra, odaoson a pódium szélére. Volt sok ilyen „oboás odaosonás” a fülemhez. Tőle. Ilyenkor az ember legszívesebben hátra fordulna, kacsintana egyet, s felemelt hüvelykujjával jelezné elismerését. Egyszer meg is tettem ezt egy felvételen. Többé nem fogom. Nem csak azért, mert nem énekelek már, hanem azért se, mert ő sem játszik többé. Nem önszántából hagyta abba a muzsikálást, mint én. Lakatos Gyuri megválaszolhatatlan kérdést tesz fel, amikor azt írja: „Miért pont oboa hiányzott abba az Égi Zenekarba?” Nem tudom. Csak azt tudom, hogy eddig a mi örömünkre játszott. Most már az Úr örömére játszik. Mert, hogy az Úr örömét leli játékában, az biztos. Isten veled Gombai Józsi, faragd a nádat tovább kedved szerint!

*

Gulyás Dénes

Gombai József 1953. április 19-én született Budapesten. Mesterei voltak: Varga Elemér (IX. kerületi Állami Zeneiskola), Szeszler Tibor (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) és Pongrácz Péter (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola). St Moritz-ban nyert nemzetközi ifjúsági oboa versenyt. Már zeneakadémiai növendékként a Magyar Állami Operaház Zenekarában, majd a Liszt Ferenc Kamarazenekarban is játszott. Rendkívüli tehetségként ismerte a szakma. Nagy élmény volt számára, hogy a következő karmesterekkel együtt tudott „lélegezni” nemcsak a Magyar Állami Operaház, hanem a Filharmónia Társaság Zenekarának művészeként is: Ferencsik János, Kovács János, Medveczky Ádám, Giuseppe Patane, Lamberto Gardelli, Rico Saccani.