(BMC CD 278)

Néhány adalék a lassan évtizednyi ködbe vesző kezdetekből: A New York-i Filharmonikusoknak azt a díját, amely egy kompozíció megrendelésével jár, 2011-ben Henri Dutilleux-nek ajánlották fel, ám ő – tekintettel 95 éves korára – továbbadta azt három, általa ismert és elismert fiatalabb zeneszerzőnek. Egyikük Eötvös Péter, akit akkor már egy ideje foglalkoztatott a „Kékszakállú-probléma”, megfelelő párdarab keresése Bartók egyfelvonásosához. Karmesterként a legkülönbözőbb „megoldásokkal” találkozott, amelyek arra inspirálták, hogy zeneszerzőként vállalkozzon e funkciót betöltő, ugyanakkor természetesen önállóan is megálló „párdarab” komponálására.

Mint korábban több ízben, ezúttal is kortárs alkotás inspirálta – feleségével, Mezei Marival – a libretto elkészítésére: Alessandro Baricco regénye. Olyan egyfelvonásos született, amelynek zenekari apparátusa megegyezik a Kékszakállúéval (szerzőként a gyakorló muzsikus szempontjának figyelembevétele), és Bartók remekéhez hasonlóan színpadon és pódiumon egyaránt előadható. A két énekes hangfaj-választása megegyező, így tehát adott a lehetőség, hogy egyazon énekes-pár jelenítse meg a két egyfelvonásos szereplőit (ilyen teljesítményre eddig Vizin Viktória vállalkozott).

Eötvös elképzelése szerint egyértelmű a sorrend, hiszen, mint nyilatkozta, „Bartók Kékszakállúja után már nem lehet játszani semmit”. Zeneszerzői koncepciójának nagyvonalúságára vall, hogy a két mű szünet nélküli, egyvégtében való megszólaltatását is lehetségesnek tartja. Engedtessék meg a személyes hallgatói reflexió: jóllehet, a darab végén megjelenő négyhangos motívum (amelyet már korábban is hallhattunk, a címet adó exponált szöveggel) zeneileg folytatható a Bartók-opera kezdő fisz-cisz fordulatával, nem tartanám szerencsésnek az egyvégtében való előadást. Már csak azért sem, mert az Eötvös-mű „megérdemli” a hallgatóság reflexióját, ugyanakkor a közönségnek is „jár” a lehetőség, hogy engedje kicsengeni/lecsengeni magában a hallottakat! Talán, ha majd e mű ismertsége vetekszik a folytatáséval, addigra elvárható lesz a két kompozíció folyamatos appercipiálása.

A Senza sangue koncertszerű bemutatójára Kölnben került sor 2016-ban (a New York-i Filharmonikusokkal, a szerző vezényletével – néhány nappal később pedig New Yorkban is előadták), Budapesten 2018. február 10-én volt a magyarországi bemutató, színpadi verzióban (a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében). Ez az előadás került megörökítésre, CD-verzióban. Vizin Viktóriát, Jordan Shanahant, valamint a Nemzeti Filharmonikus Zenekart halljuk, a szerző vezényletével.

Vannak opera-címek, amelyek jobbára csak „magyarázkodással” fordíthatók le (elég, ha a Sacre du printemps-ra gondolunk). A Baricco-regény címe magyarul: Vértelenül, s valljuk meg, operacímként így kicsit furcsa lenne. Érdemesebb tehát a megzenésítés nyelvén, olaszul emlegetni.

Cselekménye magasfeszültségű pillanattal kezdődik, abban a pillanatban, amire a két szereplő fél évszázada várt, s amelyről mindketten tudták, hogy elkerülhetetlen. Az előzmény: fél évszázada hárman megölték a Nő apját, aki a Férfinek köszönhetően maradt akkor életben. A Nő azóta kereste apja gyilkosait, kettőt közülük megölt, a harmadikkal pedig, aki a háborút követően lottóárusként él, bekövetkezik a kölcsönös felismerésen alapuló találkozás. Igazságok feszülnek egymásnak, a múlt személyiségformáló mozzanatainak felidézésével, és kiderül: a béke, a megbékélés vágya erősebb a bosszúénál. A Kékszakállú párdarabjának tervezett műben a történet voltaképp nem zárul le – önálló előadását követően a hallgatóban felmerülhet a „hogyan tovább” gondolata; jóllehet, a műalkotás példázat-jelleggel befejezettnek is tekinthető. A találkozással véget ért a fél évszázados várakozás…

A történet ezúttal is az érzések belső színpadán játszódik (költői kérdésként értelmezve Balázs Béla Regösének prológusából az örök-aktuális felvetést, miszerint „hol a színpad, kint-e vagy bent”), éppen ezért a hangfelvétel teljesértékű műismeretet tesz lehetővé. A kísérőfüzetben három nyelven szerepel a libretto (olasz, angol, magyar), így szóról-szóra követhető a szöveg (a kitűnő éneseknek hála, némi olasz nyelvismerettel az eredetit és lehet érteni – igaz, ebben része van a szerzőnek is, aki a hangszereléssel sohasem fedi el az énekszólamokat). Első hallásra csakúgy, mint a történet ismeretében, egyaránt működik a hallgatói aktivitás: a bevezetést követő hét jelenetből álló folyamatot egységként éljük végig, az átgondolt szerkezetnek köszönhetően figyelmünk fókuszálva követi a párbeszédeket és a monológot. A zeneszerző műhelyébe a Fazekas Gergellyel folytatott beszélgetés ad betekintést. Ezt azért is érdemes előre elolvasni, mert akkor a „ráismeréseket” a mű hallgatása közben tudjuk helyiértékükön kezelni. Mert egy dolog, hogy a szerző ismerteti szándékait, alkotói fortélyait, s nemritkán egy másik, amivel hangzásként szembesülünk. Eötvös Péter esetében nem így van: lényeglátó szempontjaival mintegy keretet ad azokhoz a megfigyelésekhez, amelyek – kinek-kinek korábbi zeneirodalmi ismeretei birtokában – szinte maguktól felbukkannak.

Eötvös segíti a tájékozódást zenei kulcsmozzanatokra irányítva a figyelmet; például, hogy a Nő monológja végének négyhangos motívuma, a cím szövegére, visszatér a mű végén, rézfúvósok dallamfordulataként, fafúvók kitartott akkordjaként. Ösztönösen talán sokan ráéreznének a megfelelésre, így viszont a tudatosítás által a mélyebb műértés mozzanata lesz. Hogy e négy hangos fordulat (A-Gisz-H-G) első három hangja a történeti toposzként ismert B-A-C-H motívumot idézi transzponáltan, s a „zárlat” sem vezet eltérő irányba (tengelyhang), további apró ínyencség. A szerzői figyelemfelkeltés nyomán örömforrás, hogy ténylegesen meghalljuk a Kékszakállú „félsz-e?” kérdésének nagyszekund-lépését a Férfi szólamának exponált helyén. De ezek csupán apró adalékok – az élmény nagyobb léptékű. Eötvös operájára ráillik, amit a Bartók-műre vonatkozó jellemzésként mondott: „képes a szélesebb nagyközönséget is megszólítani, miközben a legmélyebb rétegei a szakmabeliek számára is kiapadhatatlanok”. És éppen ez a „kiapadhatatlanság” teszi, hogy vélhetőleg megunhatatlan hallgatnivalóvá fog válni – a hangfelvétel által lehetővé tett széles körben.

A karmester Eötvös több stíluskorszakra kiterjedő, s főképp: a kortárs zene megannyi irányzatában való jártassága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy szerzőként mindig meggyőző „megoldásokat” válasszon; a két énekes szereplő mellett egyenrangú harmadikká téve a zenekart, amely megannyi funkciót tud teljesíteni. Eötvös mindig lényeges mozzanatokra koncentrál – ezeket „súlyozza”, s az érzelmi-indulati elmélyítés érdekében választékos eszközökkel dolgozza ki. Az eredmény: a hallgatótól nem igényel sem különösebb zenei előképzettséget, sem pedig fárasztó koncentrációt. Szituáció(k)ba kerülünk, személyiségeket ismerünk meg (önnön megnyilvánulásaikból, reflexióikból, valamint a zenekari hangkulissza-környezet jellemzése által), s akár átéljük sorsukat, akár némi távolságtartással követjük, a katarzis nem marad el. Dráma, aminek a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat – olyan korban sem, amikor a mindennapi élet időről-időre váratlanabb, szélsőségesebb szituációkat produkál.

Fittler Katalin