Nagypapa és unoka közös szonátája

Manó Könyvek, Budapest, 2020.

Hatunokás nagymamaként, s ráadásul egy egész osztály tiszteletbeli nagymamájaként el sem tudnék „karácsonyibb” olvasmányt képzelni, mint az ismert költő, író és kiadói szerkesztő, Finy Petra „Bodzaszörp”-je, ez a páratlan szépségű és igazságtartalmú mesegyűjtemény. Érdemes idéznünk a két, már kamaszkorú leányzóját nagy gonddal, szeretettel és humorral nevelgető, felnőtteknek szóló művei mellett csaknem harminc gyerekkönyvet „termett” Szerző gyönyörű hitvallását a nagyszülő-unoka kapcsolatról, amelyet különösen jól esett olvasgatnom, mégpedig erősen személyes okból. Az én távoli gyermekkoromban, az ország börtönei között vándorló politikai fogoly apám és büntetésből tudományos kutatóból falusi tanárrá „átminősített” anyám helyett (bár nagyon sok szeretetet kapott ezeken a kis településeken, mégis, nehéz volt heti hat napot tőlem, egyetlen palántájától távol töltenie!) nekem nagyszüleim jelentették a biztonságot, az állandó jelenlétet, a korlátlan szeretetet, s az akkori szegénységünkben is szivárványosan változatos életet. Olyannyira, hogy alig három esztendős koromban – naplója tanúsága szerint – egy szép napon így szóltam Anyuhoz: „Anyukám, nekem nagymama és nagyapa a szüleim, te és Miki papa (apám beceneve volt ez!) a kisszüleim vagytok.” Nagyszüleim szülőségében komoly szerepe volt az zenének, nagymama felejthetetlen zongorajátékának és nagyapa még idős éveiben is szép, számomra mindig dalra-kész hőstenorjának. De lássuk Finy Petra mottónak is beillő credóját: „Kevés történet szól csak a nagymamákról és a nagypapákról. Pedig a tőlük kapott időtlen pillanatok annyira fontosak egy gyerek életében. Ahogy ők tudnak mosolyogni, úgy nem tud senki más. Amiről ők tudnak mesélni, arról nem tud senki más. Ahogy ők tudnak szeretni, azzal a sokat megélt szívvel és sokat látott lélekkel, nem tud senki más.”

Finy Petra és a Bodzaszörp (facebook)

Legszívesebben mind a tizenöt, varázslatos meséről írnék, s idéznék is belőlük, mégis, drága nagyszüleim imént, s már sok írásomban említett muzikalitásának tiszteletére, hadd emeljem most ki a tökéletesem megválasztott szerzői NYITÁNYT, amelynek címe: Ez egy csoda – Mese a nagypapáról, aki rátalált a világ legszebb hangjára, és az unokáról, aki ezt kiadta. A mese főhőse – mint láthatják is Bogdán Viki szerzőtársi rangú, kedves és megszólító erejű illusztrációján – történetesen egy olyan nagypapa – aki zongorájával valósággal „összenőtt” zeneszerző. Erről generációknak juthat az eszébe Erich Kästner A két Lotti-jának Pálffy karnagy ura, aki a mesebeli nagyapához hasonlóan komponista is, de akit újszülött ikreinek. Luisének és Lottének a nyivákolása nemhogy megihlette, zeneszerzésre inspirálta volna, hanem valósággal elüldözte ifjú felesége és a két újszülött mellől. Igaz, a lánykák tizedik születésnapjára benőtt a feje lágya, s – érettebb fejjel és korban – már egy „iker-indulót” szerzett a tiszteletükre. A Finy-mese nagypapa-zeneszerzője azonban egészen másként reagál arra, amikor először hallja meg újszülött unokája, s a kisbabának dalolgató felesége, az újdonsült nagymama „duettjét”: „Olyan sok szép hangot, zajt megírt már, de érezte, hogy a legszebb még rá vár valahol. De ezen a napon egy fia nesz, annyi sem volt a közelben. Már épp feladta volna, amikor a kertből furcsa hangok szűrődtek be a szobába. Vagyis inkább folytak. Talán mégis inkább lebegtek. – Megvan! Hiszen ez olyan finom valami, mint a fény. … Nagypapa hirtelen felállt, és az ablakhoz sietett. Akkora lendülettel, hogy szinte fellökte a zongorát… Az idős férfi kihajolt a kertablakon, és beletartotta fejét a napfénybe. Mert az ablakon nem csak tündöklő hangok, de ragyogó fények is beáramlottak. Nap festette arccal bámulta a csodát: a feleségét, amint karján tart egy pöttöm fehér csomagot, amelyik nyüszög. De a világ legcsodálatosabb hangján nyüszög. Nagymama pedig a világ legcsodálatosabb hangján dúdol az unokájának… Ilyen ragyogó hangot még életemben nem hallottam – jegyezte meg nagymamának este. Hallanád, amikor ordít! Akkor fényes ám igazán a hangja! – kuncogott az idős asszony könyvvel a kezében. De nagypapa nem foglalkozott vele. Rátette kezét a billentyűkre, és komponálni kezdett. Egy szonátát szerzett, melyben benne volt a felesége és az unokája hangja is. Mesélik, hogy később, amikor nagy koncerttermekben játszották ezt a zeneművet, aki csak meghallotta, tíz évet fiatalodott, a szíve pedig repesett a boldogságtól.”

Szonátát ugyan nem tudok szerezni, még egy árva dalocskát sem, legfeljebb énekszövegeket fordítani, de ezt az élményt mégis jól ismerem. Aligha véletlen, hogy tizenöt és fél éve tartó „nagymamaságom” sok-sok olyan verses és prózai szövegben felbukkan, amelyet az unokáimnak köszönhető.

A „Bodzaszörp”-ből Bogdán Viki nagymama és nagypapa portréja

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Finy Petra és Bogdán Viki tizenöt mesét kínáló, közös varázslata csak a zeneszerző, író, vagy bármilyen művészetbe merült nagyszülőket és unokákat szólítja meg. Erről szó sincs, nem is lehet, amíg felnőni nem tudó, bodzaszörpöt és almáspite vigaszt kínáló, ráncaikra büszke nagymamák és víziszonyos csemetéket úszni tanító, lombházat építő, nyugodt nagypapák vannak a világon! Persze – ezt tanúsíthatom, a két „munkakör” nem mindig vész össze – akár egy bolondos író nagymama is lehet konyhatündér! Boldog ünnepi és hétköznapi olvasást és kép-nézegetést, kedves nagyszülő társak és unokák!

Petrőczi Éva