Szesztay Zsolt*

KODÁLY ZOLTÁN DALJÁTÉKAI GYERMEKSZÍNPADON**

A Háry János és a Székely fonó gyermekszínpadon

Dr. Péczely Lászlónénak

Nem vagyok, nem voltam színházi szakember, de ének-zenetanári pályám első szakaszában négy alkalommal is összehozta a sors iskolám gyermekkórusát a színpaddal. Két alkalommal Kodály Zoltán Háry Jánosát, egyszer-egyszer a Székely fonó-t, illetve Szőnyi Erzsébet A makrancos királylány c. gyermekoperáját vittem színpadra.

A Szőnyi művel viszonylag könnyebb dolgom volt, mert a szerző eleve gyermekeknek és színpadra írta az ismert Shakespeare-mesét. Az én dolgom „csak” a zenei betanítás, a rendezés és a vezénylés, no meg a szervezés feladata volt. Egykori zeneakadémiai tanárom maga kérte (ajánlotta), hogy a pécsi Mátyás király utcai ének-zene tagozatos általános iskola gyermekeivel, – ahol 1964-től 1972-ig tanítottam, illetve vezettem az iskola kórusát, – vigyem színpadra művét.

Talán hallott arról Szőnyi tanárnő, hogy kezdő tanár koromban, 1960-ban a komlói Dávidföldi Általános Iskola gyermekeivel sikerült gyermekszínpadra állítanom a Háry János-t. Ezt az előadást látta Kodály Zoltánné édesanyja, dr. Péczely Lászlóné. Amikor évek multán a pécsi zenei általános iskolába kerültem, ahol ő volt a vezető énektanár, szorgalmazta, hogy a pécsi gyerekekkel is adjuk elő a Háry János-t. Igen ám, de meg kellett várni, amíg a címszerepre alkalmasnak igérkező gyerek feltűnik, felnő.

1967 tavaszán, Kodály Zoltán halálát követően, nagyon készültűnk a Háryra, de csak nem akadt igazán jó Háry János. Ekkor jutott eszembe, hogy a Székely fonó-t adjuk elő Kodály Zoltán halálának első évfordulóján. Sikerült az ötletet megvalósítani. Évekkel később végre megtaláltuk Háry jónak igérkező szereplőjét, 1972 tavaszára elkészültünk az előadásával.

Mind a Székely fonót, mind a pécsi Háry János-t nagymértékben dr. Péczely Lászlóné önzetlen segítségének, mindenre kiterjedő figyelmének köszönhetően sikerült előadnunk, olyan sikerrel, hogy azokat az ország számos más városában, más színpadán is sikerre vihettük.

Jelen munkámban, amelyet Kodály Zoltánné biztatására írok, a gyermekszínpadon végzett munkám emlékeiről próbálok beszámolni. Nagyban nehezíti feladatomat, hogy az egykori előadásokról videófelvétel még nem készülhetett, a magnófelvételek is használhatatlanok. Így csak az emlékezetemre támaszkodhatok, amelyet az eltelt évtizedek bizony alaposan próbára tesznek. De talán így is sikerül néhány kollégának kedvet és ötleteket adni ahhoz, hogy hasonló vállalkozásokba fogjanak.

Háry János Komlón

Amikor 1959-ben, friss diplomával a zsebemben, Komlón egy városszéli általános iskolában kaptam állást, törtem a fejem: hogyan tudnám vonzóvá, érdekessé tenni az énektanítást. Kapóra jött, hogy az iskola színházlátogatást szervezett Kaposvárra, a Háry János megtekintésére. Eszembe jutott, hogy ezt a művet az iskola tanulóival talán mi is előadhatnánk, „némi” változtatásokkal. Mindenesetre, az énekkarosok részére „előírtam”, hogy nézzék meg a kaposvári előadást.

Hazatérve, összehívtam a gyerekeket. Megtanultuk a Háry-ban előforduló népdalokat, felolvastam nekik a szövegkönyvet. Kiválasztottuk a majdani szereplőket. Már csak az előadás koncepcióját kellett megtalálni.

Az első ötletem az volt, s ezt ma is jónak tartom, hogy hagyjuk el az elő- és az utójátékot. Megmarad a négy kaland, négy összefüggő mese. „Nem kell a gyerek részére idézőjelbe tenni a történést!” – a jelszavam. Ha rajtam múlna, az „igazi” operai előadásokban is elhagynám a nagyabonyi ivó keretjátékát. A mesében, a kalandban minden megtörténhet: tegyük elhihetővé, hogy Háry kalandjai megtörtén(het)tek. Legalábbis a gyermeki képzelet világában. És vegyük komolyan a mű hazafias elemeit! (Hol találunk ennyire jó alkalmat az annyit emlegetett hazafias nevelésre?!)

Lehetőleg minden úgy történjen a gyermekszínpadon is, amint azt Kodály Zoltán elképzelte. A szöveg, a zene lehetőleg ne sérüljön! Persze, szimfónikus zenekarunk nincs. Megteszi a zongora és egy jó – nagyon jó – zongorista. A népdalok többségét amúgy maga Kodály feldolgozta zongorakísérettel a Magyar népzene köteteiben. A szólisták énekét a kórus erősítheti. A mű befejezése az utójáték elhagyása miatt más megoldást kíván. Nagy szerencse, hogy a Zárókar („Szegény derék magyar nép...” – nem népdal!) – az Intermezzo zenéjébe torkollik. Kerüljön középpontba az Intermezzo nagyszerű zenéje! Elhangzik (nagyon jól hangzik) zongorán az első két kaland között, a második kaland végén, az első „felvonás” zárásaként pedig a kórus énekli a triós forma első nagy részét. (Kodály Zoltán átirata vegyeskarra, dr. Vargha Károly szövegére, Intermezzo címmel.) A Zárókar helyén viszont az énekelt Intermezzo trió része és visszatérő szakasza zárja az előadást. Kisebb változtatás még, hogy egyes zenei részeket mélyebbre kell transzponálni, ha nem bírják az éneklő gyerekek a magasabb hangokat. Az előadás hangversenyszerű, amennyiben a kórus mindvégig a színpadon van, a jelzésszerű díszletek két oldalán. De a szereplők jelmezben vannak, a díszletek előtt folyik a játék.

Miután mindezt kigondoltam, átgondoltam, vettem a bátorságot, és 1959 október végén a lakásán felkerestem Kodály Zoltánt, elmondani elképzeléseimet és engedélyét kérni az előadáshoz. Hozzájárulását megnyerni az Intermezzo általam készített gyermekkari változatának bemutatásához. Nem volt egy diadalmenet a látogatás. „Nem lenne rossz az elképzelés, de nem fog sikerülni, mint ahogy már másoknak sem sikerült.” „Az Intermezzo átiratának átiratát ne nyomtassák ki!” Lógó orral mentem haza. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár nap multán a posta két ének-zongorakivonatot hozott a Rózsavölgyi Könyvesboltból: „Kodály Zoltán ajándéka”.

Több sem kellett nekem: ezt a gesztust az engedélyezésnek értelmeztem. Nekiláttam a munkának. Szétírtam a szövegkönyvet, az egyes szereplők részére, – a fénymásolás akkor még elérhetetlen volt a mi részünkre, a nyomtatott szövegkönyv meg kifogyott a bolti forgalomból. Tanítás előtt, tanítás után korrepetáltam az énekeseimet, az énekkarral úgyszólván mást sem tanultunk az egész tanévben. Minden héten átjött Pécsről Komlóra a zongoristám. Aztán elkezdődött a szerepjáték gyakorlása. Kis részek, majd ezek összeillesztése. Hamar rájöttem, hogy a szövegkönyvben változtatni kell: a manapság már ismeretlen „K. und K.” hadsereg kifejezései helyére érthető magyar ki-fejezéseket kellett találni. De csak a feltétlenül szükséges esetekben.

Az iskola vezetése, a tantestület eleinte jóindulatú elnézéssel követte munkámat. Később elfogadták, majd kezdték segíteni. A rajz- és a testneveléstanár segített alkalmi díszletszerűségeket készíteni. Hihetetlenül nagy segítség volt, hogy Márk Tivadar jóindulatának köszönhetően a Magyar Állami Operaház selejtezésre váró jelmezkészletéből válogathattunk. Egyre inkább összeállt a kép. Májusban a szomszédos szakmunkásképző éttermében két előadás szépen-rendben lezajlott. Ha jól emlékszem, Pécsett a Liszt-teremben is megismételtük az előadást.

Úgy érzem, az előadás zeneileg és színpadjátékban is elfogadható volt. Talán nem volt méltatlan ahhoz a segítséghez, amelyet Kodály Zoltántól kaptunk.

Az első, komlói gyermekszínpadi Háry Jánosom megalapozta a későbbi, pécsi előadást. A Háry János gyermekszínpadi előadásának általam megálmodott lehetőségeiről, részleteiről a pécsi Háry Jánosra történő emlékezéseim során fogok kitérni.

Háry János Pécsett

Mielőtt belefognék az előadás és annak koncepciója részletes is-mertetésébe, mintegy kedvcsinálóként, hosszasabban idézek Kircsi László főiskolai tanár zenekritikájából (Dunántúli Napló, 1972. március 22.):

»A FELADAT hatalmas volt. Nemcsak a nehéz énekszólók és kórusok megszólaltatására, cselekményt elhitető színpadi mozgásra gondolok itt (ne felejtsük el: általános iskolás gyerekekről van szó!), hanem meg kellett oldani egy csomó olyan kérdést, amely a gyermekek számára teszi érdekessé a művet, az operai előadás igényét át kellett transzponálni gyermekekkel megoldható feladatokká, mindezt úgy, hogy egy igazi Háry-előadás illúzióját keltse felnőttek számára is, hogy a mű semmit ne veszítsen fényéből.

A MEGOLDÁS felülmúlt minden várakozást. A mindvégig mozgalmas, színvonalas produkció elsősorban Szesztay Zsolt érdeme. Övé az ötlet, ő készítette a gyermekszínpadi változat partitúráját, ő végezte a betanítás fáradságos munkáját, a színpadi rendezés is az ő ötleteit dicséri. A gyermekszínpadi átdolgozás nem támasztott elérhetetlen igényeket, Háry mosolyt fakasztó meséje gyermeki őszinteséggel elevenedett meg. Nagy érdeme, hogy akik látták az előadást vagy netalán részesei voltak, magukénak érezhették ezt a zenét: Kodály zenéjét és az operában gyönyörűen feldolgozott népdalokat. Elsősorban ezért jelentős ez a produkció. Élményt adó, ízlést nevelő volta mellett azonban nem kis érdeme, hogy zenei anyanyelvünkre épülő művel gazdagítja a gyermekoperai irodalmat. Jól illeszkedtek az előadásba a szépen megvalósított kórusok. Érdekes és jó volt kórus előadásban hallani az ismert Intermezzót, annak ellenére, hogy a nagy hangterjedelem gondot okozott a gyermekkarnak. A „zenekar” hálátlan szerepét Polgár Marianne vállalta. Értékes zenei igénnyel, fáradhatatlanul, helyenként bravúros virtuozitással kísérte az előadást.

A dr. Siptár Ernőné által betanított táncbetétekre, ha csak azt mondom, hogy jól illeszkedtek az előadásba, emelték annak fényét, nagyon keveset mondtam. Változatos, stílusos, komoly technikai követelményt támasztó koreográfiája méltán aratott nagy sikert, s hogy a huszártánc ismétlésére mindkét alkalommal sor került, betanítói, pedagógusi érdemeit is dicséri.

Külön kell szólni a díszletekről. Dombay Győző festőművész csodálatos gyermekmese világot varázsolt a színpadra, letisztultan egyszerű, színes, fantáziakeltő díszleteivel. A kosztümök ötletesek voltak; önerővel megvalósítható jelzések, melyek azonban többnek hatottak bármilyen drága jelmeznél. Különösen jól sikerült a franciák öltözéke. (A jelmezeket, a kellékeket és még ki tudja mimindent, dr. Péczely Lászlóné irányításával, leggyakrabban kétkezi munkájával valósítottuk meg. – A tanulmány szerzőjének megjegyzése.)

A gyermekek ... önmagukat és egymást felülmúló lelkesedéssel mozogtak a színpadon, énekeltek, játszottak szemet-lelket gyönyörködtetően. Egyéni teljesítményeik nélkül semmi sem valósulhatott volna meg az előadásból. Minden egyes szereplőt csak dicséret illethet.«

Tekintsük át a gyermekszínpadi változatomat!

Az elő- és az utójáték, mint már volt róla szó, elmarad. A négy kalandból két felvonás lett, egy szünettel. Az első „felvonás” közepén, a két első kaland között a zongora játékában élvezzük az Intermezzo zenéjét. Ezalatt kórustag gyerekek kicserélik az első kaland „díszleteit” a második kaland kellékeire. A második kaland az én olvasatomban a következő módon ér véget. Ebelasztin harciasan mondja Hárynak: „Vigyázz magadra aztán, mert Napóleon is ott lesz ám!” S a felelet: „De én is ott leszek...!” Itt az Operában a katonák kara következik: „Hej, trombita harsog...” Helyette a mi gyermekkórusunk elénekli az Intermezzo visszatérő, első szakaszát: „Szól a zene toborzóra...” Zene, szöveg egyaránt szépen tesz pontot a mi első felvonásunkra.

A harmadik kaland rendben véget ér a Toborzó-val, de ezután nem tartunk szünetet, hanem – a második felvonás közjátéka gyanánt – eljátssza a zongoristánk A császári udvar bevonulásá-t. Közben kórustagok kiviszik a harmadik kaland díszleteit, és berendezik a színpadot az utolsó kalandhoz. Az utolsó kaland Marci bácsi: „Ott lesz a Marci bácsi...!” végszavával véget érhetne, de most – a „Szegény derék magyar nép...” kórus helyett a gyermekkórus a Trió-tól kezdve, a visszatéréssel együtt még elénekli az Intermezzó-t. Szöveg és zene igen szerencsésen kapcsolódik a Háry-Örzse pár idilli búcsújához. Hatásos, zeneileg és hangulatilag emelkedett befejezést nyer a Mű.

A gyermekopera nyitánya: „Kezdődik a mese”. A zene alatt lassan, hangtalanul bevonul a kórus, és elfoglalja helyét a színpad hátterében. Kilép egy kórustag, aki elmondja a prológot: a gyermekszínpadi átirat lényegét, továbbá bemutatja a szereplőket. Végül kórustagok behozzák a színpadra az első kaland díszletét: a nyári virágokban pompázó határbódét, no meg a sorompót. Közben hallgatjuk a zongorán megszólaló muzsikát.

A furulyázó huszár zenéje alatt belép két oldalról a két „silbak”. A magyar furulyát tart a szájához, a közönség felé fordul, a burkus durcásan a kijárat felé fordul. (Nem könnyű ezt és a következő zenét ügyesen kitölteni némajátékkal.)

Az öreg asszony zenéjét is „eljátsszuk”. A határon átmenni szándékozó asszonyt a magyar silbak átengedné. („Passzirt” helyett: „Mehet!”) Bezzeg a burkus őrszem elzavarja a szegény öregasszonyt.

A zsidó család zenéjét elhagytuk. Elég volt a két előző gyönyörű zenét eljátsza(t)ni.

A továbbiakban nem részletezem azokat a helyeket, ahol az eredeti szövegkönyven és zenén nem kellett változtatni. Sajnos, a szöveget olykor szükséges, de csak az elengedethetetlen mértékben magyarítani. Ezt ízlésünk határozza meg.

A Rutén lányok kará-t természetesen változtatás nélkül énekli a gyermekkar.

Mialatt Háry a határőr házikót áttaszítja a magyar oldalra, az Intermezzo 17-20. ütemét (Poco pesante - tempo) halljuk. Amikor visszaadja a házikót a burkus kollégának, az Intermezzo utolsó két üteme (a Coda) szól.

Az első két kaland között, mint már szó esett róla, valóban köz-játék gyanánt szólal meg az Intermezzo, miként az eredeti, operai vál-tozatban.

A második kalandban sokáig minden „rendben” megy. A Lucifer nevű lovat két összekapaszkodó, letakart fiú alakítja, a függelékben látható a fénykép. A „Lucifer bejön” és „Lucifer kimegy” választott zenéjét – Kodály zenéje a Háry-ból!) – is megtaláljuk a kottamellékleteknél.

A Bécsi harangjáték-nál a harangjáték kis ajtaján mindig egy-egy bábfigura, kis katonagyerek jelenik meg, utoljára huszár.

Generális Krucifix és Dufla rövid párbeszédét elhagytuk.

A második kaland, egyben az első felvonás befejezését már részleteztük.

Szünet után, a harmadik kaland az Ébresztő kórusával kezdődik. A „Sej, besoroztak...” népdal előjátéka alatt bejönnek a huszárok, letáboroznak. Guggolnak, ülnek, amíg a népdalt halljuk. A második versszakot követő közjáték hatodik ütemében bejön Háry, lassan felrázza huszártársait. A Poco animatonál már áll az egész kis csapat.

A következő jelenet – Háry és Krucifix párbeszéde, csata a franciákkal, lényegében változatlanul eljátszható. A gyerekek ezt a játékot különösen nagyon élvezik. (Egy két kifejezés itt is – hangsúlyozom: később is!) magyarítandó, pl. rükverckoncentrirung = visszavonulás, halberdó = állj, ki vagy.) Napóleon harcias felvonulása, megtorpanása, térdreesését követően Háry szövege: „No, kész, győztünk! (Az elesett franciákhoz: Hé, franciák, keljetek fel, menjetek haza!”)

Napóleon dala Mária Lujza „Ej, szégyeld magad” zárszavát követően hangzik el. A Gyászinduló a helyén, a Napóleon elvonulnál. Ebelasztin dala Melusina „De jóval kezdett, mondhatom!” után. Ezután a Cigányzene. (Közben Háry: „Jóétvágyat kívánok, felség... stb, táncol Háry és Mária Lujza Örzse megjelenéséig.) Innen minden változatlan. A Toborzó előtt a „Táncra huszárok!” után Hárynk még azt is hozzáteszi: „Gyüjjön, Marci bácsi!” (Hadd vegyen ő is részt a kaland szívmelengető táncos-énekes befejezésében.)

A harmadik és negyedik kaladot összekötő zenéről, játékról már szó esett.

A Duett női karral („Gyújtottam gyertyát...”) jelenetet kismértékben, de le kellett egyszerűsíteni. A „Szeretném Györgyöt...” kezdődő szakaszt kvarttal mélyebbre transzponáltuk, a „Negyedik Ferenc”...-től állt vissza az eredeti hangmagasság. (Előbb is számos helyen transzponáltunk, teljes számokat. Ez az adott esettől, a szereplő gyermek hangterjedelmétől függ. Nem kevés munka ez a zongoristának, de vállalni kell. Le is lehet írni a tanszponált kíséretet...) A „Nem kell csak János!” versszakában a kórust elhagytuk, Császárné és Mária Lujza együtt énekelték Császárné szólamát, oktávval mélyebben. A jelenet zárókórusában – „Ipitt a pottál...” – viszont csak a kórus énekelte, saját kórusszólamait.

Anya és lánya párbeszédét követően „bevonul” a császár, Krucifix és Háry A császári udvar bevonulása zenéjének utolsó 14 ütemére, a Sostenutótól. Ezután minden megy a maga rendjén, addig, hogy Marci bácsi mondja „Ott lesz a Marci bácsi!” Csupán annyit hagytunk el a szövegből: „De hát miért vetted fel ezt a bakaruhát? – Mert ez a huszrának csak annyi, mint a civilruha.” A gyermekopera befejezését már korábban részleteztem.

Mire támaszkod(hat)tam a gyermekopera zenei és színpadi elképzelése terén?

- Kodály Zoltán: Háry János – ének-zongorakivonat,

Universal Edition - 9681.

- Kodály Zoltán: Intermezzo a „Háry János” c. daljátékból, vegyeskarra zongorakísérettel - Zeneműkiadó 1957.

- Operaszövegek - 12. Háry János - Zeneműkiadó 1958.

- Számos operai előadás emléke

- Saját zenei és színpadi fantáziám

- Kollégáim és a gyerekek ötletei

Végül, még egy idézet egy másik, későbbi kritikából. (Dunántúli Napló, 1972. június 11, Wallinger Endre kultúrális rovatvezető). „A gyermek, a játék és a színház. Stílusos, kifejező indítása volt a négynapos gyermekszínjátszó találkozónak Kodály Háry Jánosa – gyermekek előadásában. Talán negyedik alkalommal lépett színpadra, azaz pódiumra a Mátyás király úti Általános Iskola kórusa és szereplőgárdája, hogy itt a szakmai közönség – gyerekek és felnőttek, gyerek-szereplők és felnőtt szakemberek – előtt is igazolják: lehetséges Kodály művét gyermekszínpadi átültetésben élményszerűen előadni. Nemcsak elmélyült zenei igényességgel, hanem a meséből adódó lehetőségeket kihasználva lehet játszani önfeledten, élvezve a játék tiszta örömét. A rendező és zenei vezető Szesztay Zsolt külön érdeme, hogy ezek a gyerekek megértették: játékukban önmagukat kell nyújtaniok. Nem többet, nem kevesebbet, mert akkor már baj van. S ebben áll vastapsos, kirobbanó sikerük...”

Kodály Zoltán: Székely fonó

Kezdjük ezúttal is egy zenekritika megidézésével! (Dunántúli Napló, 1968 április 2, Vönöczky Endre gimnáziumi énektanár.)

„... a pécsi Mátyás király utcai ének-zene tagozatos általános iskola énekkara és néptáncosai bemutatták Kodály Zoltán: Székely fonó című daljátékának gyermekszínpadi változatát. A zenei általános iskola ezzel az előadással emlékezett a Mesterre halálának első évfordulója alkalmából.

A megjelent nagyszámú közönség részére kellemes meglepetést jelentett Pécs gazdag hangversenyéletének ez az érdekes és nem mindennapi színfoltja.

A mű nem hangversenydobogóra és nem gyermekek számára készült, így tehát természetes, hogy a kórusvezetőnek – Szesztay Zsoltnak – a művet ehhez az együtteshez és az előadásmódhoz kellett alkalmaznia. A nagy hangterjedelem miatt egyes részeket transzponálni kellett, a színpadi játékot kis csoportokra alkalmazni, míg az énekkar mozdulatlanul állta végig az előadást. A zenekar sokszínű hangzását pedig zongorakísérettel kellett helyettesíteni.

Többen föltettük azt a kérdést, hogy a közismert művek ilyen átalakítása helyes-e és megengedett-e, és vártuk a választ az előadástól. A hangverseny után úgy éreztük, hogy – ha az előbb felvetett kérdésre nem is tudunk egyértelmű választ adni – az előadás mégis teljesen meggyőző és élményszerű volt.

A mű előadása a kórus számára nagy feladatot jelentett, melyet a gyermekkar tiszta intonálásban, érett hangzásban, átélt előadásmódban kitűnően oldott meg. S ez nemcsak a szólisták előadására vonatkozik. Az ő érdemük ezen felül még az is, hogy a szép éneklés mellett átélt színpadi alakítást nyújtottak, holott a mű témája életkoruktól távol áll... A szép előadáshoz hozzájárultak a néptáncosok is... Az előadásnak alapja volt az igen nehéz feladatot jelentő zongorakíséret... A színpad képét teljesebbé tette a szereplők öltözete, a székely népviselet... A sikeres, stílusos, átélt előadás Szesztay Zsolt karvezetőt di-cséri...”

Nehéz válaszolni a fenti kérdésre: helyes-e, megengedett-e a re-mekművek átírása, esetünkben Kodály Zoltán daljátékainak gyermekszínpadra alkalmazása. Kisérletképpen talán szabad. A kivitelezés művészi színvonala, az előadás szuggesztívitása lehet a döntő a megitélés terén. Elsősorban a zeneiség megőrzése, ugyanakkor a színpadjáték természetessége. Az idézett kritikák tanúsága szerint talán nem vétettünk nagyot kisérleteink során.

A Háry János sokkalta inkább kínálja magát a (gyermek)színpad-ra. A Székely fonó nagyságrendekkel nehezebb feladat. Nincs prózai szöveg, az egész előadás tiszta zene. (Olyan zene, amely a koncertdobogón is megállja helyét.) A kerettörténet egy olyan, érettkorú szerelmespárról szól, akiknek ármány és erőszak miatt el kell válniuk, csak a mű végén találhatnak egymásra, közben sok szenvedésen mennek keresztül, még ha a környezetük igyekszik is a vigasztalásukra lenni. Bár boldoggá tett ezzel a zenei remekkel való foglalkozás, gyerekeim minden téren felülmúlták várakozásaimat, nem igazán merem követésre ajánlani a Székely fonó gyermekszínpadra állítását: az anyag csak kín-keservesen adja-adta meg magát.

Mint a Mellékletben közreadott fényképek is mutatják, ezúttal még inkább hangversenyszerű volt az előadás. Nem voltak díszleteink. De voltak – és nagymértében ez is dr. Péczely Lászlóné fáradhatatlan munkájának volt a gyümölcse – gyönyörű népviseletes jelmezeink, inkább öltözékeink. És néhány kellék segítette a színpadi benyomás elérését.

A zenekart ez alkalommal is zongorajáték pótolta. Helyenként o-lyan nehéz a zongorakivonatot eljátszani, hogy két zongorista játszott, gyakran három-, máskor négykezes változatban. (Ezt a megoldást Háry-előadások esetére is ajánlhatom.)

A műben döntő gyakorisággal női kar szerepel. Ez megoldható feladat a gyermekkar részére is. A kevésszámú férfikari részlet is. De mit tegyünk a vegyeskari részekkel, tételekkel? Nincs más megoldás: át kell írni egyneműkarra. (Kodály bocsássa meg!) Néhány példát erre is közreadok.

Háry Jánosunkhoz hasonlóan, a Székely fonónk előjátéka alatt halkan, lassan elfoglalja helyét a színpadon a kórus, majd a narrátor szereplőnk elmondja, amit az átiratról tudni kell, bemutatja a szereplőket. Bejön a Kérő.

Elmenyek, elmenyek: az első versszakot a közönség felé fordulva énekli, közben bejön a Háziasszony. A második strófa már neki szól. A Ha kiindulsz Erdély felé duettben a Kérőnk az eredeti magasságban tudta énekelni szólamát.

Beszalad a Kislány, figyelmezteti a Kérőt hogy zsandárok van-nak a nyomában. A citrusfa levelestől, ágastól: minden változtatás nélkül énekelhető. A poco affrettando (123-126. ütem) drámai közjátékánál hagyja el a színpadot a Kérő.

Jönnek is rövidesen a zsandárok: két fiú táncos játékával keresik a Kérőt, hiába. Eltűnnek, a Háziasszony elénekli még az utolsó versszakot.

A kórus – vígasztalásként – énekli előbb a Nekem olyan emberecske kéné-t (mindkét versszakkal, ismétléssel), majd a komoly feladatot jelentő Üres ládám az ajtóba kórustételt. (Nekünk olyan jól sikerült, hogy az egyik előadás végén ezt énekeltük el még egyszer, ráadásként.)

Nem könnyű megvígasztalni a Háziasszonyt. Kiönti szíve bánatát: Szomorú fűzfának harminchárom ága... Nem volt igazán szólisztikusan „nagy” hangja a Háziasszonyunknak, de minden dalát hallatlanul muzikálisan énekelte, arcjátékával, szerény keretek közötti „játékával” illuziót tudott kelteni.

Aztán, mégis, bekapcsolódik a játékba a Háziasszony is. Kedves színfolt volt a Kitrákotty-mese. Állati álarcok jelenítették meg a különböző megvásárolt állatokat, mint a mellékelt fényképen is láthatjuk.

A Jók a leányok, nem rosszak kórustételt a teljes kórus énekelte. Játék csak annyi volt, hogy a férfikari versszakoknál a fiúk az altban előre léptek, ugyanezt tették a leánykari versszakoknál a szoprán lányok.

A 621. ütemnél kezdődő Némajáték-nál négy-négy lány és fiú kergetőzött a színpadon, táncosan megkoreografálva. Majd a négy szólista elfoglalta helyét a Görög Ilona-ballada előadásához.

A Legényt egy szép, sudár leány énekelte-alakította, később operettek, operák sztárénekese vált belőle. Az első közjátéknál – a kórus énekli: A malomnak nincsen köve – körtánccal elevenítették meg kis táncosaink a csudamalmot. A 799-807. ütemig elhagytuk az osztott szoprán szólamait, az alt felső szólamát énekelték itt szopránjaink. A Lányok ülnek a toronyba kórus éneklése közben két fiú táncos magasba emelt egy leányt: kész volt a csudatorony. (Ezt a jelenetet kiváltképpen nagyszerű élmény volt vezényelni, zeneileg felépíteni. Egy Ferencsik-felvétel sokat segített itt is, az egész mű zenei értelmezése során is.) A 897-910. ütemben a kórus szólamait oktávval mélyebben énekeltük. A 920. ütemnél "meghal" Bertelaki Lászlónk: a „csuda-halott” lefekszik a színpadra, a fényképünk is mutatja e jelenetet. Úgy emlékszem, mély átéléssel énekelte kórusunk a siratót: Jaj, jaj, jaj, jaj. A 956-988. ütemig kvarttal mélyebbre kellett transzponálni a zenei anyagot, a 959-től a 976. ütemig elhagytuk a kórus szólamait. Felejthetetlen a Kelj fel fiam apoteózisa: az 1000. ütemnél valóban felkel László, Görög Ilonával való egymásra találásukra majd a Mű záró jelenete fog rímelni, amikor is elmúlnak az intrikák, a tragikus félreértések, és egymásé lehet a Háziasszony és a Kérő.

De most még hátra van a Hess, légy, ne szállj rám kórus, amely során a táncosok is benépesítik a színpadot. Problémát okoz(ott), hogy az 1073. ütemtől férfiszólamok énekelnek quodlibetet az eredeti népdaltémához: nem lehetett megkerülni az átírást, az egyszerűsítést.

Mi itt szünetet tartottunk. Rá fért a kis szereplőinkre! Akkor, 1967-68-ban, bevallom, még nem ismertem az utólag komponált, utólag No. 10/a jelzéssel a Szerző által beiktatott Te túl rózsám jelenetet. A rendelkezésünkre álló ének-zongorakivonatban ez még nem szerepelt. Visszagondolva, talán ma is elhagynám ezt a különben gondolatban-érzésekben fantasztikus mélységű, zenei értékében kimagasló gyöngyszemet. Elfogadnám a korábbi, nyomtatásban is közreadott változatot, amely lehetővé teszi, hogy lezárhassuk a remekmű első nagy részét, továbbá kiemeli a párok már említett egymásra találásának költői szépségét.

A második rész kezdete tehát nálunk: Most jöttem Erdélyből – a Bolha első dala. A mi Bolhánk nagyszerű táncos-pantomimikus fiú volt, de már erősen mutált. Nem okozott gondot, hogy a kórus fiútagjai énekeljék a dalát. Az Egy nagyorrú bolha kórus alatt tovább táncolt-játszott a mi kedves Bolhánk. A vegyeskari kórustétel gyermekkari változatát bátorkodtam elkészíteni, ezúttal bátorkodom közreadni.

A kórustételt követő közjáték során még mindíg a Bolha idétlenkedik, majd lassan kisomfordál, átadva a terepet a következő, emlékezetesen szép kettős – A csitári hegyek alatt – szereplőinek. A duett utójátékát, miközben a Leány és a Legény kézenfogva távoznak, koncertszerűen hallgatja a kórus és a közönség.

A Tempo di marcia közjátéknál ismét megjelennek a zsandárok, láthatóan keresnek valakit. Dolgavégezetlen távoznak.

Újból bejön a Bolha, újabb dalba fog: El kéne indulni. Azaz ismét a kórusunk énekelt, a Bolha pedig mindent – élethűen – eljátszott.

Újabb ballada következik: Jöjjön haza édes anyám! Ezúttal sem annyira átütő éneklésével, inkább nagyonis szuggesztív szerepformálásával tűnt ki a Háziasszonyunk. A fénykép tanúsága szerint is, duhaj csizmás legényekkel perdült táncra a rossz feleség.

Mintha a meghótt édes apánk elevenedne meg, a bujdosó Kérő érkezik, minden szavát elhisszük: Az hol én elmenyek... A zongorista a koncert-változattal kísér. A Kérő éneklés közben elejti, elveszti a kedvesétől – a Háziasszonytól – kapott kendőt.

A következő izgatott közjáték során megint a zsandárok kutatják át a házat, a színpadot: rátalálnak a kórus soraiba elbújt Kérőre. Megbilincselik, elvezetik hősünket, miközben A citrusfa... zenéje drámai erővel zendül fel „zenekarunkon”. Sajnos, ennek a gyönyörű szövegtelen – most a kíséretet jelentő – vegyeskarnak az eléneklésére nem találtam megoldást; el kellett hagynunk a kórus szólamait, csak a zenekari anyag szólt, szívbemarkolóan.

Minden oka megvan a bánatra a Háziasszonynak: Tőlem a nap úgy telik el. Nehéz ezt a hosszú hangokból álló dalt zeneileg kitölteni a gyermek-énekesnek. De sokkalta nagyobb feladat a No. 20-as Közjátékot eljátszania. Egyetlen tárgyi fogódzója van: rátalál kedvese elvesztett kendőjére, azt dédelgeti-babusgatja, azt siratja el.

Az Andante tranquillo résztől fordított sorrendben tér vissza a mű kezdetének szívszorító zenei anyaga. Revellációként csendül fel a kórus ajkán a sokszorosan összetett zárójelenet alig hallhatóan pp a cappella indítása: Jaj de szépen cseng a lapi. Úgy érzem, a vegyeskari szövetet szerencsésen sikerült gyermekkarra áttenni: a teljes munkát mellékelem.

A Háziasszony gyászos versszaka – Harangoznak, harangoznak – alatt a kórus nem énekel, az első versszak visszatérésénél veszi át újból szerepét a kórus.

A Con moto-nál megjelenik a Kérő, de már szabadon, tisztázódtak a félreértések, a Bolha által keltett intrikák. Most már minden jóra fordul: nincs már akadálya a Háziasszony és a Kérő boldogságának. Lakodalomnak érezhetjük a Mű fináléját. A kisebb közjátékoknál valamint a Kóda során (Piu mosso) ismét valamennyi táncos a színpadon van, tánc, ének, hangszeres muzsika együttesen éri el a különben oly sok szomorú színfoltban gazdag Székely fonó örömteli befejezését.

Debrecen, 2001. augusztus

*S. Szabó Márta: Szesztay Zsolt emlékezete (A 2015. május 2-án, Szesztay Zsolt születésének 80. évfordulója alkalmából a debreceni Bárdos Szimpóziumon elhangzott előadás szerkesztett változata) // Szesztay Zsolt: 1956 – a magyar kóruszene tükrében (A 2006. március 24-én, a debreceni Bárdos Szimpóziumon elhangzott előadás szerkesztett változata) (pdf) (Parlando 2020/5.)

**Megjelent a Bárdos szimpóziumi előadások szerkesztett változataként a Debreceni Egyetem köteteiben 2010-ben. A beszámoló szerves részét képezik az előadásokról készült többször is ídézett fotók, melyeket sajnos nem állnak rendelkezésünkre. Ezen hiányosságok szerintünk azonban nem csökkentik az írás erejét, tanulságát. (A Szerk. megj.