EMLÉKKÉPEK

Dobos László

 

(1932-2021)

karnagyról, zeneiskolai igazgatóról

 

I,

 

 

A veszteség a családon kívül fájdalmas azok számára is, akik nem tartoztak a kollégák, tanítványok, kórustagok közvetlen köréhez, akik csak távolról voltak a nagy tudású, sokoldalú, ugyanakkor rendkívül szerény és szeretetreméltó tanár, karvezető, egyházzenész tisztelői. Bár negyvenhárom éve kiszakadtam a pécsi zenei életből és másutt váltam hivatásos muzsikussá, pályám egésze szempontjából meghatározóak az élmények, amelyek gyerekként a Laci bácsi által igazgatott Liszt Ferenc Zeneiskolában, Ilka néni szolfézsóráin, gimnazistaként a Nevelők Háza Kamarakórusának hallgatásakor értek. Dobos László életműve sokunk számára inspiráció, minta és mérce, így mindvégig velünk marad.

Gyüdi Sándor karmester

(Szegedi Szimfonikus Zenekar)

 

 

II.

 

TILLAI AURÉL

„Nem búcsúzni szeretnék…”

 

Dobos László

 

 

Bevezető

Nem búcsúzni szeretnék. Inkább egy-két epizóddal egy portrét újabb ecsetvonásokkal kiegészíteni. Hogy az újaknak s a jövőbelieknek is fogalmuk legyen Róla.  89 év nagy idő, bár éppen olyan gyorsan elszáll, mint akárhány, jóval kisebb számú esztendő. De már eltűntek a fölötte járók évfolyamai, az osztálytársak nagyobb része, sok régi kórustag, barátok, szerelmek. Akik az emlékeikről írtak vele kapcsolatban elhunyta után, mintha csak összebeszéltek volna: életének különböző korszakaiból villantottak föl képeket.

 

Varga Csaba (Széchenyi-díjas professzor) a már felnőtt zenetanulóról mesél, Szászi János pedig (koncertjeink kiváló conférencier-je) a kamarakórus fesztiválok gondos ügyelőjéről. Borbás Kinga az alapítók egyike, Norgauer Ica leánya megható megemlékezést írt a Dunántúli Naplóba a zeneiskola volt igazgatójáról, majd a Pius Kórus szeretett karnagyáról. Szauer Dezső (örökös kórustitkár) összefoglaló méltatással búcsúzott a kamarakórus nevében. Erdélyi Ágnes Veszprém Város Vegyeskara karnagyaként emlékezett meg Róla és a kamarakórus fesztiválokról, Debreczeni doktor az öreg cserkészek nevében írt rövid nekrológot. Makkainé Kati pedig a Bajai Kórus nevében nyilvánította részvétét.

 

Idáig jutottam, amikor elolvastam Pécsi Csaba levelét, melyben a karnagy Dobos László, egyik nagyszerűen megformált darabjáról szól, s egyben javasolja, mások is emlékezzenek, s ezeket aztán csokorba lehetne kötni. Itt találkozik az én elképzelésemmel is. A továbbiakban inkább személyes emlékeimből idézek…

 

                                                     

Ismerkedésünk

 

Csapatgyűlés előtt a Széchenyi udvarán hendzballoztunk. („Tenyérlabda”, amelyet ma már a cserkészek sem játsszák.) Egyszer csak a tornaterem bejárata felé röpült a labda. Egy sápadt kisfiú ácsorgott ott, nézte játékunkat. Ekkor fölszedte a labdát, s felém nyújtotta. Nem ismertem, valószínűleg elsős, gondoltam. (Mai ötödikes.)

  - Nem akarnál velünk játszani? – kérdeztem. Mi cserkészek vagyunk, s szívesen látnák téged is sorainkban. (Itt kezdődhetett későbbi szervezői munkám!) Csak nézett rám, én pedig megfordultam, és ütöttem a labdát az ellenfelek felé.

   A következő szeptemberben ő is belépett a 10. sz. P.Á.R. cserkészcsapatba.

 

A Kamarakórus megalapítása

 

Éppen fordítva történt. Laci egy nyári délutánon kijött busszal hozzánk. Nyugágyban ülve beszélgettünk.

 - Nem akarnál velem közösen egy kamarakórust alapítani?  kérdezte. Ő a közkedvelt Hegyi atyánál énekelt, régi egyházi énekek mellett – társasági alapon – reneszánsz madrigálokat is. Egy évvel voltunk ’56 után, természetesen a székesegyházban működő kórusukat is betiltották, s nagyon hiányzott neki a kóruséneklés, s a nemes társaság. Én ’56 őszén kaptam meg a Főiskolai Vegyeskart, s ez kielégítette karvezetői vágyaimat. Hosszas közös mérlegelés után, kitérő választ adtam. Ám most én gondolkodtam egy évig. Aztán ’58. október 22-én megalakult a Pécsi Kamarakórus.

  Viszontagságos kezdet volt, de lelkesek voltunk és összetartottunk

   Amikor én próbáltam, ő a basszusban énekelt, amikor meg ő vezényelt, én a tenort „erősítettem”. Hamarosan ismertek lettünk, először persze csak a városban.

 

 

 

        

 

A csonkán maradt Nagy Trió: Tillai Aurél, Dobos László és Ivasivka Mátyás

 

 

Furulya „consort”

 

Mindkettőnket szoros barátság kötött össze Ivasivka Matyival. Eleinte segédőrsvezető volt a Sirály őrsben, melyet én vezettem, Laci meg a Fecske őrs vezetője volt. Roppant gyakorlatias, mindent meg tudott tanítani, vagy példájával megmutatni, amire egy cserkésznek szüksége lehetett. Emellett nemcsak magyarázni tudta a cserész törvényeket, de aszerint is élt. Mindhárman magunktól tanultunk meg furulyázni. E tudomány elég volt ahhoz, hogy hangulatosabbá tegyük a tábortüzeket, de népdalok tanításához, vezetéséhez is hasznos volt.

   Lacin vagy Matyin keresztül fölkérték hármunkat, hogy játsszunk valamit a Bártfa utcai Szent István templom valamilyen kerti ünnepségén. Talán jubileum volt, vagy búcsú. Elvállaltuk. Valamit földolgoztam ez alkalomból három furulyára. Matyi játszott közülünk a legjobban, ő kapta a prímet. Alkonyat táján került ránk a sor. Jól ment a darab, nem kellett izgulnunk. Hanem amikor elkezdtük a darabot, váratlan esemény történt.  Míg várakoztunk, a páradús alkonyi levegőben bedagadt a furulyám, s szólamom a semmi és az artikulálatlan hangok között váltakozott. Azt hiszem Triónk története ezzel véget is ért. De külön egyikünk sem hagyta abba, csak áttértünk a néptánccsoportok kísérésére.

 

 Commedia del arte

 (Kudarc után siker)

 

Háromnapos cserkésztáborunk volt a Mecsekben. Körülbelül 40-50-en lehettünk. Arra nem emlékszem, hogy még az első betiltás előtt volt, vagy utána. A 2. nap estéjén a tábortűznél nógattak bennünket Lacival, adjuk elő valamit. Őrültségnek tűnt a vállalkozás, hisz nem volt semmi, amivel készültünk volna. Mégis úgy gondoltuk, valamibe belevágunk. A sürgetés miatt szinte csak egy mondatnyi „megbeszélésre” kerülhetett sor. A rögtönzés helyszíne maga a tábor. Éjjel, őrségen találkozunk. Pokróccal a hátunkon, didergünk, féltünk a sötétben. A párbeszédből annyira emlékszem, hogy belekevertünk valamit az előző éjszaka eseményéből, ugyanis egy pár kilométerre tőlünk táborozó ciszter csapat a mi csapatzászlónkat titkon elrabolta. A rögtönzés – kis túlzással – fergeteges sikert aratott, színészi teljesítményünkhöz kétség sem fért, a kisebbek még másnap is gratuláltak.

  Aztán pár hónap múlva, a nyári nagytáborban, egyesek unszolására „reprízre” került sor. Talán nem is kell mondani, az ihlet elszállt, nagy leégés lett a dologból: a „felújítás” nagyon rosszul sült el. Ripacskodásnak tűnt, s én bánatosan ültem vissza a helyemre.

   Lacinak különben jó humorérzéke és „szépírói vénája” is volt. A kamarakórus egyik teaestéjére írt „Pacsker Flórián élete és művészete” c. pampfletjén nagyokat nevettünk. Dezső olvasta fel a nagy zeneszerző méltatását, a kéziratot ma is őrzi valahol.                  

   De komoly írások, beszédek is jellemezték, amikor Ivasivka Matyival. a Tizes Cserkész lapot szerkesztették, vagy öreg cserkészként a mai csapat fiataljaihoz beszélt minden karácsonykor. Kis tanító történeteit mindig nagy figyelemmel hallgatták a fiatalok.

 

Ezermester, avagy „A cserkész ahol tud, segít”

 

Házasságunk kezdetén Pesten a Kossuth Lajos utcában – feleségem kívánságára – hatalmas, 4 és fél méter hosszú, összerakható szekrényt vettünk. Volt abban ruhás szekrény, 12 fiók, bárszekrény, rengeteg könyvespolc, s még íróasztal is. Döbbenten fogadtuk, amikor megérkezett, fogalmunk sem volt, mit kezdhetnénk a sok kilós dobozokkal.

  Laci, amikor értesült tanácstalan helyzetünkről, eljött, s egy délután könnyedén

összeszerelte. Ma is áll. Fogalmam sincs, mi tartja össze.

  Hasonló történt, amikor elemekből álló garázst kellett építeni. Gyenge segédmunkámmal egy délután alatt fölépítette. Közben anyukám finom vacsorát főzött. Amikor készen lettünk, a terített asztalhoz hívtuk. Ám Laci nem fogadta el az invitálást, s szabadkozva távozott. Kicsit furcsállottuk (édesanyám ugyanis nagyon jól főzött) és bánkódtunk, hogy áldozatos munkáját még így sem viszonozhattuk.

 

Puritánság

 

Sopronban szerepeltünk. Előtte séta a patinás óvárosban. A fiúk hamar fölfedezték a „Gödröt”, s az egész társaság levonult a lépcsőn a földalatti pincébe. Persze a lányok is nagy kedvvel. Egy pohár bor, s hamarosan nótázni kezdtünk. Kiderült, hogy Laci nincs köztünk. Valaki fölszaladt, hogy őt is lecsalja, de nem volt hajlandó lejönni. Sétálgatott a főtéren és várt bennünket. Félóra is eltelt, mire találkoztunk.

   Máskor is csak megszagolgatta a bort, de nem ivott belőle. A főétkezéseken kívül soha nem vett magához ételt, cukor, csokoládé, esti nassolgatás teljesen távol állt tőle.

 

Itália

 

Laci számára torinói utunk volt a minden. Ez volt a második külföldi utunk. (1969) Akkor is és utána is alaposan utánanézett a látnivalóknak és a művészettörténeti emlékeknek. Amúgy is nagy érzéke volt a reneszánsz műalkotásokhoz. De még meglepőbb, hogy gimnáziumi olasz nyelvi tanulmányait nagyszerűen tudta hasznosítani. Külön nyelvtanára sosem volt. De most, ha hivatalos tolmácsunk éppen nem volt jelen, bármelyikünknek szívesen tolmácsolt, s egyre ügyesebben barátkozott a minket vendégül látó olasz kórustagokkal. Nem volt gátlásos. Ettől kezdve évtizedeken át levelezett egy Elena nevű olasz kórustitkárral. Később sok műfordítást is készített olasz madrigálokból, chansonokból.

 

Corki Verseny

 

1970-ben vonattal és hajóval jutottunk el Londonig, majd hasonlóképpen Doweren át Írországig. Rendkívül fárasztó és kalandos volt ez az első nemzetközi versenyszereplésünk. Most csak a végéről mesélek. Utolsó este 10-kor 2000 fős teremben kezdődött az értékelés és eredményhirdetés. Még előtte odajött hozzánk a zsolnai kórus (Szlovákia) néhány magyar tagja, s újságolták, hogy táskarádión hallották: a BBC magyar adásának esti híradójában bemondták, a vegyeskari kategóriában mi, magyarok lettünk az elsők.

    Óriási izgalom, cselt gyanítunk (Előző nap a szekértáborban a fiúk döntetlent játszottak az ő kórusukkal...)

    Folyt az értékelés. Öt kategória eredményeit kellett végig várnunk.  Utoljára hatodiknak hirdették ki a vegyeskari kategória eredményeit. Itt is a 6. hellyel kezdték, s folyamatosan haladtak visszafelé. Egyre jobban izgultunk. A 4., majd a 3. hely kihirdetésénél halálra vált arccal füleltünk, most vagy semmit nem nyertünk, vagy...vagy... s most bemondták a nevünk: 1. díj, sőt a Nagydíj. A most alapított kupába már be volt vésve a nevünk. Átadás után teletöltötték whiskyvel, s a polgármester után nekem kellett inni belőle. Aztán a tagok kézről-kézre adták. Laci nem ivott belőle.

 

Váratlan fordulat (folytatás)

 

Odahaza óriási örömtáncba lendült a társaság. Sem előtte, sem utána nem volt ekkora spontán ünnepe a kórusnak. Még a politikai kísérők is együtt örömködtek a tagokkal. Mi ketten Lacival nem vettünk részt benne, holt fáradtan lefeküdtünk az „ekhós szekér”-beli ágyunkba. Én a másnap esti londoni hangversenyünkre gondoltam: azt még valahogy erővel bírni kell. Pár szót váltottunk Lacival. Aztán egyszercsak váratlanul megszólalt: „Ezzel én befejeztem”.

   Először a megdöbbenéstől szólni sem tudtam. Föl sem tudtam fogni, hogy a dicsőség tetőfokán hogy juthat ilyesmi eszébe. Kérdéseimre sem mondott indokot. Úgy emlékszem, már a partner London Singers-szel közös londoni hangversenyünkön sem dirigált. Iszonyúan fáradtnak látszott.

  Még ugyanazon a nyáron részt vettünk a Debreceni Nemzetközi Versenyen is. Laci rendkívül kimerült állapotban jött el a próbákra. Minden munkában részt vett, odaadóan énekelt, de teljesen magányosan. Ha Debrecenben csoportosan mentünk valahova (étkezni, akusztikai próbára stb.), mindig leghátul, a csoporttól pár lépéssel elmaradva jött utánunk. Valószínűleg valami szanatórium félébe kellett volna pihennie, de ő becsültből velünk tartott. Később, ősszel együtt kezdtünk s már jóval jobb állapotban volt, ismét szólt nekem, hogy elhatározása a kilépésre vonatkozóan komoly, s erről lebeszélni nem lehetett. Akkor arra kértem, hogy legalább jubileumi ünnepségünkig tartson ki. Ebbe beleegyezett, s addig szándékáról a többieknek nemi is szólt.

 

Esterházy Pál: Sol recedit (2:48)

Szín Marianna – szoprán, a Piusz templom kórusa és zenekara, Vezényel: Dobos László

(Piusz templom, 2011.10.17.)

 

A „maradék” 40 év

 

Később is mindig eljött koncertjeinkre, a kórus-karácsonyokra, pedig a régiek lassan fogyatkoztak és egyre kevesebb személyes ismerőse maradt. Az 5 évenként megtartott jubileumainkra mindig meghívtuk egy-egy szám elvezénylésére. Amikor 80 éves lett, ünnepi koncertet rendeztünk (egyik) régi iskolájának a dísztermében tiszteletére. Természetesen azokkal a madrigálokkal kezdtünk, melyeket ő fordított magyarra s ő tanított nekünk. („Volt egy édes szőke lányka”, „Mind ami szép volt, oda már” stb.)

  Kettőnk kapcsolata változatlan maradt. Felváltva tartottunk tartalmas beszélgetéseket Ivsaivkáéknál, náluk és nálam. Olykor kimentünk orfűi kis nyaralójába. Ezt is egyedül építette, kis kertjét is maga ápolta, gondozta. Családja nem tartott vele.

   Szívesen mesélt nekem dolgairól. A zeneiskoláról, a Pius Kórusról, később itteni tehetséges utódjáról, a fiatal orgonista Balatoni Sanyiról, akinek már öregen átadta a pálcát, s maga is beállt basszust énekelni, mint a „mi időnkben”.           Gyakran meghívtak szerepléseikre. Jó viszonyban volt az Evangélikus Kórussal, Balázs Magdi nagy tisztelettel és szeretettel nézett föl rá. Gyakran léptek föl együtt.

    Sokat mesélt nekem a teológián tartott óráiról, a hittan csoportjáról. Az unalmas módszertani előadások helyett, vonzó gyakorló órákat tartott, összeállított hittanos játékokat. Vajon jegyzetét használják-e az utódok?

   Amikor a teológián nyugdíjazták, (fájó szívvel hagyta abba!) érdekes témákból készített sorozatokat. Egyes előadásokon különféle zenékhez megfelelő képzőművészeti alkotásokat és verseket, vagy egyházi szövegeket párosított össze. Volt egy sorozata például a zsoltárokról. Bámulatos válogatásokhoz volt türelme és szakértelme, szerény számítógépével anélkül, hogy tanulta volna, tiszteletreméltó ügyességgel tudott bánni. Évenként újabb és újabb témák kidolgozásába fogott, egész tudását és lelkét  beleadta ezekbe. A Teológián és Komlón vezetett ilyen sorozatot szép érdeklődés mellett. Magam is „szereztem” két előadást számára. Egyet a Civilközösségek Házában, egyet az evangélikus gyülekezetben.

   J ó lenne, ha a hálás utódok ezekből az értékekből minél többet megmentenének és megjelentetnének.

   Oratórikus jellegű müveim előadásaira mindig eljött a Kodály Központba. Akkor is, amikor Bogányi Tibor bemutatta, meg akkor is, amikor én dirigáltam. Annakidején, amikor a kamarakórus hangversenyein együtt szerepeltünk, különösebben nem gratuláltunk egymásnak, hiszen a siker is közös volt. A Te Deum-om, a Reformáció kantáta vagy a 2. misém után nem fukarkodott a jó szóval. Míg azonban mások, ha a „gratulálok”-on kívül mást is mondtak, a zeném „milyenségéről” beszéltek. Laci viszont arról szólt, „mit hallott ki belőle". Aki ismerte őt, érti mit akarok ezzel mondani. Ez az elismerés sok egyébnél jobban esett.

 

 

Dobos László

 

Esterházy Pál: Pange lingua (2:16)

A Piusz templom kórusa és zenekara Vezényel: Dobos László

(Piusz templom, 2011.10.17.)

 

 

Az utolsó idők

 

Az öregcserkészek gyűléseiről rendszerint kocsival vittem haza. Néha Ernő bátyámmal együtt. Ilyenkor kicsit el tudtunk beszélgetni. De eljött az az idő is, amikor a forgalom zajában már nem hallotta, miket is mondok. Néha kiszállásakor kellett valamit megismételnem. A Széchenyi valamelyik tantermében tartott gyűléseken betette ugyan fülébe a készüléket, de ő maga egyre csendesebb lett. Ha telefonon hívtam, mindig Ilka vette föl a kagylót és szólt neki.

  Többször is hívtam, hogy látogassuk meg együtt Matyit, aki már évek óta fekszik (az étkezéseken kívül) erősen látás sérülten fekszik. Így hármasban meglehetősen jó hangulatban emlékezgettünk a régi szép időkre. Egyszer sétabottal jelent meg, amivel még nem láttuk. Elmesélte, hogy otthon is, meg az utcán is elesett már, mert megszédült.

   Egy másik alkalommal azt is elmondta, hogy valahol Orfű határában is elesett, s sehogy sem tudott fölkelni. Végül is megpillantott egy jelző táblát. Odáig valahogy elvonszolta magát, s annak a szárán kapaszkodva valahogy föl tudott állni. Aztán fájós tagokkal tovább ballagott a buszmegálló irányába.

  - Vegyél már egy mobilt! – ajánlottam neki. - Ha elesnél megint, tudod a családodat, vagy a mentőket hívni.

  A nyáron valamikor ismét ki akart menni csöppnyi birtokára. Elhatároztam, hogy busz helyett inkább én viszem ki kocsival. Útközben jól el tudtunk beszélgetni. Odakint félórát ültünk a verandán, majd elbúcsúztam tőle. Éreztem, hogy valamit csinálni akar a kertben. Talán kapálni (?), vagy almát szedni azon a meredek domboldalon? Nem is tudom, hogyan?  Talán támaszkodni a sétabotra, s félkézzel csinálni valamit? Hiszen még lépkedni is nehéz itt. De biztosan nem nyugágyban akart pihenni. Mindig is a tennivágyás vezette.

   Összeszorult szívvel indultam lefelé a meredek úton.

   Akkor láttam utoljára.

   Ősszel aztán egyikünk sem gondolta, hogy az ő útja is egyre jobban, egyre jobban lefelé vezet...

 

Esterházy Pál: Dormi Iesu (4:12)

A Piusz templom kórusa és zenekara Vezényel: Dobos László

(Piusz templom, 2011.10.17.)

 

 

III.

 

Búcsú Dobos Lászlótól, a Pécsi Kamarakórus alapító társ-karnagyától, zeneiskolai igazgatótól

 

„A pécsi zenei élet egyik legmeghatározóbb 20. és 21.századi alakja”, ahogy karnagy- és pedagógus kollégája, a 88 éves Ivasivka Mátyás nevezte Dobos Lászlót, Dunaföldváron született, 1932. január 4-én, és 2 nappal 89. születésnapja előtt, 2021. január 2-án hunyt el Pécsett. A dunaföldvári katolikus iskolában megkezdett tanulmányai első éve után családjával Pécsre költözött, s itt később a mai Széchenyi István, majd pedig a Nagy Lajos gimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait, utóbbiban érettségizett, 1950-ben.

 

   Gyerekkorában, hegedülni és zongorázni tanult és a középiskolai fúvószenekarban klarinétozott is. Tizenéves korában már vezényelt is, ugyanis azokban a nehéz időkben volt, hogy énektanár sem volt az iskolában, így előfordult, hogy zeneiskolai képzettségével ő vezette az iskola énekkarát. Az érettségi utáni években gyári munkás volt, majd a Baranya megyei Téglagyári Egyesülés technikusa lett. Hivatalos felnőtt karnagyi működését a Pécsi Tervező Iroda Énekkaránál kezdte, majd 1958-ban egykori diák- és cserkésztársával, a novemberben 90. születésnapját ünnepelt Tillai Aurél, akkori főiskolai tanársegéddel megalapították a mára már világhírűvé lett Pécsi Kamarakórust, melynek húsz éven át, 1978-ig társkarnagya volt.

 

 

Tillai Aurél

 

 

Amikor az '50-es évek második felében végre megengedték, hogy felsőfokú tanulmányokat folytathasson, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tanárképző tagozatán 1959-ben szerzett zenetanári diplomát Agócsy László, Antal György és Kincses József növendékeként, míg a Népművelési Intézet Felsőfokú Karnagyképzőjén Párkai István és Káldor György tanítványa volt.


    A pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolában 1960-ban kezdett szolfézst tanítani, amihez erős inspirációt adhatott, hogy a Kodály-módszer legfőbb pécsi támogatójától – a baráti zenei körökben „szolfézspápának” is nevezett – Agócsy Lászlótól kaphatta a személyes példát, s olyan sikeres volt működése, hogy 1967-ben a zeneiskola igazgatójává választották, mely tisztséget negyedszázadon át, egészen 1992-es nyugdíjba vonulásáig betöltötte.

 

 

Dobos László

 

Karnagyi profilját a Pécsi Kamarakórus – egy időben Pécsi Nevelők Háza Kamarakórus – társkarnagyaként, Tillai Auréllal közösen alakította ki, s benne a reneszánsz és barokk szerzők jelentették az alapot (Josquin des Prés, Gastoldi, Marenzio, Monteverdi, Bach stb.), de korán eljutott a német romantikus egyházzene mestereiig, így például a kórus első lemezén Bruckner Ave Mariáját és Os Justi című művét vezényelte. De a 20. századi műveket is szívesen vezényelte, így például 1963-ban, halála évében Hindemithtől a „Bolondság a művész élete” című madrigált, vagy a Kodály halálának 5. évfordulóján, 1972. március 9-én rendezett koncerten az Adventi éneket, majd 1978 áprilisában Szokolay Sándor Cantate Dominóját, rádiófelvételen is megőrzött remek előadásban. Miként Petrovics Emil Ördögtánca és a nála 7 évvel fiatalabb Pertis Jenő (1939-2007) műveiből is vezényelt néhányat, akárcsak Bárdos Lajos műveiből, akivel személyes jó kapcsolatba is került. Karnagyi, művészi ars poeticáját így foglalta össze egy interjúban: „Én mindig azt vallottam, akkor jó a zene, ha örömet okoz. Ezt a felfogást egész életemben igyekeztem megtartani és továbbadni a tanítványaimnak. A legszebb rész a karnagyságban az, amikor megszólal a mű, az a pillanat, amikor az addig a bensőnkben élő zene fizikai valóságában is életre kel. Ez jelentette a motivációt is az évtizedek alatt.”

 

 

Dobos László

 

Közösségformáló tevékenységének szép példája volt, hogy 1962-től 12 éven át vezette a Pécsi Kamarakórus Baráti Körének foglalkozásait, melyen sok olyan előadó is szerepelt, akiknek ez volt szinte az egyetlen megszólalási lehetőségük az akkori pártállami időkben. Köztük volt az illegális cserkészmozgalomban végzett munkájáért többször is börtönbüntetést szenvedett Barlay Ödön Szabolcs ciszterci szerzetes, Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, későbbi kulturális miniszter, Mohayné Katanics Mária, Vikár László és Lukin László. Bartha Dénes zenetörténész mellett igen gyakran ott volt Bárdos Lajos, Martyn Ferenc pécsi képzőművész, Tám László fotóművész, Baross Gábor, Makláry József és Dobszay László, valamint a kórust alapító Dobos László és Tillai Aurél karnagyok, Várnai Péter zenetörténész, Kósa György zeneszerző, valamint Tusa Erzsébet és a Pécsett tanító Bartók-tanítvány, Székely Júlia zongoraművészek, a magyar szellemi élet elitje. „A Kamarakórus »szigetet« jelentett az akkori nehéz politikai helyzetben, a zűrzavaros világban. Szinte ellen-társadalomban éltünk, egymással testvérként...” – fogalmazott Dobos László.

 

Dobos László, amikor 1978-ban teljes egészében Tillai Aurélra hagyta a Pécsi Kamarakórust – amit persze azért még számtalan módon is segített, például a Kamarakórus Fesztiválokon –, még abban az évben megalapította a pécsi Jézus szíve, vagy ismertebb nevén, Pius Templom Énekkarát, melyet 35 éven át, 2013-ig vezetett, majd átadta az akkor épp 30 éves Balatoni Sándornak, aki addig főként orgonált a kórusnak. Dobos Laci bácsi – akit mindenki így hívott a pécsi zenei életben, megkülönböztetve őt legidősebb, szintén karnagy fiától, Dobos László, Erkel Ferenc-díjas hangmérnöktől – azonban később is segítette a Pius kórust, például a 2018-as, 40 éves jubileumi koncert alkalmával is.

 

 

Dobos László

 

Dobos László 1992-es nyugdíjba vonulását követően több, mint két évtizeden át tanított a pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán pedagógiát. A katetika és az egyháztörténet mellett sokat foglalkozott a játék- és családpedagógiával is. Három szakkönyve is megjelent a témakörben.

 


Udvardy György pécsi püspökkel

 

Dobos László zenei tevékenységében még nagyon sok területről nem szóltunk, így például a Filharmónia keretei között tartott ifjúsági ismeretterjesztői, a helyi írott sajtóban folytatott zenekritikusi munkájáról, de könyvek, cikkek, jegyzetek, zenei és más műfordítások, átköltések sokasága, különböző tematikájú előadások sorozata jelzi gazdag életútját, melyben társa volt szintén karnagy-zenepedagógus felesége, Ilka néni, aki a Laci bácsi tanáráról elnevezett Agócsy László Zeneiskola igazgatója is volt.

 

 

Dobos László és felesége

 

Végezetül szóljunk arról, hogy Dobos László, akárcsak Tillai Aurél, Kincses József növendékeként hivatalosan is tanult zeneszerzést is, de a rendszerváltás felerősítette ez irányú tevékenységét, kiemelten is az egyházzene irányában. Az egyik legismertebb egyházzenei alkotása, a Mise keleti stílusban című műve, melynek Glória tételét az I. Pécsi Ökumenikus Kórustalálkozó 1997. május 11-én a Pécs-kertvárosi Református Templomban megtartott hangversenyén rögzített a Pécsi Rádió (hivatalosan a Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Szerkesztősége) a pécsi Pius Templom Énekkara előadásában, Szauer Dezső – a Pécsi Kamarakórus egykori kórustitkára – tenorszólójával, Varga Zoltán orgonakíséretével, Dobos László vezényletével.

 

A művet a 80-as évek elején komponálta Dobos László a nyugati és a keleti keresztény egyházfők, VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka történelminek minősíthető 1965-ös találkozásának emlékére, amikor semmissé nyilvánították a két egyház kölcsönös kiközösítését, a nagy egyházszakadást. A művet ezután folyamatosan repertoárján tartotta a Pius kórus, mely most már a Te Tiszteletedre is szól az e világi és a Mennyei énekkarban is, Laci bácsi!


Mi most Esterházy Pál Harmonia celestis (Mennyei harmónia) című művének Dormi Jesu (Aludj Jézus) című részletével veszünk búcsút Dobos Lászlótól, aki 2011-ben vezényelte a Pius Kórust ezen a felvételen, melyen későbbi karnagy utóda, Balatoni Sándor orgonált.

Fotók: Internet      

                    

Kovács Attila
(Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő)

 

 

https://www.csgyk.hu/bucsu-dobos-laszlotol-pecsi-kamarakorus-alapito-tars-karnagyatol-zeneiskolai-igazgatotol

2021. 01.21.

 

 

Függelék:[T1] 

Elhunyt Dobos László (1932–2021) zeneiskolai igazgató, karnagy (Pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola) // Dobos László műfordításai - Egyházi kórusművek magyar szöveggel (Parlando 2021/1.)

 

 


 [T1]