„A zeneoktatás temérdek képességet fejleszt”

Simor Lászlóné Mihályi Magdolna

tanszakvezetésről, budafoki kezdetről és befejezésről

Simor Lászlóné Mihályi Magdolna

Tanáralkat. Erre már akkor rájött, amikor nem fellebbezett a zeneakadémiai felvételéért, pedig nagy esélye lett volna arra, hogy művészdiplomát szerezzen. Simor Lászlóné Mihályi Magdolna mindig is a gyerekekkel való foglalkozást élvezte a legjobban. Az utóbbi években izgalmas kihívásnak tartotta, hogy óvodásokkal szerettette meg a zenét, előtte pedig szakfelügyelőként, tanszakvezetőként is dolgozott, s gyerekek százait vezette be a zongorázás és a szolfézs rejtelmeibe. A tanárnővel a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola születéséről, a technikai képzés fontosságáról, a budafoki évekről, valamint arról is beszélgettünk, hogyan tölti ma a napjait.

- Az utóbbi hat esztendőben a legkisebbekkel foglalkozott. Korábban is szerzett már tapasztalatokat arról, hogyan kell az óvodásokkal megismertetni a zenét?

- Régen, még az érdi zeneiskolában működött egy zeneóvoda, ott csoportban történt a mesehallgatás, az ütőhangszerekkel való ismerkedés, most azonban egyéni foglalkozásokon találkoztam a kicsikkel. Ami számomra is rengeteg új tapasztalatot hozott, hiszen teljesen más ekkora gyerekek érdeklődését felkelteni a zongora, a zene világa iránt. Ahogy befejeztem a tanítást, adódott ez a lehetőség, amit örömmel vállaltam, s csodálatos hat évet töltöttem a kicsikkel. Kaptam óvodásoknak való kottát, s úgy gondoltam, gyerekdalokra helyezem a hangsúlyt, emellett megismertetem őket magával a zongorával és persze az alapfogalmakkal. A gyerekek nagyon élvezték, hogy megtanulták a zenei kifejezéseket, azt, hogy mit jelent a piano, a forte. Sok mindent terveztem eleinte, de ezek a kicsik csak 15 percig képesek figyelni, ehhez kellett mérni a tanulnivalót, s persze minél játékosabbá tenni. Dobáltunk lufit, hogy érezzék, miként kell kezüket ráhelyezni a billentyűkre. Hiszen ahogy ezeket a színes ballonokat megfogják, enyhén hajlított ujjakkal, úgy kell a zongoránál is leütni a hangokat. S elmondhatom, akad közülük, akit fel is vettek a Weiner Leó Zeneiskolába. A fő cél azonban nem az volt, hogy ezekből a gyerekekből muzsikusokat neveljek, hanem az, hogy érdeklődni kezdjenek a zene iránt, megszeressék, s ha akarják, később folytassák a zenetanulást. Felmértem a képességeiket, a ritmusérzéküket, azt, hogyan tudnak énekelni, s persze igyekeztem fejleszteni a hallásukat.

- Mindegyik óvodás érdeklődését fel lehetett kelteni a zene iránt?

- Igen, ezek alatt az évek alatt egy vagy két kicsi akadt összesen, akit nem lehetett bevonni ebbe a világba. A többiek azonban mindig nagy örömmel jöttek. Ahogy bementem a csoportszobába, máris lelkesen szaladtak. Vezettük füzetben a ritmusokat, violinkulcs helyet csigavonalakat rajzoltunk, kipróbáltuk az énekbeszédet, csoportosítottuk a dalokat, a szerint, milyen állatokról szólnak, vagy milyen ünnephez kapcsolódnak. De minden alkalommal improvizálnom kellett, a gyerekek aznapi hangulatához igazítva a feladatokat. Két alkalommal év végén még egy kis bemutatót is prezentáltunk egy kedves, Marczibányi téri Kodály Zoltán Iskolában tanító kolléganővel. A gyerekek váltott kezes dalokat játszottak úgy, hogy közben nézték a kottát, aminek a megtanulása szintén fontos. Így legalább a szülők is látták-hallották, milyen munka folyik a foglalkozásainkon. Nagyon szerettem mindezt, megszépítették az utóbbi éveket. Tavaly tavasszal vettem tőlük búcsút, amikor a pandémia miatt bezárt az óvoda. Akad azért még magántanítvány, jelenleg csupán egy, de a vírushelyzet miatt ezek a találkozások is esetlegesek.

- S az online oktatás?

- A távoktatást három gyerekkel kezdtem el, de csupán egyetlen volt rá alkalmas. A kicsiknél képernyőn keresztül még nehezebbek ezek a hangszeres foglalkozások, ráadásul általában a családok otthoni eszközei sem alkalmasak erre. Annál az egynél azonban olyan kiválóan működött minden, hogy képes volt így, online formában is levizsgázni.

- A kicsiknek is hangszerét, a zongorát mutatta meg. Önnek hogyan kezdődött a kapcsolata ezzel az instrumentummal?

- Az édesanyám a Zeneakadémiát végezte el, 18 évesen már diplomát szerzett zongoristaként, s örökölhettem tőle valamit, mert Veszprémben, ahol a szüleim tanítottak, már kisgyerekként a hangszerhez ültem. Négy esztendős voltam, amikor az édesanyámék azt vették észre, hogy Beethoven hegedűversenyének a főtémáját próbálom előcsalogatni a zongorából. Anyukám úgy vélte, próbáljuk meg, és elkezdett tanítani, ő foglalkozott velem egészen tíz éves koromig. Utána kerültem zeneiskolába, s akkor találkoztam csak a szolfézzsal. Egyszer aztán eljöttünk Budapestre, egy tanári továbbképzésre, én pedig játszhattam a jelenlévők előtt, szonátákat, etűdöket. S ekkor Komjáthy Manyi néni azt ajánlotta, elvállalja a tanításomat, hogyha felköltözöm a fővárosba. Felkészített a konzervatóriumi felvételire is, ahol Vásárhelyi Magda lett a tanárom. Majd egyszerre felvételiztem a Zeneakadémiára és a zeneioskolai tanárképzőre, az utóbbiba be is jutottam. Közben - nagyon fiatalon - férjhez mentem. Az esküvőmön mondta nekem Magda néni, hogyha fellebbezünk, akkor talán a Zeneakadémiára is bekerülök, mert tíz embert vettek fel, én pedig a tizenegyedik lettem. Ezt azonban már nem akartam, mert egyre jobban éreztem, tanáralkat vagyok.

- Már ekkor is szívesen foglalkozott a kicsikkel?

- Nagyon élveztem, hogy óralátogatásokra jártunk, hogy ott mi magunk is tanítottunk. A zongora mellett a szolfézs lett a másik szakom, s olyan pedagógusoktól leshettük el a titkokat, mint Bartalus Ilona vagy Varga Károly.

- Mennyire volt nehéz abban az időben a diplomázást követően tanári álláshoz jutni?

- Nehéz volt. Pályázni kellett, és szerencsésnek mondhattam magam, hogy a Fővárosi XXII. kerületi Állami Zeneiskolába (mai nevén Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti Iskola és Általános Iskola), amelyet Nemes László alapított és vezetett, felvettek. Ismert régről, ez is mellettem szólt, én pedig belecsöppentem egy frissen alakuló intézménybe, hiszen mindez 1970-ben történt.

- Izgalmas lehetett egy akkor születő zeneiskola életre hívásában részt venni…

- Folyton pezsgett ott az élet, s roppant lelkes társaságba kerültem, amelynek tagja volt Biller István, Puskás Ági, Scholcz Panni. Bennünket négyünket vett fel friss diplomásként Laci a tantestületbe, ami akkor még igencsak kicsi létszámú volt. Majd két évet tanítottam, aztán megszületett a fiam, s nemsokra rá érkezett az öccse is. A férjem eközben Százhalombattán kapott egy szép, új lakást, így költözött a család. Nemes Laci pedig segített abban, hogy áthelyezéssel a Budai Járási Zeneiskola érdi szekciójához kerüljek, amelynek Százhalombattán volt a kihelyezett tagozata. Kilenc esztendőt töltöttem ott, s már a második évben felkérést kaptam a tanszakvezetésre Szabó Juliannától. Meglepődtem, mert 28 éves voltam ekkor, igyekeztem azonban helyt állni. Öt esztendeje dolgoztam ott, amikor értesítés érkezett Varsányi Annitól, szeretne beszélni velem. Engem abban az időben Szabó Katalin szakfelügyelt, s ő úgy látta, én is alkalmas lennék erre a feladatra, Anni pedig fel is kért szakfelügyelőnek. Elvállaltam, s Pest megye fele hozzám tartozott, ami több mint ötven zongoratanárt jelentett. A déli rész: Dabas, Abony, Nagykőrös és kihelyezett tagozataik lett a területem. Négy évig szinte folytonosan utaztam, a hétvégék pedig a jegyzőkönyvek gépelésével teltek… Nem volt könnyű a két kisgyerek mellett.

- Mennyiben volt más a százhalombattai tanítás, mint a budafoki?

- Nagyon családias volt a hangulat, mert hiszen csupán hárman voltunk: két zongora- és egy hegedűtanár. Az érdi zeneiskolát csak akkor láttuk, ha értekezletre vagy versenyre kellett mennünk. Szerettünk Százhalombattán dolgozni, az iskolák minden rendezvényében részt vettünk, s lelkes, jó csapat született a gyerekekből is. Később a tagozat szintén elkezdett növekedni, önállósodni. S ahogy a távozásomat követően is figyelemmel kísértem, nagyon jó iskola született.

- Hamar megtanulta, hogyan segítse szakfelügyelőként a kollégák munkáját?

- Igyekeztem, hogy ne legyen soha bántó, amit leírok, de tartalmazza mindazt, amit tapasztaltam. Egy idő után ebbe is beletanult az ember. Azonban 1984-ben telefonált Nemes Laci, s az volt az első kérdése, hogy nem unom az utazást? Azzal folytatta, hogy lenne a budafoki iskolában egy jó hely, tanszakvezető lehetnék náluk is. Így tértem vissza a Nádasdy Kálmán Iskolába, s maradtam is egészen 2014-ig. S ahogy visszajöttem, belevetettem magam az itteni teendőkbe. Budafokon mindig nagyon mozgalmas volt az élet, rengeteg koncertet rendeztünk, akadtak jócskán fellépési lehetőségei a pedagógusoknak is. S persze sok megmérettetést is tartottunk, bár én sosem voltam az a tanáralkat, aki állandóan versenyezteti a növendékeit. Nem arra a dicsőségre pályáztam, hanem magát a tanítást szerettem mindig.

- Mit tartott a legfontosabbnak tanszakvezetőként? Mit kért a kollégáktól?

- Fontosnak tartom, hogy a technikai képzés alapvető legyen, hogy tudják, az első évet pontosan hogyan kell felépíteni. Ugyanis az éppen olyan, akár az első osztály, s ha a gyerek nem sajátítja el az alapokat, nem tanul meg billenteni, ha nem úgy tanulja meg használni karját, ahogy kell, akkor a rossz beidegződésekre később nagyon nehéz építkezni. Ha azt láttam valakinél, hogy akadnak e téren gondok, akkor segítettem mindenben. Arra is folyton figyeltem, hogy milyen a pedagógusok kapcsolata a gyerekekkel. Ha ugyanis valaki meg tudja találni a növendékkel a megfelelő hangot, akkor nyert ügye van. S óriási lehetőség is a miénk, hiszen milyen más pedagógus akad, aki egy-egy gyerekkel hat nyolc évet tölthet? Egyszer nálunk járt Földes Imre, aki tanárom volt a főiskolán, s azt mondta, ha nem csinálunk mást, csak a gyerekkel egy kicsit beszélgetünk, már az is nagyon hasznos. S én magam is arra a szeretetre vagyok a legbüszkébb, amit a növendékeimtől és a szüleiktől kaptam a pályám során.

- S hogyan döntött arról, hogy kit irányítson a zenei hivatás felé?

- Mindig azt mondtam, az válassza a zenei pályát, akinek ez a belső döntése. Sohasem forszíroztam. Nagy felelősség ez, hiszen nem egy könnyű hivatás a muzsikusé. De akad olyan egykori növendékem, aki maga is zongoratanár lett, minden évben kétszer eljön hozzám és kicseréljük a tapasztalatainkat. Sokan vannak, akik zenésszé váltak, s találni mellettük karvezetőt, énektanárt is. De a legfontosabbnak azt tartom - s ezért is vallom, hogy mindenkinek kötelező lenne zenét tanulnia - hogy a zeneoktatás temérdek képességet fejleszt, és óriási szerepe van az érzelmi nevelésben is.

- Akkor gondolom, az Ön fiai is tanultak zenét.

- Igen, bár a férjem már az elején közölte: nem nevelünk zenészeket a gyerekeinkből. Mert ha nem olyanok, mint Kocsis Zoltán, akkor nincs értelme… Az egyikük vegyészmérnök lett, a másik informatikus és Svájcban él. Ahogy megérkezett az új munkahelyére, rögtön megkérdezték tőle a svájci kollégák, hogy milyen hangszeren játszik. S amikor megtudták, régen klarinétozott, azt kérték, frissítse fel a fogástáblázatot. Azóta már két együttesben is zenél. A másik fiam trombitált, de mivel ezzel a hangszerrel nem olyan egyszerű otthon gyakorolni, most kórusban énekel. Az öt unokámból a legkisebb orgonál, őt már megfogta a zene, a legnagyobb csellózott, most bőgőzik, mert arra van szükség a zenekarában, s közben matematika-fizika szakra jár a zürichi egyetemen. A kisebbek közül a kislány fuvolázott, zongorázott, vele sokat gyakoroltam. A zene része mindannyiuk életének.

- Ennyi Budafokon töltött évtized után nem lehetett könnyű a búcsú…

- Huszonnyolc évig vezettem a tanszakot, aztán egy fiatal, lelkes kolléganőnek adtam át, Batke Mártának, s az utolsó két évemet csak félállásban vittem tovább. Elegem lett ugyanis a vezetésből, csak a tanításban vettem részt szívesen. A kapcsolatom azonban azóta sem szakadt meg az iskolától, mióta nyugdíjas vagyok, hiszen Mártival megmaradt a kontaktus, rendszeresen elmegyek a koncertjeikre, s olyan megmérettetéseket is szívesen meghallgatok, mint a kétévente rendezett Cziffra Verseny, amelyen korábban sokszor győztek a növendékeim. Sőt, az is előfordult, hogy elvittem magántanítványomat, hogy tanszaki hangversenyen is kipróbálja magát. Jelenleg élvezem azt, hogy otthon van időm zenét hallgatni, a CD és a DVD gyűjteményünk darabjai sorra kerülnek elő. És már a magam örömére zongorázom! Találtam egy olyan Beethoven-szonátát, amit sosem tanultam korábban, most elővettem. Minden nap gyakorolok, válogatok a temérdek kottám között. Emellett németül tanulok, megvan a napi sétánk is a férjemmel. Ha visszatekintek, azt kell mondjam, elégedett vagyok, a pályámon mindent megvalósítottam, amit szerettem volna, s megvolt mellette a kiegyensúlyozott családi élet is, amiben rengeteget segített a férjem. Ehhez kellett persze szerencse is, s az, hogy Budafokon kezdhettem és fejezhettem be. Szép pálya volt, rengeteg zenével, ami még mostanra is megmaradt.

Réfi Zsuzsanna újságíró