A.Gergely András*
Az autentikusság megújuló
paradoxona
Nem sűrű az alkalom, amikor a tudományok és a művészetek találkozási pontján, közös színterén új szakmai folyóiratot lehet köszönteni. Mostanság inkább az ellenkezője érvényes talán, a megszűnő sajtótermékek vagy (még a világhálón is elérvénytelenedő) orgánumok korába léptünk. De talán az egyensúly valamiképpen fennmarad, ha néha időigényes is mindez. A Magyar Táncművészeti Egyetem szakmai folyóiratai is a lassú újraéledés állapotában vannak, még ha némelyik folytonossága reményt adna is. De mintegy hirtelenjében közéjük emelkedett tavaly egy új kiadvány, mely Tánc és Nevelés / Dance and Education címen kétnyelvű elektronikus és nyomtatott változatban egyszerre készült el. Az Egyetem Pedagógia és Pszichológia Tanszékének folyóirata (főszerkesztő: dr. Lanszki Anita PhD) olyan tanulmányokat közöl a tánc- és a társadalomtudományok interdiszciplináris területeiről, melyek a tánc neveléstudományi és pszichológiai szempontú megközelítéseire, értelmezésére és átgondolására is serkentő szándékúak. A Parlando oldalain nem szokványos a folyóirat-ismertetés, így ezt is rövidre fogjuk, beleértve azt is, hogy idővel érdemes lesz az évente kétszer (angol és magyar nyelven) megjelenő írásokra vissza-visszatérni, mert izgalmas tartalmak láttak napvilágot már az első (sőt, immár két!) számban.[1]
Ezúttal két rovatba tagoltak a cikkek, a Tanulmányok és a Könyvismertető szemlerovat kínál egyazon szerzőktől magyar és angol cikket.
Az előbbi rovatban
mindjárt, külön előzetes felvezetés nélkül csöppenünk egy izgalmas
áttekintésbe Pálinkás-Molnár Mónika és Bernáth László
írásában: Tánc és matematika kapcsolatának vizsgálata első
osztályosoknál (4–20. old., angolul ugyanez
21–36. old.). A látszólag távoli fogalmak, mint tánc és matematika, a cikk
elméleti részében úgy kerül fókuszba, mint a matematikai és a téri képesség
közötti erős kapcsolat, mely a cikk hipotézise szerint kimutatható
összefüggésekre enged következtetni. „A tánc fejleszti a téri képességet és
ezen keresztül a matematikai képességet is. Ezt első osztályos
gyermekekkel vizsgálták egy hónapon át, s a foglalkozások során kreatív
gyermektánc és mozgásos drámapedagógiai feladatokat használtak. A gyermekek
előzetes és a foglalkozások utáni tudását egy matematikai és egy téri
képességeket mérő feladatsorral mérték, melynek során a matematikai
képességek kis mértékben javultak a fejlesztés hatására, ám a téri képességek
nem változtak”. Ennek lehetséges okait megkísérelték feltárni, s az írás ennek
részleteit ismerteti kiadós léptékben.
Egy másik dolgozat, Papp-Danka Adrienn és Lanszki
Anita egyetemi oktatók írása A digitális
munkarend tapasztalatai a Magyar Táncművészeti Egyetemen (37–58., angolul 59–79. old.) nemcsak az egyetem falai közé invitál, de a
társtudományok területein is sorra megszülető digitalizáció-elemzések
körében innovatív kérdések felé kalauzol. Apropót az adott a kutatóknak e
sajátos aspektusú elemzésre, hogy a COVID-19 megjelenésével Magyarországon
kormányrendelet írta elő a járványhelyzet idejére a távoktatás formáját és
a kurzusok teljesítését, amihez az egyetemeknek hirtelen kellett alkalmazkodnia.
Képzeljük el ezt ott, ahol a táncos és képességfejlesztő órákon a
személyes jelenlét és a teremadottságok nélkül nehezen képzelhető el.
Nemhogy tudásbővülés és testi fejlődés körülményei nem adottak, de a
napi gyakorlat szintjén a táncművészeti képzés területén sem volt
gyakorlat az e-learning oktatás, olykor egyes oktatók
éltek a digitális eszközök oktatási használatával, de semmi több. A kutatás
ezért is azt tárta fel, „milyen oktatási gyakorlatok alakultak ki a Magyar
Táncművészeti Egyetem elméleti, valamint gyakorlatorientált, táncos
kurzusain, továbbá, hogy milyen tapasztalatokra tettek szert az oktatók és a
hallgatók a majd’ három és fél hónapos kényszeridőszak alatt. Több mint
hatvan oktató és 240 hallgató kitöltötte az eszközhasználatra és kurzus-menedzsmentre
vonatkozó online kérdőívet, továbbá többekkel jól felépített interjúban is
részletezték tapasztalataikat. Összegzésképpen elmondható, hogy az oktatók nagy
része pozitívan fogadta mindazt, amit a távoktatásból profitálni tudott (pl. új
tananyagokat készíthettek, új digitális eszközök megismerésével találkozhattak,
sőt a hallgatókkal való kapcsolat a közvetlenség okán javulhatott is) – ám
érthető módon a tánc online távoktatását sokan lehetetlennek ítélték meg.
A hallgatók egy része a saját időbeosztás (és persze az otthoni kényelem)
miatt élvezte a távoktatást, de számos kritikával illették annak módszereit…” –
amiben gyakorta igazuk is szokott lenni, a felsőoktatás, és különösen a művészeti
oktatás nehezen nélkülözheti az oktatói közvetlen hatásokat, mintákat,
szaktudást és a „rejtett tanterv”, az átadni szándékozott tudás közvetlen
kibontakozásának esélyét.
A távolság azonban jelen van más társtudományi területeken is: Zimányi
Gabriella koreográfus és Lanszki Anita egyetemi
docens A
közösségi média hatása a hip-hop órákra és táncosaira címen közölt tanulmánya (80–96., angol 97–112. old.) a motivációk
rendszerét elemezte. Ebből kiderül, hogy a közösségi média
népszerűsége vitathatatlan, felhasználóinak száma a kezdetek óta exponenciálisan
nő, vagyis a látható „online jelenlét” a művészetek és ezen belül a hip-hop tánc világát is befolyásolja, mivel a
tartalommegosztó platformokon a hip-hop felvételek
hirtelen tömegeket értek el. „Koreográfusok és táncosok ismert celebekké váltak
megosztott táncos videóik nyomán, amelyeken a táncrészletek egyre
előadásszerűbbé, szerkesztettebbé, ezáltal manipuláltabbá váltak”. A világhálón
szokásos „megosztások” sokszor irreális elvárások elé állítják a tanítani és
tanulni vágyókat egyformán, de ezenkívül még a
közösségimédia-használat is számos további meghatározó jellege ugyancsak befolyásolhatja
a hip-hop tánc tanítását. „A közösségi média hip-hop tánccal való összefüggését kvalitatív mélyinterjúk
formájában vizsgáltuk Budapesten, Londonban és Los Angelesben”. A megkérdezett
koreográfus-tanárok válaszai alapján „sikerült feltárni, milyen negatív és
pozitív hatásokat fejt ki a közösségi média a hip-hop
oktatására, közelebbről pedig a tanóraszervezésre, valamint a pedagógusok
és növendékeik motivációjára. A tanulmányban összegezzük továbbá azt is, hogyan
befolyásolják a közösségi médiában található hip-hop
tartalmak a koreográfusok és tánciskoláik népszerűségét, a növendékek
szakmai fejlődését és munkalehetőségeit az egyes régiókban”. A hip-hop kultúra ilyetén összehasonlító megközelítése
nyugodtan építhet újdonság-erejére, hiszen meglehetősen kevés kutatás tér ki
e kérdéskör kelet-nyugati elemzésére és változatainak bemutatására.
A folyóirat talán egyik legizgalmasabb írása éppen ezt a „távolsági”
táncélményt mutatja be egy rokon terület, a tangó nemzetközi élményvilágba
illeszkedő hatásának feltárásával. A szerző, Kovács Nóra maga is tanulta, ismeri, kutatta a tangó (argentin) megjelenésmódját és
elemezte „hordozható örökségkénti” értékesülését
korábbi munkáiban, itt megjelenő írásában Szellemi örökség a globális térben: a hagyomány és az autentikus táncélmény
keresése a tangó nemzetközi világában (113–129.,
angol 130–145. old.) címen ad árnyalt betekintést ebbe a mozgástérbe.
Összefoglalójában kiemeli, „hogy az ‘argentin és uruguay-i
tangó’ az emberiség kiemelkedő kulturális teljesítményeként 2009-ben
bekerült az UNESCO védendő szellemi örökségeinek jegyzékébe. A tangót
társadalmi jelenségként vizsgáló kutatók közül többen felhívták a figyelmet a
tangó felterjesztésével és örökségesítésével kapcsolatos ellentmondásokra és
hiányosságokra. A felterjesztés szövegére és az örökségesítési döntésre irányuló
kritikák két fő problémakörre összpontosítottak és két eltérő
nézőpontból fogalmazódtak meg. A tangó, mint örökség meghatározásából
mindkét megközelítés hiányolta az alulról szerveződő, élő
tangóközösségeket és az általuk képviselt értékeket. Ez a dolgozat a tangó
örökségesítésére adott tudományos és közösségi reakciókat kívánja
összekapcsolni a tangó nemzetközi, kiváltképpen európai világában megfigyelt
fejlődési irányokkal, különösen az úgynevezett tangó maraton, illetve encuentro milonguero elnevezésű
(speciális tangó-találkozó) két-három napos nemzetközi táncesemények növekvő
elterjedésével. A tangó összetett és sokszínű globális világában ezekhez a
tánceseményekhez a táncosok számára az alapvető és autentikus milonga-tapasztalat, valamint a közös tánctérben megélt
táncokon keresztül megvalósuló bensőségesség és közösség élményei
kapcsolódnak”. Írásában az autentikus táncélményt a táncantropológia
szemszögéből vizsgálja és mutatja be, mely tudásterület ugyancsak erősödőben
van, s egyre intenzívebben teret nyer a magyar táncművészet elméleti
oktatási hátterében. Épp ezért is izgalmas, hogyan lesz egy autentikus tánc (és
hol, miért, éppen mi az „autentikus” jelzővel illethető érték?!) a szellemi kulturális örökség
részeként olyan világörökség-elem, melynek „egy Dél-Amerikában keletkezett és
globálisan létező városi társasági tánc rétegkultúrájára” jellemzőek,
de 2009 óta bekerült értékek az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség jegyzékében,
mint az emberiség egyik kiemelkedő és óvandó kulturális teljesítménye.
Ugyanakkor „az UNESCO által elfogadott dokumentumban a tangónak egy szűk
és hiányos meghatározása szerepel, amely nem foglalta magában a tangó világának
az elmúlt harminc évben Argentínán és Uruguay-on
kívül bekövetkezett fejleményeit. Írásom a tangó örökségesítésére adott
tudományos és közösségi reakciókat kívánja összekapcsolni a tangó nemzetközi,
kiváltképpen európai világában megfigyelt fejlődési irányokkal”. A
dolgozat nóvuma ugyancsak a nemzetközi térben zajló tánctudások univerzalizálódásának és specifikációjának kettős
rétegződését körüljáró közvetlen és értő elemzés.
A folyóirat szándéka és vállalása igen impozáns azon a téren is, hogy (bár
„kevés” írás ez így, de az angol és magyar szöveg együttese valóban segíti a
nemzetközi beilleszkedés és szaktudományos jelenlét rangjának pozitív
változását), ami viszont kifejezetten különleges, az a Könyvismertető
rovat cikkének ugyancsak (nem szokásos) kétnyelvű változata. Ebben Alencsik
Melinda tánctanár Vezet a ritmus és tanít is. Könyvismertetés
(146–149., 150–153. old.) című közlése a TAKING THE LEAD, MEMOIR OF A DANCING LIFE kötetről ad áttekintést. A több
világtáncversenyt megnyerő könyvszerző életút-portréja izgalmas
azoknak is, akik csak távolról látják a táncvilág eseményeit és neveit.
„Táncosok és a táncművészet iránt érdeklődő civilek számtalan
kiadvány, cikk, könyv, internetes bejegyzés révén ismerkedhetnek meg a balett,
a moderntánc és a magyar néptánc kiemelkedő személyiségeinek munkásságával.
Méltatlanul kevés azonban az információnk a társastánc terén jelentős
eredményeket elért sikeres művészekről, táncpedagógusokról, pedig
köztük is van, akinek tevékenységét érdemes megismerni, figyelemmel kísérni.
Ilyen Pierre Dulaine (eredeti nevén Peter Gordon Heney), akire a Vezet a ritmus című film hívta
fel a táncos filmek kedvelőinek figyelmét. Az interjúk alapján készült,
személyes fényképekkel kiegészített életrajzi jellegű könyv első
fejezeteiben részletesen mesél egész életútját meghatározó gyermekkori
élményeiről, táncos pályafutásáról, versenyzői karrierjéről,
partnernőiről, munkatapasztalatokról. A mű másik részében
programjának létrejöttéről, annak területeiről, módszerének
fontosságáról, eredményességéről, filmforgatásokról és jövőbeli
terveiről olvashatunk. Megismerhetjük nagyfokú pedagógiai tudatosságát,
szakmai elkötelezettségét és mélységes emberszeretetét is, mely hitelessé teszi
életművét. Tevékenysége három fő területet ölel át: saját táncos pályáját,
iskolateremtő táncpedagógusi működését és a tánc terápiás alkalmazását…”
A cikk, mint a fennebb ismertetett többi is, talán előre még nem
láthatóan hozzá tud járulni a táncoktatás és művészeti felsőoktatás
gazdagodásához. Látható ennek reménye és esélye abból is,
ahogyan az idei első szám[2]
a Tanulmányok rovatban A táncos test
címen Szász Beáta és Szabó Pál írását közli egészség, testi elégedettség és
testhez való viszony szempontjából (4–49. old.), Lanszki Anita –
Papp-Danka Adrienn és Szabó Eszter tanulmányát Egy táncművészeti módszertani program közoktatási bevezetésének
kérdéséről értekezik (55–72. old.), Szente Dorina írásában az iskolai
táncok szerepét vizsgálja a rituálék szempontjából a 20. század első
felében (90–105. old.), s újdonságként Módszertan rovat is kerül ide, Borbáth Katalin körtánccal és táncterápiával kapcsolatos kísérlet ismertetésével a
hátrányokkal küzdő tehetségekért szól (122–134. old.), a Szemle rovatban
pedig a fennebb nevezett Kovács Nóra ismerteti a folklór megjelenési
folyamatait a posztkommunista Szlovákiában Az
autentikusság paradoxona címen (148–152. old.),
ahol „az alapvetően filozófiai képzettségű
Joseph Grim Feinberg
angolul megjelent könyve az autentikus folklór mozgalmáról Szlovákiában”
kínálja a megismerés belső feltárási és belátási köreit.
A Tánc és Nevelés folyóirat további számai további reményeket keltenek. Van
óvodapedagógiai, iskolapedagógiai, más szakmapedagógiai, pedagógiai
pszichológiai, és sokféle egyéb oktatási-szemléleti forrásanyag, valóban. Az
újdonság ereje azonban az oktatás legkülönfélébb mezőire is kihat, nem
kímélve a táncot és a tánctudomány gyakorlati kérdésköreit. Ennek pedig majd
látható jeleit magunk is tapasztalhatjuk a tánc legeltérőbb színterein…
*A. Gergely András (1952) könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális antropológus, a politikatudomány kandidátusa, MTA doktora. MTA PTI tudományos főmunkatárs, több egyetem óraadó oktatója (ELTE, PTE, SZTE). Érdeklődési területei: politikai antropológia, szimbolikus politikai elemzések az etnikai, térhasználati, interkulturális mezőkben; városantropológia; kisebbségkutatások, európai integráció, regionalizmus.