Telemann: Kettős- és hármasversenyek

(Hungaroton – HCD 32860)

„Szereti Ön Brahmsot?” – Françoise Sagan könyvét 1961 óta film népszerűsítette tovább (Antony Perkinsszel és Ingrid Bergmannal), ám maga a cím is csakhamar „önálló életet kezdett élni”. Brahms nélkül, behelyettesítve a legkülönbözőbb zeneszerzőket, közvetlen hatást gyakorolt a potenciális érdeklődőkre. Sőt, a cím-fejlemény olyanok figyelmét is magára vonta, akik az „eredetit” sem élmény-szinten ismerték. A Hungaroton is összeállított egy LP-sorozatot „Szereti Ön …?” címmel, amely annakidején komoly népművelő-ismeretterjesztő feladatot töltött be (egy-egy szerzői korongon helyet kaptak közismert-közkedvelt művek mellett olyan darabok is, amelyek könnyen felzárkózhattak a kedvencek csapatába). Ez a vállalkozás jutott eszembe Telemann versenymű-válogatását hallgatva.

Georg Philipp Telemann (1681 – 1767) német barokk zeneszerző.

Szereti Ön Telemannt? Ha barokk, akkor Bach (mármint a nagy Johann Sebastian), de ha nem ő, akkor Händel, Telemann leginkább dobogóközeli… Pedig a maga korában igencsak népszerű volt. Szokás tudni róla, hogy számszerűen „lekörözi” az életmű a kortársaiét (habár a mennyiség és a minőség…) – de mielőtt a mennyiség alulértékelésének hibájába esnénk (márpedig akkortájt nem álltak rendelkezésre olyan technikai eszközök, amelyek egyszerűsítették volna a szerző munkáját – legfeljebb azzal számolhattak, hogy a kopisták értik a korban bevett rövidítés-típusokat), érdemes hangsúlyozni: Telemann komoly szakmai elismerésnek is örvendett. Ebben része volt annak – miként a kései utókor értesül a szakirodalomból -, hogy Telemann egyaránt járatos volt a barokk zene különböző nemzeti „dialektusaiban” (német, olasz, francia). A mai hallgató mindebből legfeljebb annyit észlel, amennyi az előadók közvetítésével eljut hozzá (a helyzetet bonyolítja, hogy még a régizene-együttesek is különböző mélységig járatosak az egykori előadói gyakorlat rekonstruálásában). Éppen ezért, a „Szereti Ön Telemannt?” kérdésre a naprakész válasz az interpretátorokat minősíti.

Egyórányi Telemann-muzsikát kínál a Capella Savaria új felvétele, hat versenyművet, amelyek közül a hármasverseny 3 hegedűs-szólistát foglalkoztat, a kettősversenyek szólista-összetétele változatos: furulya-fuvola, két hegedű (ilyenből kettő is van), két brácsa (eredetileg violetta hangszermegjelöléssel), fuvola-hegedű. Érdemes elolvasni az ismertetőt (lehetőleg a hallgatnivalóhoz társítva a megfelelő részletet), segítségével nyomon követhetjük Telemann széles zenei látókörét, a ciklusok felépítését, a tételtípusokat (stb.) illetően.

Capella Savaria

A Capella Savaria ajánlószövegeiben gyakran feltűnik a kétségkívül igaz állítás („Magyarország legrégebbi, korhű hangszereken játszó kamarazenekara”), habár az együttes tagsága értelemszerűen változik (cserélődik) az idők folyamán, így tehát a régizene-játszás nemzetközi gyakorlatába illeszkedést a személyi feltételek is befolyásolják, ráadásul a hangszerválasztás „korhűsége” is veszített jelentőségéből (eltekintve attól, hogy milyen minőségű a kópia-hangszer), hiszen a régizene-játszásban a kottaolvasásnak/értelmezésnek a szempontja vált mindinkább perdöntő jelentőségűvé.

Ez a Telemann-felvétel kétségkívül „megosztó” érvényű, hallgatói közül a legkevesebben maradnak közömbösek a művek-interpretációk iránt, s ebben a felvételtechnikának is szerepe lehet. Az alaphangzás tónusához szívesen társítanám a „metál” jelzőt, éspedig a színárnyalat minőségét illetően. Van valami a faktúrák egészében, ami „stabil” érzetet kelt. Akik a barokk zenében a „motorikus” karaktert kedvelik, nagyon fogják értékelni a „tartást”, ami az első hangtól az utolsóig összetartja a tételeket. De vannak olyanok, akik egy arcnál nem a művileg elért szépséget tekintik követelménynek, főként, ha a beavatkozások a szinte kizárják a mimika lehetőségét. Az ilyesfajta háttér előtt vélhetőleg minden hallgatónak azok a mozzanatok tűnnek leginkább gyönyörködtetőnek, ahol megjelenik valami személyes, közvetlen gesztus. Olyan érzet, mint a tárlatokon a remekműveknél, amikor különböző távolságból (távlatból) egyaránt találunk felfedeznivalót. Néha a tételek faktúrája önmagában is kínál erre lehetőséget, máskor a szólóhangszer sajátos hangszíne, s nem utolsó sorban, a szólista artikulációja. A legemlékezetesebb pillanatok közé tartozik az e-moll furulya-fuvola, és az e-moll fuvola-hegedű kettősverseny lassú tétele, vagy a hármasverseny lassúja, a szívhezszóló-személyes szólókkal.

A hangzáskép egészére jellemző a tudatos karakterizálás, kétségkívül rutinos virtuozitással (ami viszont néha már-már távolságteremtő/elidegenítő hatású). A gyors tételeknél azt a fajta személyességet hiányolom, ahol a vidámság természetes velejárója a mosoly. Imponáló viszont mindenképp a saját-hangzáskép kialakítása. A szólisták sorában az együttes több tagját üdvözölhetjük, de valamennyien visszatérő partnerei a Capella Savariának.

Fittler Katalin