KOLLÁR
ÉVA[1]
ELŐADÓI
UTASÍTÁSOK NÉHÁNY BÁRDOS MŰHÖZ
A kóruséneklés
eszközei a szövegmegjelenítés szolgálatában
BÁRDOS TANÁR ÚR
A BUDAPESTI MONTEVERDI KÓRUS PRÓBÁJÁN
1986.
április16-án
Bárdos
Lajos a Budapesti Monteverdi Kórus próbáján (1986.04.16.)
Azon a tavaszon több hangversenyt terveztünk,
amelyeken Bárdos Lajos műveit szerettük volna előadni. Az
előkészületek során megkerestük a Tanár urat, aki elfogadta a
meghívásunkat, és eljött egy próbánkra. Tudtuk, hogy ez igen nagy
megtiszteltetés, de azt nem sejtettük, hogy ezzel életre szóló ajándékot kapunk
tőle. Magam csak reméltem, hogy meglátogat minket, hiszen a Zeneakadémián
nem voltam a tanítványa, de kórusommal talán néhányszor énekeltünk a
jelenlétében. Azonban ismeretes volt, hogy ha tehette, minden kóruskoncertre
elment, a szíves meghívást csak okkal hárította el. Sokan őrzik kedves
szavait, amelyekkel értékelte, építette és ugyanakkor boldoggá tette az
igyekvő énekeseket és karnagyokat.
1978-ban, egyik szereplésünk után nyílt postai
képeslapon ezt írta nekünk: „Pont ilyennek képzeltem a Malomnótát! Köszönet és
gratuláció! Minden számuk ragyogó volt! Szíves üdv. Bárdos Lajos” A lap
túloldalán Kovács Margit: Kenyérszegő c. képét láthattuk. Bárdos ezekkel a
mondatokkal hosszú évtizedekre szárnyakat adott nekünk.
Nos, a Tanár úr eljött. A műsorunkon a Libera
me (1935), az Ave maris stella (1937), az Első népdalrapszódia (1951) és a
Régi táncdal (1951) szerepelt. Amikor Bárdos Lajos megérkezett, csöndben,
megilletődötten ültünk, és ő mindjárt tréfával köszöntött minket: „Hallom,
[így éneklik]: Lovát csinosítja,
magát itatgatja. VIGYÁZAT!” Óriási nevetés következett, és ez föloldotta az
izgalmunkat. Azután, a kérdésemre, hogy melyik művel kezdjünk, azt
válaszolta: „Essünk túl a nehezén.”
Tehát
belevágtunk a LIBERA ME című
motettába.
Bárdos Lajos – Libera me (1934) (3:50)
A Budapesti Monteverdi
Kórus hangversenye a Pesti Vigadó Dísztermében (Évszázadok imái)
Vezényel:
Kollár Éva
Mielőtt énekelni kezdtünk, Bárdos Lajos mesélt:
„Nem tudom, hogy a történetről mit tudnak. A X. század vége felé, amkor
közeledett a kerek esztendő, egész Európában elterjedt, – valami félreértett
írás vagy jóslás alapján, – hogy pontosan 1000-ben lesz vége a világnak. És az
egész föld, – mondjuk, körülbelül az akkori Európa, – halálos rettegésben élt. Volt,
aki dőzsölésnek adta a fejét, – addig éljünk, amíg lehet, – volt, aki
elment remetének, volt, aki szétosztotta a vagyonát, más meg összelopkodta a
szomszédtól. Szóval mindenki meg volt őrülve. S akkor egy költőnek
támadt az a vizionárius ötlete, hogy majd a világvégén tűz fogja
elpusztítani a világot. Honnan sejtette ez a költő, hogy egyszer eljöhet
az az idő. Pedig most már nagyon ott állunk a lehetőségnél, hogy
valaki tévedésből megnyom egy piros gombot, és elpusztul a földi lét, az
emberi kultúra.” [Bárdos mindezt 1986-ban
mesélte!]
„Maguk
már nem élték meg, ránk 56-ban, meg 45-ben szakadt ház a bombázásban, és mi
volt ez ahhoz képest, amit Hirosima élt meg. Nem tudom, biztosan láttak egész
testükben égő, összeégett gyerekeket, embereket… Szóval, a végnek a
rettegése van ebben a latin szövegben. Úgy próbáljuk magukat belehelyezni egy
ilyen lelkiállapotba: Jaj, holnap ránk szakad az öt emelet, és ezek a vastagabb
gerendák szétzúzzák a koponyánkat, és kiloccsan az agyunk, az a lekvár…”
Félelmetes volt, ahogy Bárdos ezt elmondta, izzottak
a szavai. Ezután alig tudtunk megszólalni, de elkezdtünk énekelni: ’Libera me,
Domine, de morte aeterna…’ A Tanár úr néhány ütem után megállított minket. Az
első megjegyzése ez volt: „A tempó tökéletes, amit külön köszönök, mert
semmivel sem lehet jobban elrontani egy művet, mint a hamis tempóval, vagy
túl nyargalva, vagy túl vontatva. Valahol valaki ’gisz’ helyett ’g’-t énekel, –
Na bumm! – mondja a pesti tájszólás. Ki hallja azt? Senki. De ha egy ropogós
tánc végig vontatva megy, vagy egy elmélyülő valami nyargalva, akkor
tönkre van téve az egész darab. Ezt külön nagyon szépen köszönöm!” (Érdekes,
hogy ha ma meghallgatom az akkori tempónkat, bizony lassabbnak tűnik, kint
a kiírt metronóm jelzés: negyed =158. Talán azzal, függött össze, hogy
idősebb korában Bárdos már mérsékeltebb tempóban szerette hallani a
műveit. (Egyszer a Bartók Béla Nemzetközi Versenyen, Debrecenben, talán
1982-ben, amikor a Tanár úr ’Dana-dana’ c. műve szólt a színpadon, ő
fölhábordva, hangosan jegyezte meg: „Lám csak, ezeket üldözi a
rendőrség!”)
Azután Bárdos elmondta, hogyan kellene
énekelnünk az első néhány ütemet:
„Az
elején az alt és a basszus legyen szíves jóval több levegőt adni! Lihegve,
hörögve! A rettegéstől szinte fuldokolva. ’Libera, libera!’ Nem így
énekeljük, hogy ments meg, ments meg egy szúnyogtól, amelyik csípi a vállam!
NEM. NEM! A végítélettől való borzalom van rajtunk. ’Libera!’ Ments meg,
Uram! Nagyon sok levegőt ráadni a mássalhangzókra. Na, most ez aztán
halkabb is lehet ugyanakkor, és egyszer csak fölkiáltunk: ’aeterna!’ – (óriási
kiáltás), – de úgy, hogy a Vilma néni a nézőtéren megijedjen ám. Ne haragudjon,
megijesztettem?” (Hatalmas nevetés a kórusban.)
Újra elkezdtük, de hamar megállított
minket. „Nem hallom a ’h’-t, a levegő hehezetes legyen, majdnem, mint a
finn nyelvben, ahol minden mássalhangzónak van egy hehezetes párja. Az
első csattanó következik: ’Dum veneris judicare saeculum per ignem’. Ennek
nem szabad olyannak lenni, mint 3-4 ütemmel ezelőtt, amikor eljön tűz
által megítélni a világot. Ugorjon a tetejére, kegyetlen, rettenetes,
vaskalapáccsal verik szét a koponyákat!”
„Nem tudom, van-e jelölve a ’martellato’? Azért örülök, hogy
alkalmat adnak ilyen személyes találkozásra, [mert otthon más,] mint amikor az
élő hanganyagon, pláne ilyen kóruson, az ember megkapja. De ott van a ’martellato’, vagyis kalapálva,
kegyetlenül! Ugyanakkor egy háromszoros ’fortissimo’
is: ff. ’Quando caeli movendi sunt et
terra’ – az össze mássalhangzó
keményen, ’marcato’ kopogjon!
Úgy-úgy, nagyon jó! Jó hosszú szünet, ’fermata’
– ennek határozatlan a jelentése, de ezen a ponton 1-2-3 negyednyi, minden
esetre ’lunga’”.
„Utána személyessé válik: én félek, mert
jön az ítélet napja. ’Tremens – tremolo’ a ’trema’ szóból. Rettegek, hová
bújjak, mindenhol utolér a tűzvész, az égő olaj. Úgy kell énekelni,
mint az elején. Itt ki van írva a ’sotto
voce’. Nem érzem a különbséget az itteni rész és az eleje között. Ott is
így kell énekelni: ’sotto voce’ [alig
hallhatóan]. ’At que ventura’ – fokozni! Most mindennél több, újra: ’Quando coeli
movendi sunt et terra’ – fokozni A végén: ’et terra’ – hirtelen egy-két
emeletet zuhan, lassítani! És próbáljon meg itt egy jóval lassabb ’glissando’-t. Erős hangsúly legyen
a ’terra’ első szótagján! ’Dies irae, dies illa’ – súlyos legyen! A
szoprán sötét, altos dobütésekkel énekel. Az alt dallama (51. ütem) kiadós ’forte’! Ki kell törölni az ’m’-betűt
a ’mf’ jelzésnél. Előre mondom,
hogy ne kelljen megállni: a basszusnál is [ugyanígy] (53. ütem). Sötéten, rettenetes
hang, minden egyes szótag a végítélet súlyával. ’Calamitatis et miseriae’ –
fenyegető, mintha ökölbe szorított kéz volna.”
Megrendülten énekeltünk, a hangunk
erősen eltorzult, hiszen nem szoktunk hozzá ilyen durva, kegyetlen
hangvételhez. Rádöbbentünk, hogy mennyi szín, érzelem, tragikus
helyzetfestő elem hiányzik a palettánkról, és hogy mindezt meg kell
tanulnunk ahhoz, hogy ilyen művet valaha is megfelelően
előadhassunk. Most, a levegőtlen, szűkös, városi próbaterem
falai szétnyíltak: fiatal énekesinkkel láttuk a borzongató tüzet, öldöklést,
pusztulást, – elképzeltük a végítéletet. Megpróbáltuk követni a közöttünk
ölő próféta jövendölését. A döbbenetből kiáltás, siránkozás szakadt
föl, és jajgatás társult a könyörgéshez. Ki figyelt akkor a tiszta intonációra.
Minden igyekezetünkkel próbáltuk megjeleníteni a szemünk előtt láthatóvá
vált világégést. Ez egyszerre volt lelki megrázkódtatás és fizikai szenvedés. Úgy
tűnt, hogy mindnyájan először találkoztunk ezzel a rettenettel. Kifulladva
érkeztünk el a mű utolsó szakaszához. ’Requiem aeternam dona eis Domine!’
– „Annyi szünetet hagyni [a 71. ütem előtt], hogy átrendeződjenek a torkok,
át kell hangszerelni a hangszalagokat. A test [számára] borzalmas, kegyetlen,
égő kalapácsok, sziklák zuhognak, – marad a lélek, nincs anyaga, –
elpusztult a test, ki tudja milyen kínok között, – a földitől
megszabadulva marad a lélek. Idő kell a váltáshoz… – anyag ki, marad a
tiszta idea, a lélek.”
Nagyon igyekeztünk, hogy megvalósítsuk az
érzékletesen lefestett képet. Bárdos a lehető leghalkabb ’piano’-nkra így válaszolt: „Pardon,
elfelejtettem kérni, hogy ne ordítozzanak, hanem szép halkan. Lopva venni a
levegőt. A tenor a 79. ütemben az átkötött ’c’ hangon lágy, meleg hullámot
csináljon! Nem kihagyni! Bravo!”
Már
kéken-zölden fuldokoltunk a hosszú, halk záróakkordon. A javítást Bárdos már
nem kérte végig. A harmóniai oldás előtt még kért egy kis erősítést,
azután megbékélve így szólt: „Nagyon-nagyon köszönöm!” Kérdésemre, hogy
összefoglaljuk-e a művet, ezt válaszolta: „Nem! Nem szabad túl próbálni!”
A kórus hálás nevetéssel nyugtázta, hogy nem kell újra nekifeszülni ennek a
mélysége és felemelő zenének, hiszen nagyon elfáradtunk.
Tovább léptünk tehát, következett az
Ave maris stella (2:35)
Bárdos
Lajos: Ave maris stella-himnusz (1937)
Magyar Rádió és
Televízió Vegyeskara id. Sapszon Ferenc vezényletével
℗ 2001 HUNGAROTON RECORDS LTD.
AVE MARIS STELLA (1937).
Ennek a motettának a finomságát, végletes ellentéteit is Bárdos tanár úr
segítségével fedeztük föl. „Eszményi édesanyához szól, olyan könnyű
legyen! Ahogy az imént minél sötétebb hangot kértem, a szopránt altosan, most
az altot kérem világosan. Lehet ’alla
breve’. Az elő és harmadik versszak égi dicsőítés, a második és a
negyedik versszakban a férfikar a földi bajokról énekel. Csupa könyörgés.
’Virgo
sungularis’ – vissza nézve az előző, azúrkék hangra.
’Vitam
praesta puram’ – sötéten, segít a basszus a tenornak.
’Semper
colletemur’ – ’allargando molto’. Ne
visszhangozza az előző, megfelelő helyet! Ismételni ok nélkül
sohasem szabad! Legyen vége a bajoknak, a nyavalyának, mindig örvendezzünk!
Nagy könyörgés, jó szélesen! Úgy-e, hogy tudnak?”
Első népdalrapszódia (5:33)
Bárdos Lajos: Első
népdalrapszódia (1951)
Az Ifjú Zenebarátok
Központi Kórusa Ugrin Gábor vezényletével
Bárdos: Choral Works
℗ 2001 HUNGAROTON RECORDS LTD.
ELSŐ NÉPDALRAPSZÓDIA (1951)
Az
előző komoly művek után már a játékos humor percei következtek.
A beköszöntő, tréfás szövegferdítést ebből a műből idézte a
Tanár úr: „Lovát csinosítja, magát itatgatja!” Most így vezette be a
művet: „Aztán tudják, hogy mi az a „lassú csárdás? Járják még manapság?”
Válaszoltunk neki, hogy igen, a táncházakban járják. Szerencsére, voltak a kórusban
olyan fiatalok, akik ismerték a népitáncot. Bárdos tanár úr igazán tudta, hogy
milyen az igazi lassú csárdás. Rátarti tánclépés, a negyed = 120 metronóm
értékkel. „Azt érezni kell ülve is: 2-2 cm-rel jobbra és balra a
csípőcsonttal a széken”. (Nagy nevetés.) Elkezdtünk énekelni, majd
megszólalt a Tanár úr: „Tizenegyen nem mozgatták a csípőjüket, hiába
kértem. A széket is!” (Még nagyobb hahota.)
Újabb kísérletünk után így szólt: „NEM, Nem férek a bőrömbe!
Hétfőtől péntekig a mezőn dolgoztam, látástól vakulásig. De
szombat este még van energiám táncolni.
Mindent kibír ez a nemzet: a tatárok a magyarság 9/10 részét kiirtották,
kibírtuk a törököket, a Habsburgokat, az eszkimókat…” – kicsattant a
nevetés. ’Duj, duj, duj-duri, duj, duj!’
Tovább énekeltünk, jókedvűen, játékos összekacsintással.
„Kopasz
csirke, vadliba – irtózatos dobütés legyen rajta! Vagy a basszus tenyérrel
üssön egyet! Tánc közben nem érdemes prozódiázni!” [Bárdos ezzel a záró
szótagra adott hangsúlyra utalt.] „Nem kell kollektív csattogás, a szélen egy
basszus legyen a meglepetés! Az ismétléskor másként, hiszen kétszer nem lehet
egyformán! A mű végén, az elhaló duj, duj, duj szavaknál, a záró ütemben a
’haj’ a basszus szólamé, ilyen legyen még a háromszoros ’piano’, és csak utána, a végső pillanatban legyen ’fortissimo’ ’ff’ a kiáltás.”
Végül csak röviden számolok be az ismert és
közkedvelt:
Régi táncdal (2:45)
Bárdos Lajos: Régi táncdal (1949)
Magyar Rádió és Televízió Vegyeskara, vezényel: Bárdos Lajos
Bárdos: Choral Works ℗ 2001 HUNGAROTON RECORDS LTD.
RÉGI TÁNCDAL-ról. Bárdos tanár úr ezt a művét is
történet és hangulati bevezetővel kezdte. Elmondta, hogy ez a tánc a nehéz
csizmás hajdúké, akik szőr bundában, vas fegyverekkel táncoltak. „A hajdúk
XVII. századi fegyverekkel hadakozó, izmos népség volt. Egyáltalán nem úgy
járták a táncot, mint a mai fiatalok. A tenor dallamát, amely ezzel a szöveggel
kezdődik: ’Édes rózsám, szívem kedvese, hallod, hív az ének?’ – ki kell
emelni. Ennek van automatikus megoldása: mindenki úgy énekeljen, hogy közben figyelje,
kövesse, sőt értse a tenor minden apró hangját. Ha az énekkari tag nem
hallja szóról szóra a dallamot éneklő szólamot, az az ő hibája, és akkor
a végén egy csárdás pofont kap. ’Búg a bőgő húrja…’ Gyerekek, ezt úgy
kell, hogy kipuffadjon a két pofátok!”
Persze, akkor már mindenen nevettünk. Csodálatosan
baráti volt a hangulat. Felszabadultan énekeltünk, hálásak voltunk, hogy Bárdos
Lajos elfeledtette velünk, ki ő, és kik vagyunk mi. Minden kicsi jót
észrevett és megdicsért. Tökéletlenségeinket nem tette szóvá, ám ha úgy érezte,
hogy nem értjük a mű gondolatát, nem jó az elképzelésünk, nem elég
kifejezők az eszközeink, akkor könyörtelenül beleszólt, javított minket.
Fölmérte, hogy mennyit tudunk megvalósítani utasításaiból, és a végén mindig
eljuttatott minket a megnyugtató elismerésig. Az együtt töltött másfél óra pedagógiai,
sőt karnagyi továbbképzésnek is csodálatos volt, – énekeseink számára
pedig lenyűgöző és felejthetetlen élmény maradt a találkozás. Ezután már
mindnyájan a tanítványának tudhattuk magunkat. Bárdos tanár úr a próba végén
még néhány tündéri viccet mondott, csak úgy gyöngyözött a kacagás, majd nagyon
komolyan így szólt: „Köszönöm! Otthon éreztem magam.”