DR. habil PETRŐCZI ÉVA*

„Sed resurrexit!”

Gondolatok Ormay Imre „Megbukott zenekritikák” című könyvét lapozgatva

(Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1958, máodik, bővített kiadás: 1963)

Összegyűjtötte és sajtó alá rendeezte: Ormay Imre

Furcsa véletlen, hogy az utcai „könyves szekereken” azóta találok zenei témájú ínyencségeket, amióta, az elmúlt másfél évben, zárt térben működő könyvesboltba, vagy akár antikváriumba nem merészkedtem be. A táv-rendeléseknek pedig nem vagyok barátja, mert belelapozás, ízlelgetés nélkül könyvet venni – különösen napjainkban – a zsákbamacskák zsákbamacskája. A Parlando egyik tavalyi számában hírt adtam egy különösen is szerencsés fogásomról, Fodor Gyulának a rangos Singer és Wolfner Kiadónál megjelent, „Zenélő órák” című, szellemesen illusztrált anekdotagyűjteményéről. Ennek a sokkal inkább vidám, mintsem búskomor könyvnek van egy SED RESURREXIT! című, három legendából álló függeléke, amely a Máté passió, a Kilencedik szimfónia és a Carmen hatalmas bukást követő „feltámasztásáról” számol be, amely Mendelssohn, Wagner és a párizsi Opéra Comique igazgatójának volt köszönhető. Érdemes időznünk itt a bölcs és vigasztaló Utóhang záró mondatait, így lélekben felkészülhetünk az Ormay könyvben található históriákra, amelyekben az a közös, hogy általában zeneszerző lángelmék remekeit igyekeztek – a nagyközönség kevéssé vájtfülű részének hathatós támogatásával – a süllyesztőbe száműzni. Fodor Gyula a „Zenélő órák” végén ezt írta. „ Ki adta a jó tanácsot az igazgatónak? Nem tudjuk. A krónika nem őrizte meg a nevét. Az ég küldötte volt. Mint Mendelssohn. És Wagner. Az Igazságé, amely nem tűri, hogy kriptába zárják a Szellemet, az Igét, a Lelket. Mert örök élet ígértetett neki.”

Az Ormay könyvre visszatérbe: ez a kis ostorcsapásokban gazdag szöveggyűjtemény már csak azért sem ért felkészületlenül, mert zeneszerető általános iskolásként egyik balatoni vakációm fénypontja az volt, hogy nagy nehezen összekuporgattam Bókay János Puccini-életregényének, a „Bohémek és pillangók”-nak az árát. A megértő pavilonos néni hetekig őrizgette nekem, szerencsémre, vásárlói inkább a papírfedelű krimikre vadásztak… Aki ismerős ennek a személyes találkozások felidézésével elmélyített zeneszerző életrajznak a fontosabb momentumaira, az jól emlékszik a bel canto világhírű maestrójának számos bukására, a „Bohémélet”-től a „Pillangókisasszony”-ig, vagy éppen „A Nyugat lányá”-ig. Ormay Ferenc, aki nem csupán regény-, és újságíró, műfordító és zenei szerző volt, hanem a Zeneműkiadó lektora, majd vezetője is, végtelen korrektséggel jelzi, hogy az éppen Budapesten mindig bukás nélkül debütáló Puccinivel kapcsolatos epébe mártott tollal írott kritikák történetét (amelyeket a „Bohémek és pillangók”-ban is helyet kaptak!) ő maga éppen Bókay „Puccini gyűjteményé”-ből idézi!

A nagyon művelt, osztrák felesége és ősei révén a német nyelvben és kultúrában nagyon jártas Ormay okosan, szellemesen világítja meg a notóriusan elmarasztaló kritikák közös jellemzőjét: „A zeneszerzők Bachtól Bartókig a stílusok, eszközök, a forma, a tartalom, a ritmus, a melódia és a harmónia végtelenül sok árnyalatú spektrumát képviselik. Az elfogultan vagdalkozó (rossz) kritika szókincse ellenben szembeöltően szűkös. Ha az elutasító ítéleteket táblázatba [vagy manapság online szókincs-bázisba! P. É.] lehetne foglalni, s a rovatok fejlécébe a leggyakrabban alkalmazott kifogásokat írnánk (pl. mesterkéltség, dallamhiány, fülsértő hangzatok, fárasztó, unalmas, nehézkes stb.), akkor minden egyes rovatba csaknem ugyanazokat a neveket kellene bejegyeznünk.” A Bachhal kezdődő és Lehárig ívelő kis gyűjtemény a zenét és a zenészeket, sőt, külön a zenetanárokat elmarasztaló, ostoba szentenciák csokrával kezdődik. Ezek a korabeli gúnyrajzokkal illusztrált epizódok azonban nem drámák, csak dramolettek, s inkább víg-, mint szomorújátékok.

Van azonban egy különlegesen visszataszító kis fejezet, amely Kodály Zoltánt marasztalja el; ezek közül nem a kritikusi bántások a legszörnyűbbek, hanem egy pályatárs, Hubay Jenő mérhetelen szakmai féltékenységtől fröcsögő sorai, amelyben arról ír, hogy Kodály zeneszerzőnek és zenepadagógusnak is egyaránt hitvány. Ezt az irományt Hubay a vallás- és közoktatásügyi miniszternek küldte el: „FIATAL LELKEK ROMBOLÁSA. Az magában véve is pedagógiai képtelenség, hogy ugyanaz az egyén, aki zeneszerzői működésében a legszélsőségesebb irányt képviseli, mint tanár sikerrel taníthasson az iskolában megkövetelt és a remekművek hagyományai által megszeretett és igazolt szabályok alapján. Azt a rombolást, melyet ő zeneszerzeményeivel a fogékony, fiatal lelkekben véghez vitt, nem ellensúlyozhatja az ő pedagógiai működésével…” A nevezetes vádirat mellett Janovits István 1933-os karikatúrája virít, amelynek címe: „Kodály Zoltán összegyűjti a magyar népdal legszebb virágait.” – A képen természetesen a népdalpusztító, tulipánokat kitépdeső Kodály látható. Mindezekre a vádakra – amelyektől Kodály egész életén keresztül képes volt függetleníteni magát – méltó választ olvashatunk Falvy Zoltán A magyar zene története. Ének-zene szakköri füzetek 4., 1980. című munkájában: „Szerencsés mindenki, aki a »Kodály-iskolában« mevelkedett; beláthattalan hatással van ez az egész ember későbbi fejlődésére. Hányan elcsüggedtek, vagy félbemaradtak volna, ha Kodály erős kézzel nem vezeti, nem tanítja őket munkára, kitartásra, önismeretre. Megtanulhatta tőle mindenki, hogy a tehetség csak céltudatos munkával és a mesterség teljes birtoklásával vezethet célhoz; hogy holmi zseniáliskodó gesztus mit sem ér a komoly, befeléforduló, aszkétikus munka nélkül. És ebben mérhetetlen és beláthatatlan Kodály érdeme.”

Ezeket a szavakat én minden művészképző intézményben, vagy akár tanfolyamon kőbe vésném, a manapság oly divatos „alkotó írás kurzusokon” épp úgy, mint a vizuális kultúrának, vagy akár a színjátszás elsajátításának szentelt közösségekben. S írópalántákat gondozó és műfordítói, sőt, zenetörténeti (Händel, Kathleeen Ferrier!) egyetemi szemináriumaimon ugyanezt az elvet igyekeztem – akár árral szemben – átvinni a gyakorlatba! Ott sem elsősorban a zsenialitást és a hírnevet hangsúlyoztam, hanem a szívós, elmélyült munka és a tehetség egymást támogató kettősét, amely Ferrier esetében végtelen kedvességgel és játékossággal is párosult.

*A szerző József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott egyetemi docense