2021-ben lenne 85 éves Korondi György, az Operaház Liszt-díjas, érdemes művésze, örökös tagja, az opera, operett és oratórium műfajában egyaránt otthonosan mozgó tenoristája, Rösler Endre és Tito Schipa egykori tanítványa, akire pályatársai szerint „színházat lehetett építeni”. Életét és művészi életpályáját leánya, Korondi Anna, a későbbi pályatárs tárja a zeneszerető közönség elé. Munkája azonban több a szokásos életrajzoknál. Az olvasó egy kor hazai operaéletébe is betekintést nyer egy sor olyan témakör érintésével, amelyekre az operarajongók is sokszor választ keresnek, ám legtöbbször megválaszolatlanul maradnak. Az írást kollégák, pályatársak és barátok visszaemlékezései, valamint gazdag képanyag teszik teljessé.

A könyv a Pactum Kiadó gondozásában jelent meg.

A tenor a legmagasabb fekvésű férfihang. Hangterjedelme c-től c” -ig tart (a ritka koloratúrtenor szólamokban ennél is magasabb, Bellini A puritánok című operájában egy helyen f’’ szerepel). A klasszikus és romantikus operairodalomban általában a férfi főhős, a szoprán párja. A tenorszerepek tessiturája legjellemzőbben f és g’ között mozog. A bel canto énekes korszak idején a tenor nemigen énekelt a’ fölött. A magasabb hangok, köztük a hírhedt „magas C”, amelyet addig csak falzettben, vagyis a mellhang felvezetése nélkül énekeltek, Rossini és Verdi operáiban váltak gyakorivá, és nem sokkal korábban, a bel canto korszak végén jelentek meg. 1837-ben Gilbert Duprez volt az első tenor, aki Rossini Tell Vilmos című operájának Arnoldjaként először énekelt mellhanggal, illetve a mellhang bevonásával (do di petto) magas C-t, ami az akkori hangzásideál szöges ellentéte volt, és bizony kezdetben éles elutasításra talált: hangzása a falzettben énekelt csúcshangokhoz szokott fül számára penetránsnak tűnt. Maga Rossini sem volt e hang minőségétöl elragadtatva, „úgy hallatszik, mint egy kappan sikolya, amikor a torkát elvágják” – szólt sommás véleménye. Duprez ezt a technikát mintegy az opera hősének, Arnold férfias karakterének alátámasztása céljából választotta, s ezzel a tenor hangfajt mintegy gyökeresen megreformálta. A magas C ilyesfajta megszólaltatása azóta is különleges drámai, érzelmi kifejezőeszközként – meg persze a tenorénekesek vokális képességeinek megmérettetéseként is szolgál.

Sokáig egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a témával és az ehhez kapcsolódó kérdésekkel. Ám az évek során − amikor már én is színpadon, tenor partnerekkel énekeltem − tudatosodott bennem, hogy tenornak lenni cseppet sem lehet egyszerű, illetve „magától értetődő”. Amióta pedig tanítással is foglalkozom, tenor növendékeim révén tapasztalom, hogy e hangfajban mozogni igencsak összetett, különleges lelkiállapotot jelenthet, ami természetesen különleges „bánásmódot” is igényel. Hiszen a tenorhang – tekintettel arra, hogy magasabb a férfiak átlagos, megszokott beszédhangjánál – valamelyest természetellenesnek tűnhet: a tenoristák általában elszánt, szenvedélyes, bátor hősöket testesítenek meg a színpadon, s e tulajdonságokat inkább mélyebb fekvésű hanggal tudjuk azonosítani.

Nemrég fedeztem fel egy izgalmas könyvet, amely tudomásom szerint elsőként foglalkozik teljes kötetnyi terjedelemben, minden összefüggésre kitérve a tenor hangfajjal. Corinna Herr és Arnold Jacobshagen Der Tenor című művét olvasva igazolva látom álláspontomat, sőt meggyőződésemet, hogy tenornak lenni sok szempontból igenis „más-állapotot” jelent. Hogy miért?

A szoprán- és a baritonhangokat sokkal természetesebb hangfajoknak tekinthetjük; a tenor, ha úgy tetszik, konstruált, mesterségesen felépített hangfaj. Persze „akkor szép a hang, ha úgy hallatszik, mintha természetes lenne” – ahogy Vittorio Grigolo, a neves tenorista nyilatkozta nemrég.

Ismerjük be őszintén: egy tenor, énekeljen bármily remekül is − hisz igen sok szerep létezik magas C nélkül is − biztos magas C nélkül mai elvárásaink szerint nem válhat igazi, ünnepelt tenorrá. Ha egy tenor áriájában a magasságok felé közeledik, érezhetően megnő a feszültség, szinte megáll a levegő a hallgatóság körében. Vajon sikerül-e kiénekelnie a C-t vagy sem? Érzésem szerint ez a feszült várakozás sokkal nagyobb, mint például a koloratúrszopránok esetében, pedig bravúros csúcshangokat a koloratúrszerepek esetében is bőségesen találhatunk. Gondoljunk csak például az Éj királynője „f’’’-jeire A mvarázsfuvolában!

Magától értetődő, hogy ez a magas hangokkal szembeni elvárás igen nagy hatással, mi több: nyomással van a tenoristákra. Ahhoz, hogy meg tudjanak felelni ezeknek az elvárásoknak, egy bizonyos felfűtött állapotra, szenvedélyre, bátorságra van szükség. Maga Luciano Pavarotti is, akit a magas C királyának neveztek, arra a kérdésre, hogy mindig biztos-e abban, hogy eltalálja a magas hangokat, a következő frappáns válasszal szolgált: „Nem. Hiszen ez a szép ebben a foglalkozásban...”

Ez a válasz mosolyt csalhat az arcunkra, de a gyakorlatban mindez nyilván nem ilyen egyszerű. Pavarotti a magas hangok sikeres kiéneklését egy lóugráshoz hasonlította: a megfelelő pillanat és a megfelelő „ugrás” egyensúlyának összegzett eredményeként beszélt róla. Ez egyébként egy minden hangfajra vonatkozó megállapítás, ám a tenor esetében a falzett-funkció már említett elhagyása miatt, a teljes hanggal való éneklés következtében, mindig egy bizonyos kudarcvallás lehetőségével a levegőben. Mintha a műkorcsolyát figyelve a nézők folyamatosan arra várnának, hogy mikor csúszik már el a versenyző? Ha azonban fényesen, szabadon, esetleg még hosszan is kitartva megszólal az a bizonyos magas hang, akkor mindenkit elönt a boldogság és az ujjongás érzése. Ez adja a tenorok különleges státuszát, ami a fejük fölött lebeg, s ez teszi a tenorokat kimondva-kimondatlanul vonzóbbá és érdekesebbé, mint a többi hangfaj tulajdonosait, legyenek bármilyen fantasztikusak is. Úgy is fogalmazhatnánk: a magas hangokhoz kötődő elismerés a tenorok esetében sokkal exponáltabb, mint más hangfajoknál.

Nem titok persze, hogy sok neves tenorista repertoár-előadásokon a biztonság kedvéért transzponálva énekel egyes áriákat. Pedig a magas C voltaképpen még csak szépnek sem mondható: extremitását tekintve van benne valami feszített, természetellenes. Zubin Mehta így jellemzi e hangot: „...igen nagy a feszültsége,hallgatásakor szinte beleremeg az ember feje, vibrálnak a fülei.” Vagy gondoljunk vissza Rossini már idézett megállapítására! Egy másik nagyon izgalmas megfogalmazásra a Deutschlandfunk 2020. április 13-án elhangzott adásában figyeltem fel: „a magas C a hangakrobatika és a vokális erotika keveréke.” És valóban, a tenorok sokszor jelentős vonzerőt gyakorolnak a női nemre, hisz a teljes hangon énekelt C férfiasságról, magas tesztoszteronszintről tanúskodik.

Édesapám remek, könnyed magassággal rendelkezett huszonöt és negyvenéves kora között, azaz abban az életszakaszban, ami egy tenor pályafutásának delelője. A Faust címszerepe és azon belül is a híres kavatina, aztán a Bohémélet Rodolphe-ja, az igen magas fekvésű Ernesto a Don Pasqualéból, A sevillai borbély Almavivája, a Traviata Alfrédja vagy a Pillangókisasszony Pinkertonja, de még a Mozart-szerepek is, mint Tamino vagy Don Ottavio, abszolút biztos magasságot követelnek, ami természetesen nemcsak a magas C-t foglalja magában. Édesapám C-i megítélésem szerint fényesen, de puhán, lírai színezettel szóltak. Hangja egységesen, a regiszterváltások hallhatósága n.lkül áradt. A leghajlékonyabb talán épp az úgynevezett felső kvartban (g’-c”) volt, amelyben a kényes lírai tenorszerepek zöme mozog. A tenorok számára oly fontos „i” vokális kifejezetten erőssége volt, probléma n.lkül tudott e magánhangzón akár exponált magasságban is hangokat elindítani, illetve szabadon szárnyalva crescendálni.

A tenorok körül – talán Duprez mellhanggal elsőként kiénekelt C-je, vagy Caruso és az első hangfelvételek óta − egyfajta mítosz alakult ki: mondhatni kiváltságos helyet foglalnak el az opera világában. Repertoárjuk alapján különböző kép rajzolódott ki a személyiségükről: más a Mozart-tenor, mint a Wagner-tenor vagy a szívtipró olasz tenor – és még folytathatnám. Természetesen ez szoros összefüggésben áll a hang színével, adottságaival, terjedelmével, de az énekes személyiségével, sőt kinézetével is.

Ezek, illetve a gyakorlati színpadi hagyományok szerint különbséget teszünk a tenore leggiero − hangja igen mozgékony, koloratúrái főleg a Rossini- és Donizetti- szerepek megformálásához ideálisak −, a lírai tenor − erőssége a hang hajlékonyságában és puha magasságaiban mutatkozik, pl. Tamino, Don Ottavio, a Traviata Alfrédja vagy Gounod Faustja − vagy a buffo tenor között. Ez utóbbiak hangja általában igen könnyű, játéka komikus, s általában vígoperákban játszanak. Ilyen Monostatos A varázsfuvolában, vagy Pedrillo a Szöktetésben.

Egy további kategória a spinto tenor − többnyire Verdi és Puccini operáiban −, amely a drámai és a lírai tenor kombinálása. Puha, hajlékony hangzás jellemzi, fényes magassággal párosulva (pl. a Bohémélet Rodolphe-ja vagy a Don Carlos címszerepe). S végül, de nem utolsósorban a hőstenor, sötét, erőteljes, drámai hangszínnel, mint Wagner tenorhősei vagy Verdi Otellója.

Édesapám főként lírai és spinto szerepeket énekelt. Hangjának e lehetőségeit már zeneakadémiai tanára, Rösler Endre is elég korán behatárolta. „A Sevillai Almavivája vagy a Don Ottavio a skála egyik, Turiddu vagy Az álarcosbál Riccardója a skála másik szélső határa. Ezen belül mindent elénekeltem, amit a hangom bírt.” – jellemezte repertoárját édesapám a már többször emlegetett 2011-es interjúban.

Ha végigtekintünk e szerepkörön, feltűnhet, hogy egyes szerepek mégis hiányoznak színpadi repertoárjából. Ilyen például a Szerelmi bájital Nemorinója. E szerep tökéletesen megfelelt volna hangi és színészi adottságainak, mégsem alakította színpadon. Természetesen Nemorino már említett románcát, az egyik legismertebb bel canto áriát többször énekelte koncerteken, hiszen ez egy igen mutatós, a közönség által különösen kedvelt ária. Ha jól adják elő, rengeteget tud vele mutatni az énekes: a kényes piano indításokon keresztül egészen a nehéz, passagióban lévő f`-eken megkívánt crescendókig.

Apám koloratúrakészségéből kifolyólag elképzelhető lett volna Rossini Hamupipőkéjének Ramiro herceg szerepe is, hiszen több Rossini-operafőszerepét alakította. Balogh Jóska barátunk elbeszéléséből tudom, hogy igen intenzíven foglalkozott Puccini Tosca című operájának festő főhősével, Cavaradossival is. Apám − amint azt egy másik interjúban nyilatkozta is − mindig foglalkozott új szerepekkel. Szerette kipróbálni, hogyan „ülne” hangjában egy esetleges új szerep. A Tosca I. felvonásbeli képáriája, vagy csodálatosan szép, lírai szerelmi kettőse egészen biztosan „ültek” volna torkában. Persze hogy egy szerepet végül elénekel-e valaki színpadon, vagy sem, az számos mérlegelési szempont függvénye. Apám jól ismerte hangját. A Tosca esetében talán a 2. felvonás megkívánta drámaibb hangvétel miatt döntött mégis úgy, hogy Cavaradossi szerepe nem igazán ideális a számára?

A kérdéskör lezárásához még egy gondolatot fűznék. Apám világélétében igen szerény ember volt. Sosem ment föl az Operaház első emeleti igazgatói szobájába szerepet kérni, vagy hogy szóba hozza szerepálmait. Talán nem is adódott erre alkalom, mivel azokban az években szinte elárasztották hangfajának megfelelő szerepekkel, szükség sem igen volt rá.

Apám nagyon jól ismerte hangját, remek énekesösztönnel is rendelkezett mind technikai, mind zenei értelemben. Pontosan tudta, mit tud megoldani, és mit nem. Később szóba kerültek súlyosabb hangvételű szerepek is, mint pl. Loge A Rajna kincse című operában, vagy a Lohengrin címszerepe, de ezeket végül mégsem vállalta, mert nem illettek az akkor énekelt repertoárjához. „A Loge mélyebb fekvésű tenorszerep, ami mellett nem lehet Carlost vagy Rodolphe-ot énekelni. Felmerült egyszer a Lohengrin is, de annyiban is maradt. Így aztán a nekem való Wagner-szerepek közül a Tannhäuser Walterját és A nürnbergi mesterdalnokok Vogelgesangját énekeltem csak el” − nyilatkozta egy interjúban.

A közhely alkotta olasz tenorkép, ha úgy akarjuk, teljességében ráillett édesapámra. Igazi bohém, vidám, társaságszerető ember volt. Kizárólag a fellépések előtt került mindenféle társalgást. Semmilyen énekesallűrje nem volt, egyedül a pontatlanságot és a készületlenséget nem tudta elviselni. Hangját egyáltalán nem féltette és kímélte, a közhiedelemmel ellentétben minden italt – így kedvencét, a sört is – jéghidegen Korondi György – Egy gazdag pálya állomásai fogyasztott, és sosem lett rekedt tőle. A fellépések napját mindig nagy precizitással tervezte, semmit sem bízott a véletlenre. Az előadások feszültsége nála hamar lecsengett, azonnal át tudott váltani más szellemi tevékenységre. Egyik nagy szenvedélye a sakkozás volt.

Az énekes fiziológiája igencsak összetett, a tenoroké talán még kifejezettebben az. Hisz a bennünk lakozó hang, a „hangszer” minden rezzenésre, környezeti hatásra reagál. A fellépéshez szükséges biztonságot a jó technika, az intenzív próbák, a szerepek alapos bepróbálása biztosítja elsődlegesen, de a kiegyensúlyozott lelkiállapot, „lélekvilág” is döntően hozzájárul, mondhatni elengedhetetlen a sikerhez.

Szerepei közül különösen a Faust, a Bohémélet Rodolphe-ja, a Traviata Alfrédja, Tamino, az Idomeneo vagy a Lenszkij álltak közel hozzá. E − zenei köznyelven − „jól beénekelt” szerepeit bármikor, a körülményektől függetlenül azonnal elő tudta venni. Egyébként ő sosem változtatott vagy hagyott ki magas hangokat, akkor sem, ha az előadás napján talán nem volt egészen jó diszpozícióban. Előadást sosem mondott le. Az évek előrehaladtával, az egyre növekvő elvárások tudatában és annak súlyával azonban már többször és gyakrabban kellett lámpalázzal megküzdenie.

Befejezésül álljanak itt egy kollégája szavai, ha úgy tetszik, egy tenor a tenorról: „Kedves, nyugodt, barátságos embernek ismertem, soha senkire sem szólt egy rossz szót sem. Mire én bekerültem az Operaházba, ő már elismert szólistája volt a Színháznak” – emlékszik vissza édesapám emberi és művészi kvalitásaira egykori pályatársa, Rozsos István. „Nagyon büszke voltam arra, hogy mint kezdő énekes, Korondi György mögött, »második« szereposztásban énekelhettem el néhány szerepet: Don Carlost, Pinkertont, Rinucciót. Figyeltem, hogyan dolgozik a próbákon, igyekeztem ellesni tőle mindent, amit csak lehetett. Szépszínű hangja mindig csodálatra késztetett. Irigylésre méltó, biztos magassággal rendelkező tenorista volt.

A kollégiumban az énekeseket mindig szívesen ugratták, hogy éppen milyen állapotban vannak, rendelkeznek-e magas C-vel. Egyik reggel valamelyik zenésztársunk odaszólt Gyurinak: »Mondd csak, tenorkám, van ilyen kora reggel magas C-d?« »Természetesen van... Adj egy akkordot!« – válaszolt. A kolléga, hogy megviccelje társát, egy D-dúr akkordot játszott a C-dúr helyett. Korondi Gyuri akkora D-t énekelt, hogy zengett bele a kollégium. Nagyszerű tenor volt, sajnálom, hogy nincs már közöttünk.”

II.

Fittler Katalin recenziója:

Mindezt olvassuk a 152 számozott oldalt tartalmazó könyv gerincén, valamint a kiadó nevét (Pactum Kiadó). Ennek alapján akár azt is gondolhatnánk, két írást tartalmaz a kötet. A címlap azonban egyértelműsít, sőt, a szerző imponáló szerénységéről is tanúskodva, „súlyoz” a betűnagyságokkal. Tehát, KORONDI Györgyről olvashatunk, megismerve „egy gazdag pálya állomásait”, gazdagodva a szerző által sugallt, nyelvi érzékenységről (is) tanúskodó megállapítással, miszerint „az énekes rangja a hangja színe”. A hátlap belső oldala (a 153.) méltányosan ad elsősorban szakmai jellegű rövid életrajzot a szerzőről, a felejthetetlen tenor énekesnő-lányáról. Nem mintha neve idehaza ismeretlenül csengene – de az áttekintő tájékoztatás mindenképp hasznos.

Tanára volt a világhírű tenor, Tito Schipa is, aki vendégprofesszorként egy évig tanított a Zeneakadémián.

(operavilag.net)

A köszönetnyilvánításokat sorjáztató bevezetőből kiderült: Korondi György születésének 85. évfordulója kínált „aktualitást” ennek az ismertető-értékelő írásnak. (Mennyivel nagyobb öröm lenne a 85. születésnapot említeni – még élő, a pályától elbúcsúzott idős művésznek is örömöt okozó munkáról szólva. De Korondi Györgynek nem jutott ennyi a földi létből, csupán 1936. február 18-tól 2015. június 30-ig…)

A Bevezető gondolatok második mottójából kiderül: Rösler Endrétől, Korondi György mesterétől származik a címként választott „definíció” – habár, mint szinte mindennel, ezzel is lehet(ne) vitatkozni. Hiszen a „szín” önmagában nem jelenthet rangot, miképp a márvány minősége sem biztosít önmagában művészi értéket a belőle létrehozott szobornak. De ne térjünk egykönnyen napirendre e mondás felett, hiszen lényegi mondandója olyan igazságot tartalmaz, amely – zenei kifejezéssel élve – „transzponálva” megsejtteti, mitől egészen kivételes a művészéletrajzok sorában. Korondi Anna szerzői „rangját” az biztosítja, hogy a varázsos hang közelében nevelkedve, maga is énekművésszé válva, egyszerre tud objektív és szubjektív lenni. A gyermekkori élmények intellektuálisan értelmezhetővé váltan emlékekből tapasztalatokká, tanulságokká nemesedtek, a kívülállóban felvetődő megannyi kérdést megválaszolva. (Önkéntelenül is eszembe jut két, a ’70-es években megjelent könyv címe: Miért szép századunk zenéje? és Miért szép századunk operája?

A művészi (alkotói és előadóművészi) munkához, teljesítményhez nincs mindenható recept, éppen ezért érdekes és érdemes a kiválóságoknál a titkokat (műhelytitkokat) fürkészni.

Korondi Anna szeretettel és megbecsüléssel áthatott írása abban is példaadó, hogy megtalálja az arany középutat, ahonnan egyaránt meglátni az értékeket az emberben és a művészben. Őszintén, mentesen a megszépítő „elrajzolásoktól” és a bulvár-ízű közvetlenkedésektől.

A pályatárs értékelő bátorsága mutatkozik meg abban, hogy nem kronologikus életrajzot épít: előreveszi azt a szerepet, amelyet édesapja „művészetének csúcspontja”-ként értékel, Kréta királyának szerepét Mozart Idomeneójában. A beszámolók, kritikák felidézése némi kalandozásra készteti a fejezeten belül – melynek során megbízható „idegenvezetőnek” bizonyul: a közölteknek köszönhetően egyre színesebb lesz a „fehér folt”-alapú portré.

Mozart: Idomeneo -áriája Korondi (4:58)

Idomeneo: Korondi György

Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Fischer Iván

Budapest, 1979.10.14. (élő)

Az érdeklődésfelkeltő „nyitány” után megközelítőleg kronologikus életrajz következik, tematikus szempontok köré csoportosítva. Közelképek és széles perspektívájú korrajz-vázlatok között váltakozik az egyes fejezetek szemléletmódja, ám mindig éles kontúrokkal ábrázolva. Az ábrázolás „hitelességét” szavatolja az indulatmentes tárgyalásmód, legyen szó sikerről vagy épp alkalmi sikertelenségről (ez utóbbi alatt nem művészi megoldás értendő!). Mondhatni, háromdimenziós az emberábrázolás, az adatszerű tények több-kevesebb hatással befolyásolják a személyiség vagy épp a pálya alakulását – miközben az „alapkarakter” változatlan: a művészetnek a szó legnemesebb értelmében való szolgálata mellett a családszeretet állandóságával. A jellemzéshez (s egyben a korrajzhoz) is hozzátartoznak a családi-baráti-kollegiális visszaemlékezések, ahol egy-egy tulajdonság többszöri említése markánssá erősíti a kontúrokat.

Korondi György: Mozart: A varázsfuvola (Tamino)

(operavilag.net)

Kialakul tehát az elkötelezett-felelősségteljes művész portréja, aki remek adottságokkal rendelkezik, de ezekkel soha nem él vissza, a tehetséget szorgalommal erősíti (felkészültséggel már az első próbákra, biztos szólamtudással, pontossággal…). Akit örömmel tölt el, hogy életének szerves része a zene, és szívesen vállalkozik olyan fellépésekre is, amelyek elsősorban a hallgatóságnak jelentenek örömöt. A lelkesedés olyan motor, ami szinte szavatolja a fáradhatatlanságot a munkában, a siker pedig további – néha művészt-próbáló – teljesítményekre inspirálja.

A kor gyakorlatának megfelelően, legtöbb szerepét magyarul énekli (a legnagyobb elismerés, ha szigorú művésztárs megítélése szerint idegen nyelvű énekléssel világklasszis lehetne), idehaza. Vannak külföldi fellépései is, de számára nem a világot jelentő deszkák jelentik a célt…

Elsődlegesen operaénekes, de jártas a pódiuméneklés műfajaiban, az oratórium- és daléneklésben is. Életének szerves része a művészet – szerepeit ezért is tudhatta mindig élettel megtölteni. És ennek a mentalitásnak köszönhető, hogy a főszerepekben csakúgy örömöt talált, mint a gyakran lebecsült „kis” szerepekben, ahol rövid idő állt rendelkezésére egy karakter megjelenítésére. Mindig érthető „szövegmondása” korántsem csak az artikuláció követendő mintapéldája – néha a dallam annak a felfokozása, amit szavakkal el lehet mondani. Márpedig, akkor az jelenti az „alapot”, ami közérthető kell, hogy legyen. Ezért is van az, hogy felvételeit hallgatva nem csupán hangjában gyönyörködünk az ismerős melódiák hallatán, hanem arra figyelünk, amit „mond”. Dalolva, természetesen, hiszen túláradó érzelmekről-indulatokról is szó van…

Korondi György köszöntése a Magyar Állami Operaházban. Mellette: Kovács János karmester

(24.hu)

Korondi Anna könyve népes olvasótábor érdeklődésére (és szeretetére) tarthat igényt. A kötet függelékében az áttekintést megkönnyítő felsorolások találhatóak (a Debrecenben, majd a Magyar Állami Operaházban – vendégként, tagként, majd nyugalmazott magánénekesként – énekelt szerepei, teljes operák rádiófelvétele, és élő közvetítés a Csepeli Munkásotthonból. Az operákhoz figyelemreméltó operett- és musicalrepertoár társul, és tiszteletreméltó azoknak a nagylélegzetű, koncerteken megszólaltatott műveknek a száma, amelyekben szólistaként vett részt. (A külföldi fellépések műsorát illetően csak az adott fejezetekben találunk több-kevesebb utalást.)

Bántóan rövid listát eredményez a „díjak, elismerések, kitüntetések” sora: Liszt Ferenc-díj, érdemes művész kitüntetés, két lemezfelvétel 2-2 nemzetközi rangú díja – és a posztumusz értékelés: az Operaház Örökös Tagja.

A diszkográfia hasznosabb lett volna, ha a kiadók megnevezésén túl feltünteti a lemezszámokat is – abból egyértelműen kiderülne, mely hanghordozón kerültek megörökítésre (az LP-k reneszánsza még csak jelzésszerű, a CD-használat továbbra is uralkodó).

A szövegben előforduló zenei szakkifejezések magyarázatára 23 jegyzet erejéig kerül sor, majd jön egy meghökkentő névmutató: nevek betűrendben, oldalszám nélkül. (Fakultatív szorgalmi feladat a kiegészítés olyan olvasók számára, akik többszöri elolvasásra méltónak tekintik a könyvet, s azoknak a szakmabelieknek, akik élnek a „visszakeresés” gyakorlatának időtakarékos technikájával…)

Faust: Duet (Faust, Mephisto) , 1st Act (8:46)

Gounod: Faust - Faust kavatinája - Korondi György (4:05)
Faust – Szerelmi kettős (partner: Sass Sylvia) (11:34)

Faust: Finale (Faust, Marguerite, Mephisto) , 5th Act (2:26)

℗ 2005 HUNGAROTON RECORDS LTD.

A közelmúltban a zenei könyvek külön értékét jelentette a lemez-, majd a CD-melléklet. Napjainkban ez úgy módosul, hogy elég megadni QR-kódokat, youtube-linkeket. Ezt teszi Korondi Anna is, kiválasztva 15 számot, és bónusznak egy 16.-at. A lelkes olvasó persze, ha ideje engedi, tovább böngészik a neten hozzáférhető felvételek között… és örömmel talál olyanokat, amelyek – érzése szerint – igazán méltóak lettek volna arra, hogy bekerüljenek a válogatásba. A felvétel-válogatásnál esetleg célszerű lett volna feltüntetni, mikor remélhetünk video-élményt az auditíveken túl.

Összességében: szeretnivaló könyvvel gazdagodott a nagyközönségnek szánt zenei olvasmányok sora.