FEJESNÉ PÁLFI ZSUZSA*

Zene nélkül…?

Valahogy nem akart szót fogadni a lemezjátszó karja, mikor Antónia ráirányította a tűt bakelit-lemezgyűjteményük legbecsesebbjére. Remegett a keze, s a hegyes tű mindig makacsul megbicsaklott, nem akart a reszkető ujjaknak engedelmeskedni. Inkább sercegő hangon rótta a köröket, idegesítőn a lemez peremén.

A lejátszót réges-régen még a szülei vásárolták, de énektanári diplomájával ő vette igénybe az óráira készülések során. A technika ugyan rohamosan fejlődött, be is szereztek minden újdonságot – CD-lemezeket, videó-lejátszót, számítógépet – a régi lemezjátszó mellé, ám, hiába szaporodott évről-évre a korszerű lemezállományuk, a gazdag és értékes bakelit-gyűjteménytől sajnáltak megválni. Neves, régi előadókkal legtöbbször azokat hallgatták.

Az élet úgy hozta, hogy a szülők elhunyta után Antónia egyedül maradt az ódon hangulatú lakásban. Könyvek, lemezek, csipketerítők, porcelánvázák és egy jó állapotú Förster-pianínó társaságában. Túl volt már a kilencvenen. Vidéken élő unokahúga időközönként megjelent nála, de rajta és a másnaponként megjelenő bejárónőn kívül alig látogatták. Csupán a háziorvosa nézett be hozzá egyszer-kétszer havonta, és mindig megállapította, hogy Antónia néni jó egészségnek örvend, kisimult az arca, és csak rakoncátlankodó vérnyomására kell felírnia gyógyszereket. Mert bizony, páciense, ez a csupa mosoly asszony a sokszor reggeltől-estig tartó zenehallgatásba, muzsikálásba úgy beleélte magát, hogy nem csak a hallása, de az idegrendszere is erősen megsínylette. Pedig, ez volt a mindene. A ZENE!

„Erbarme dich, mein Gott" , Bach (9:00)

J.S. Bach: Máté passió

Alt recitativo és ária

Irgalmazz Isten!

Itt áll az Üdvözítő megkötözve.

Ó ostorozás, ó ütések, ó sebek!

Álljatok meg, ti hóhérok!

Nem lágyít meg benneteket lelkének szenvedése,

Nyomorúságának látása?

Ó igen, a ti szívetek

Mint kínzóoszlop,

Vagy annál is keményebb kell legyen.

Irgalmazzatok néki, hagyjátok abba!

Nem arcom könnyei nem elegendők,

Vegyétek akkor szívemet is!

Ám, ha majd vér patakzik

Szelíden a sebekből,

Engedjétek áldozati kehellyé is válni!

Eszmélése óta ez jelentette az életet számára! Hol Bach kantátái, vagy a Máté-passió örökbecsű muzsikája, annak is sok tétele közül az „Erbarme Dich” kezdetű, kegyelemkérő ária. Máskor Kodály kórusműveinek végeláthatatlan sora, Pergolesi Stabat Matere. És hát, zenetanári hivatásához hűen Mozart, Chopin, Mendelssohn, Liszt, Debussy kedvelt darabjai.

Ilyenkor, mint egy ínyenc, kipirult arccal válogatta össze már kora reggel az aznapi, zenei menüt, hogy szokásos teendői után karosszékébe telepedjen, és átadja magát a hangok élvezetének. Csillogott a szeme, mikor egykori tanítványai hívták telefonon, és a művekről beszélhetett. Még az éteren keresztül is átsütött a lelkesedése. Bözsike, a bejárónő ilyenkor lábujjhegyen közlekedett a lakásban, a készülő ebédet is csöndben kavargatta, majd úgy törölgette a port egyenként a lemezekről, mintha arany ékszerek lennének.

Lassacskán ő is megtanulta, hogy a mazurkák hangjaira könnyebb felfényesíteni a parkettát, Schubert érzelmes keringőinél pedig a saját fiatalságán gondolkozhatott. A Carmina Burnna zaklatottabb részeinél, inkább a lakás távolabbi részében keresett tennivalót. Egyik reggelen, amint belépett a lakásba, éppen szemtanúja lehetett a jelenetnek, ahogy Antónia a lemezjátszó körül bíbelődött. Rögtön megérezte, hogy baj van, mert az idős asszony lehangoltabbnak tűnt, mint máskor.

- Nem megy, bárhogy erőltetem, nem sikerül! Öregszem, Bözsi! Már nem csak a látásom romlik, de a kezeim sem akarnak szót fogadni – hanyatlott vissza a karosszékbe.

- Fáj a fülem, ha túl erős a zene – magyarázkodott – ha meg halk, akkor nem hallom! És ez a régi, öreg masina sem úgy működik már, mint régen, a szüleim idejében.

A bejárónő motyogott valami biztatásfélét, még egy finom gyümölcsteát is készített hamarjában, s a múltat megidézve a herendi csészében tette szeretett háziasszonya elé.

E naptól kezdve nem csak odakünn fordult ősziesre az idő, hullottak halkan a levelek az utcai platánokról, de Antónia erőnléte is egyre gyengébb lett. Néha még oda-odaült a hangszeréhez, mintha a pianínó hangja kevésbé zavarta volna, és leütögetett néhány hangot. Szinte egyenként végigsimogatta őket, de hetek múltával ez is abbamaradt. Ült csak a karosszékében, fejét hátradöntötte, és az ujjait járatta a karfán ritmikusan. Bözsi megfigyelte, hogy napi következetességgel, lehunyt szemmel, folyamatosan felidéz valamit. Mintha dudorászna magában, vélte a bejárónő, de nem merte megzavarni.

A nappalok egyre rövidebbek lettek, hamarabb sötétedett odakünn, és munkája végeztével ő is korábban akart hazaindulni. Behúzta a sötétítő függönyöket, szép csöndben felkapcsolta az állólámpa világítását, és egy vékony plédet terített Antónia térdére. Már majdnem elköszönt tőle, mikor az idős nő kinyitotta a szemét és megszólalt:

- Nyolcvanhárom! Bözsikém, nyolcvanháromnál tartok! Ennyi népdalt tudtam magamban összegyűjteni abból a rengetegből, amit annak idején tanítottam! Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen hivatásom volt… Menjen csak, menjen, elboldogulok most már magam is!

A kertkapu automatikusan bezáródott a bejárónő mögött. Szorosabbra fogta magán a kabátját, és felnézett a halványan világító ablakra. Kicsit összeszorult a lelke. Majd dacolva a rá nehezedő sötétséggel, hazafelé gyalogolva dudorászni kezdett: „Felülről fúj az őszi szél”. Amit az iskolában annak idején tanultak…

Felülről fúj az őszi szél (Kodály Zoltán) (1:02)

Kodály Zoltán - Felülről fúj az őszi szél.wmv (3:02)

(Részlet Kodály Zoltán: Kállai kettős c. művéből)

* Fejes Antalné/F. Pálfy Zsuzsa - Mester Tanoda Alapítvány