Molnár Antal[1]

 

Brahmsról I.

Johannes Brahms (1833–1897) zeneszerző, zongoraművész, karmester (b.) és

Molnár Antal (1890–1983) Kossuth-díjas zenetörténész, zeneakadémiai tanár (j.)

 

Brahms fiatalsága Schumann aranykorába esik és Brahms mosolygó gúnnyal hallgatta az »új zene« ellenségeinek szappanbuborék-szózatait. Vérének minden csöppjével azon volt, hogy a régi és új zene romantikáját, mindazt, ami felhős, csodás, misztikus, kihámozza álmodozó lelkének hieroglif fejtő erejével a formalizmus vaspántjaiból. Ő megtanulta a megtanulandót, alaposabban, mint más, mert pályája lényegévé lett a tanulás, de fontosabb volt neki az anyagnál mindig az abból fölszálló pára. Ha egy Scarlatti ária mégoly ügyes formája, mégoly megkapó tónusa - mint magától értetődő - bevésődött is a tudásmappájába, a fontos az a két-három érdekes, különös moduláció maradt, mely a nagy komponistáknál mindig mintegy a túlvilágiság képviseletében foglal el egy-egy titkos helyet. Az érthetetlen, a véletlen, a logikátlan, az a fönséges a romantikus, álmodó poéta szemében. Ilyen ködös, fantasztikus, megdöbbentően új, vérperzselően izgató világ égett az ifjú Brahmsban. Schumann pedig az út dalnoka volt, a lantos, ki regél egy messzi vidék csodáiról, Brahms oda, arra a vidékre akart eljutni és első szonátáiban megütött egy pár olyan hangot, hogy a lantos lelkesedve kiáltott föl: »ez el fog jutni az ígéret földjére«.

 

Bach, Beethoven, Schubert, Schumann és Brahms

 

Ez a forrongó kohó most már csak formát kért; itt vagyok, ez vagyok, tudok, érzek: mit mondjak először, hogyan rakjam össze a mondanivalómat? Nem elég, hogy a hangulatok élesek, hogy a témák egyéniek, meg kell találni a formát, a nagy, erős kapcsokat, hogy úgy rakódjék le egyéniségem, mint egy hegy a világalakulásban. Schumann nagy formái nem sikerültek, vagy szétesőek vagy pedig áldozatul viszik a tervezett alap-ízt, ha ti. klasszikus mintákra készültek és a forma mintázás az alapgondolatok természetes izomzatát összebogozza. De Schumannál a nagy forma mindvégig csak luxus; a quintett határozottan azt a hatást teszi, mint mikor egy nagy, örök gyermek a bácsit pózolja; az ő ereje, lényege elfért ama szűk keretek között, melyeket a Karneváltól a dalokon át a Waldscenenig oly nagy meghatottsággal istenítünk. De Brahms Zeus természete óriásokat kért kormányzósága alá, neki a schumanniság volt a luxus és úgy vetette oda a lágy kis formákat, mint ahogy egy férfi a neje tulajdonságait dicséri. Be kellett, hogy járja az Univerzumot és minden madárnak az ő dalát kellett fütyölnie, minden völgynek őt kellett visszhangoznia. Beethoven végtelenre tágított egy régi horizontot, Brahms elé egészen »új horizontok libegnek«. Az ő hivatása lett volna a német romantika frigytábláinak kivésése, neki kellett volna örök formát adni annak a csodavilágnak, melybe Schubert csak belemosolygott, melynek csak virágait ültette el Schumann. Brahms meglátta már benne a fákat, az erdőket, a várakat és színes távlatokat és mikor a titáni munkára került volna a sor, minden a sejtődő távolba ugrott, hogy mint soha el nem érhető ígéret-ország csalja-csalogassa egész életén át. A mesternek megvolt a vésője, de nem találta meg a formát. Néha-néha eljut egy darabig, de elhagyja ereje és hogy ne kelljen foltoznia, régi mintákhoz nyúl, azok alakjára készíti a maga formáját és ha kell, lenyes az eredetiségből megfelelő darabot. Így lesz Brahms formaművészete félig új romantika, félig föláldozó kiegyezés a régi világ formaeredményeivel.

 

Hatalmas poézise mindig egyéni és sohasem hagyja el; csodás formatehetsége Beethovent állítja mintául: ahogy ez a kettő, az új, de egyéni formát nem lelő világ és a beethoveni forma összekapcsolódik, ez adná az ő nagy, tragikus eredményét: a klassziko-romanticizmust. Szóval nem a klasszikus romanticizmus ez, hanem az az új romantika, mely a régi klasszikus formát kölcsön kérte. Ez a Brahms zene tragikuma. A nagy formára szüksége van, mert gondolatainak természete követeli; a maga formáját nem találja meg és a beethovenihez alakítja gondolatait. Madarának eredeti a hangja, de kénytelen minduntalan a szárnyait nyesegetni, hogy az idegen kalicka alakjába lássék beleillőnek. Hiába van meg az új világok zúgó, követelő dala; mielőtt kimondja, úgy kell alakítania, hogy az adott formára passzoljon. Ennek kettős eredménye van: 1. a romantikus világ ízét eredeti sava nélkül kapjuk 2. a szilárd, kulminációját már elért formavilág félszegségeket mutat mindannyiszor, valahányszor önkénytelenül érezhetővé válik, hogy csak nyűg: a fátyolvirág fura világításai meg-megárnyékolják világos útjelzőit. Beethoven tágíthatott egy fejlődésképes formán, Brahms, ki a tökélyt vette át, nem juthatott ez úton soha tovább. A csoda-ország tündérhangjai ahelyett, hogy elbájoló, örömet fakasztó lebegésükkel új boldogságvilágot nyitnának meg, távoli, soha el nem érhető lidércként bukkannak föl és törnek össze idegen vasmarkokban.

 

A mester tanul-tanul és örök vágya marad a valósíthatlan. Próbálja a Föld összes mesterén át a maga igazságát megközelíteni; majd Bachhal mérkőzik, majd Schubert útján próbál tovahaladni: ha ismerek egy szellemet és az abból alakult formát, tán könnyebben jutok a magam élő szellemének rejtett formájához. De a nagy tanulmányok eredménye nem ez lett, ezt az ösztönnek kellett volna végeznie, mely előtt egy ajtó örökre csukva maradt; sokkal inkább kerülgette mindig az eklekticizmus veszélye, s minthogy forma és anyag nem igen válaszható szét, itt is, ott is a kölcsönkérő szerepében látjuk Brahmsot. Hogy mennyire nem méltó hozzá ez a szerep, az átvevés módja mutatja: hogy átfinomítja, kristályosítja az idegen fordulatot, hogy önti bronzba pl. Schubertnek egy-egy lágy, félénk hangulatát. Én az ő hatalmas, nemes, meleg lelkének zokogását hallom ilyenkor, fájóan öleli mindazt, ami szép s amihez méltó szeretne lenni s mikor varázsölelésének vége, az ő színeit látjuk a régi hangulatokon rezegni. Brahms sokat tett a magáévá, de mintha csak azért tette volna, hogy annál élesebben lássuk a kétféle módozat közti különbséget, mintha idegen minta új alakján akarná a maga lényegét a régiével szembeállitani.

 

Brahms művein a temető levegője fekszik, ez a művészet önnönmagának a sírja. Wolf Hugó a wagnerizmus lázában nem tudott túllátni ennek a fél-titánnak akadémikusságán. [2] Nem vette észre, hogy ennek a művészetnek a lényege nagy formát kíván és így kénytelen vele a költő, bármennyire rámegy is a fél eredetisége. Wagner valóban egészet adott, bátor, egészséges, új és merész művészetet, nem csoda, hogy aki szemének tüzébe nézett, elvakulva tekintgetett más atmoszférába. De Brahmsnak több és másfajta elismerés jár, mint Wolf egykorú vállveregetése. Bármennyire halott ez a zene, valami nagynak csak az ígérete, olyan finomságok, olyan útmutatások, olyan igen hatalmas lélek él benne, melynek álmodozása fölér Wagner nyílt, világos színű, mindig pózoló, túlontúl öntudatos karakterével, Brahms veresége csak ott van, hogy míg ő keresett, addig Wagner talált, de hogy keresés közben, a cél felé vezető úton többet, szebb kincset talált-e, mint Wagner a maga céljainak megvalósításában, erre sok lélek felelt már Hugo Wolffal ellentétes értelemben. Az operaíró Wagner foltjai messzire világítók, hangja öblös, nézése kihívó, Brahms kerget egy csodamadarat és útjában ezer szebbnél-szebb csalogató füttyöt szólaltat meg. Nos, egyik sem volt az igazi, a madár álom maradt csupán, de a Föld legszebb álma.

 

 



[1] Molnár Antal (Budapest1890január 7. – Budapest, 1983december 7.) zenetörténész, zeneszerző és zeneesztéta, brácsaművész) Johannes Brahmsról szóló kétrészes emlékezése a Nyugat c. folyóirat 1912/10. számában jelent meg. A II. rész itt olvasható: Molnár Antal: Brahmsról II.

 

 

[2] Hugo Wolfs Musikalische Kritiken, Leipzig 1911.