Leporello kettőssége *

Polgár László nemcsak énekelni, hanem tanítani is szeret

(A 75 éve született Polgár László emlékére)

Polgár László (1947–2010)

(info.bmc.hu)

Wagner: Parsifal - Nagypénteki varázs - Polgár László, Molnár András (7:33)

Wagner: Parsifal - Nagypénteki varázs (részlet) / Gurnemanz: Polgár László, Parsifal: Molnár András, Kundry: Kasza Katalin

Vezényel: Oberfrank Géza Magyar Állami Operaház (1991)

Tchaikovsky: Eugene Onegin - Gremin's aria / Ария Гремина (László Polgár) (5:39)

Vezényel: Kovács János

(Koncertfelvétel, 1995)

Az éneklés az élete. Enélkül nem tudna létezni, saját megfogalmazása szerint a muzsika olyan számára, mint halnak a víz. Polgár László már gyermekkorában folyton énekelt, s bár eleinte színész akart lenni, zeneszeretetével, gyönyörű hangjával végül a Zeneakadémiát választotta. Több mint negyedszázada a Magyar Állami Operaház tagja, s az utóbbi évtizedekben nagy sikereket arat a világ legnagyobb dalszínházaiban is. A nagy nemzetközi hírnévnek örvendő basszista nyolc esztendeje él Svájcban, szerződés köti a Zürichi Operaházhoz, de azért tagja maradt a budapesti dalszínháznak is, így a magyar közönség rendszeresen találkozhat vele.

- Ennyi év után már megszokta a külföldi életmódot vagy honvágya van ma is?

- A magyar rádió hangjaira ébredek, úgy hallgatom reggelente, mintha itthon volnék. S amikor csak tehetem, akár egy napra is, hazajövök. Egyszerűbb lett volna, ha nem maradok tag a magyar dalszínházban, hiszen így nagyon megnőtt az előadásaim száma, de az operaházi fellépések, a budapesti közönség szeretete nélkül nem tudom elképzelni az életemet. Mindig nagy boldogság és fokozott felelősség abban a házban énekelni, ahol mindenki ismer, ahol az első szerepeimet kaptam, s ahol olyan mestertől tanulhattam, mint Ferencsik János. Ezért is örülök nagyon, hogy sokéves szünet után most premiert tudok vállalni az Ybl palotában, s ősszel a Rigoletto Sparafucile-jaként léphetek színpadra.

- Miben más a budapesti és a zürichi operaház?

- Egyetlen, de nagyon lényeges különbséget látok, és minden eltérés ebből fakad: a svájci dalszínháznak van pénze. Egyébként szerintem a zürichi ház ma a világ egyik legjobb operája, kiváló énekesek lépnek színpadra esténként, és látványos produkciók születnek. S ennél a társulatnál dolgozik az általam egyik legjobbnak tartott dirigens, Nikolaus Harnoncourt is. A mai karmesterek nagy része ugyanis tökéletes technikával vezényel, de nem azt a zenét dirigálja, ami nekem kellene. Szélsőségekben gondolkoznak, valami extremitással szeretnék felhívni magukra a figyelmet, én azonban a szép és a zeneszerző elképzeléseihez igazodó muzsikát szeretem. S a jó csapatmunkában hiszek, nem színházakban vagy rendezőkben gondolkozom, hanem személyekben, szerepekben, zeneszerzőkben. Kt figurát szeretnél még életre kelteni, Massenet Don Quijote-ját és Muszorgszkij Borisz Godunovját. S bár nívós koncerteken, oratórium-előadásokon is szívesen szerepelek, leginkább egy jól sikerült operaprodukció tesz boldoggá.

- Ez nagyon érdekes, pedig az ember azt gondolná, az Ön zárt, tartózkodó és puritán személyiségéhez inkább a koncertek, hangversenyek illenek.

- Természetesen ezekből is akad néhány minden szezonban, s az énektechnika miatt is fontos, hogy az énekes több műfajban is folyamatosan kipróbálja magát, az operában azonban élvezem a színészi játékot. Ezt Ljubimovnak köszönhetem, aki 1982-ben Budapesten állította színpadra a Don Giovannit, s ebben az előadásban Leporellót alakíthattam. A rendező olyan maszk mögé bújtatott, amelyben tudtam, mertem magamat vállalni. Az a kettősség, amelyet ennek a Leporellónak a félig kifestett arca jelképez tudniillik, megvan bennem is.

-

Jurij Petrovics Ljubimov és Polgár László a Don Giovanni egyik budapesti próbáján (1982)

(achivum.mtva.hu)

Polgár László és Melis György jelenete Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni című operájában a Magyar Állami Operaház Erkel Színházában (1982).

(Fotó: MTI/Horvát Éva)

- Hogyan készül egy új figurára?

- Rendszeres munkát végzek, mindig beosztom előre, mikor mivel foglalkozom, hiszen egy szerepnek meg kell érnie. először elolvasom a művet, igyekszem a korhoz, a darabhoz kapcsolódó irodalmat felkutatni, átnézni. Ezt követően megtanulom a szerepet, s utána kezdek dolgozni a korrepetitorral. S mikor már tudom a művet, akkor hallgatom meg mások felvételeit. Először azt döntöm el, én mit nem fogok csinálni, s mi az, ami követhető. Mindig kialakul bennem egy kép az adott figuráról, de hagyom, hogy hasson rám a rendező, s a közös munka során születik meg az az alak, amelyet később életre keltek a színpadon.

- Főiskolásként nem akart igazán énekes lenni, inkább a pedagógusi pályát érezte sajátjának. Most, amikor szép művészi karriert tudhat maga mögött, megvalósul azért ez a régi terve is?

- Három esztendeje tanítok egy zürichi konzervatóriumban, s jelenleg nyolc növendékem van. Hetente két teljes napot foglalkozom velük, s nagyon élvezem ezeket az órákat, én is rengeteget tanulok a közös munkából. Most elkezdtem mesterkurzusokat tartani, jövőre már második alkalommal térek vissza a budapesti Zeneakadémiára. Talán kicsit sikerül átadni a tanítványaimnak azt, ami számomra is a legfontosabb, hogy bízzanak magukban, mert önbizalom nélkül nem lehet kilépni a színpadra. S hinniük kell abban is, hogy az énekléshez nem erő kell, hanem fény, ami nemcsak a hangból, hanem az egyéniségből is sugárzik…

-

Réfi Zsuzsanna

*Első megjelenés: Vasárnap c. szlovákiai magyar hetilap (1999. augusztus 4.)