TARDY LÁSZLÓ[1]

Az ének-zene hitre nyitó útjai és kateketikai lehetőségei

Mennyit sírtam himnuszaid és énekeid közben, zengő templomod hangjaitól mélyen megindítva! E hangok fülembe ömlöttek, az Igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak s boldog érzés fogott el sírásom közepett.[2]

− hangzanak Szent Ágoston ismert szavai. E képben: „az Igazság szétáradt szívemen”, csodálatos vallomás rejlik: a már megismert, belátott Igazság útjára lépő embert Isten a zenén keresztül így szólítja meg: Add nekem a szívedet is! Mert a zene útja a szív útja, az odaadásé, a szolgálaté. Máriának is, a „legyen meg a Te akaratod” után hátra van a szív Igenjének kimondása a Jegyes hívására. Erzsébet szavaira: „Áldottabb vagy te minden asszonynál” − tör fel lelkéből a szív válasza, az Ének, amely azóta is zeng és zengeni fog a szívüket odaadók ajkán egy örökkévalóságon át: „Magasztalja, magasztalja az én lelkem az Urat, az én lelkem az Urat!”[3]

Miről is zeng itt Mária? A lélek magasztal, a szív ujjong, Isten irgalma felemeli az alázatosokat, az őt éhezőket végtelen gazdagságával tölti be. De ez csak akkor válik valósággá bennünk, ha az igazság valóban szétárad szívünkön, teljesen betölti embervoltunkat. Ebben lehet segítségünkre a zene. Megoldja nyelvünket, áttüzesíti szívünket, megtanít a magasztalásra, dicsőítésre, szent ujjongásra, az Istenben való boldogságra, de az alázatra és az irgalomért való könyörgésre is.

Mire indíthat Isten zengő templomában az ének, vagy bárhol azon kívül is a zene? Az alázat, az irgalomért való esedezés, elégtelen voltunk, rászorultságunk megvallása a Kyriék-ből, „Uram irgalmazz!”-okból zeng fel. Kodály Magyar Miséjében az énekszólam felszálló, de minduntalan visszacsukló dallama a könyörgés, Isten felé kapaszkodás hangja, az orgona alsó szólama leszálló, kromatikus lépéseivel, fájdalmas harmóniájával a meghajlás, alázat, megtörtség kifejezője. Az adventi lelkület magunkra öltésében milyen sokat segít a „Harmatozzatok”, az „Ébredj ember”, az „Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő” századok óta élő és éltető dallama. Hányan érezhették meg, akár hangversenyteremben is Kodály vegyeskarából, a „Veni, veni Emmanuel” -ből, hogy a mi Adventünk nem a bezárt egűek várakozása, benne zeng az öröm is: „Az Úr közel van.” A remény szülte öröm mily erővel vág bele a botorkáló, tapogatózó dallammenetbe: „Gaude, gaude” − „Meglásd, meglásd”, hangzik a felszólítás, s nekem meg kellett látnom a fagyott földön, hogy a karácsony melegére vár; a fák csupaszon meredő ágain, hogy az ég felé nyúlnak; a fáradt arcú ember tekintetében, hogy arcomon az Örömhír nyomát kutatja.

Karácsonyi, húsvéti énekeink nemcsak szövegükben ismétlik, zengik szüntelenül: örvendezzünk, vigadjunk, ujjongjunk, hanem dallamukkal valóban méltó módon segítenek, emelnek a szent ujjongásra: „Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt”; „Szülte a Szűz szent Fiát, örvendezzünk”; „Örvendetes napunk támadt...” és a sokezer Alleluja-ének egész liturgiánkban, melyben Istenhez kiáltunk, szavak nélkül ujjongunk, prófétálunk.

A legcsodálatosabb, leggazdagabb egyszólamú dallamkultúra, a gregorián ének, majd az európai polifónia, a többszólamúság valamennyi korszaka és századunk sokarcú zenéje ezernyi utat épített és épít ma is a kereső ember számára azáltal, hogy teljessé teszi benne a hallott hír örömét, boldogságát, és megfelelő módot kínálva a bánatban, szenvedésben, könyörgésben tud Isten előtti szavában társául, erősítőjéül szegődni. Mert minden vallásos mű, függetlenül attól, hogy a művészi tudat mely szintjén keletkezett, akár egy „ösztönös népművész”, akár az emberi kultúra valamely lángelméjének lelkében, ha valóban személyes, benső élmény indítására keletkezett, akkor Vallomás, Hitvallás arról, Hogyan, Miben, Mennyire élte át kapcsolatát Istennel. Vallomás a lélek misztériumáról, egy Élő kapcsolatról, a természetfölötti és természetes találkozásáról, a kegyelem beletestesüléséről emberi valóságunkba. Ez a kapcsolat, ez a beletestesülés a kereső ember számára óriási lehetőség: ha bele tudunk kapaszkodni, ha rá tudunk hangolódni, ha tudjuk visszhangozni, akkor megoldódik a mi nyelvünk is, lángra gyúl a mi szívünk is, és az Akkor, Ott jelenlevő isteni kegyelem hatására bennünk is megszülethet az élő kapcsolat, ami kiteljesedik, továbbépül, mélyül, élőbbé válik.

Ezek a művek Jelek arról, hogy a hitben, hitből élő emberben valósággá válik a Szövetség, melyről Jeremiás próféta látomásában ír: „Új szövetséget kötök: szívük bensejébe írom új törvényemet, én Istenükké leszek, ők meg népemmé lesznek nekem.” − E más szövetség jegyében fogant mű valóban Jel, mely létében a többi ember számára Istenre mutat, megvalósulásában pedig hordozhatja a kapcsolatot, melyen át Isten szól hozzánk, és mi szólhatunk Istenhez. Ezért lehet a liturgikus cselekményben rejlő isteni üzenetnek és az erre válaszul felhangzó emberi szónak egyaránt méltó foglalata. De nemcsak Isten és ember szövetségének jele lehet a liturgiában, hanem az abban résztvevők egységének, összetartozásának jele is.

A zene a beszéd után a legfontosabb, amivel a legtöbb ember ki tudja önmagát fejezni, és kapcsolatba tud lépni a többiekkel. Szociológiailag a zene ott válik kiemelkedővé, ahol azt figyeljük meg, hogy a zene milyen erősen társadalmasító művészet. Sokkal inkább feltételezi a személyes kapcsolatot, emberek jelenlétét, mint bármely más művészet. A zene minden formája embertől ered, ember közvetítésével jut el a következő emberig, emberi hangok, „zenei cselekedetek” sora juttatja tovább, tehát emberek találkozása, cselekvő kapcsolat sajátos láncreakciója közvetíti. A zenét így a közösség teremti, és a zene maga is közösségteremtő.

− írja Losonczi Ágnes A zene életének szociológiája című könyvében. Az a zene, mely a természetfölötti és a természetes találkozásában, mint Jel valósult meg, kettős közösséget teremt: horizontálisan a cselekvőn jelenlevő emberi közösséget, vertikálisan pedig közösséget teremt a liturgiában, a kinyilatkoztatásban megjelenő misztériummal, az egyház mindenkori hitével. Szolgálatának egész léte, jogosultsága és sikere e két irányból létrejövő kereszt alakban ölt testet, ebben valósul meg. Így tudja emberivé, a személy számára befogadhatóvá tenni az üdvtörténet eseményeit, és így képes kiemelni a kereszt metszéspontjában levő embert partikuláris, egyéni létéből egy tágabb, nagyobb létbe, Krisztus titokzatos testének cselekvő közösségébe.

Szaggatással, préseléssel kimunkálva a kövek

Saját helyükre kerülnek kézi munkálat során

Arra szánva, hogy legyenek szent épület részei.

− hangzik a Templomszentelés ünnepének vesperás himnusza. A szaggatás és préselés e drámai folyamatában, a katekéták kézi munkálatában milyen lehetőséget kínál a zene? A mai szociológia a zene funkcióit az emberi életben betöltött szerepe szerint három csoportba sorolja:

A) éltető-megerősítő, megújító funkció. Ez az életben, így a vallásos életben is az aktív részvételt, az emberi tevékenységek támogatását jelenti, az ember életében, mint részes és segítő, mint megújító és támogató valóság van jelen.

B) szórakoztató-lazító funkció. E szerepében a zene a fáradtságot megszünteti, pihentet, a feszültséget oldja, levezeti, előkészít az újabb tevékenységre, de megrázó, megtisztító, alakító élményben nem részesít.

C) feloldást segítő funkció: az emberi tevékenység és az emberi közösség feladataitól kifáradt embert a zene feloldó-segítő szerepe elfordítja a napi valóságtól, új feszültségeket teremtve helyes irányba köti le a személy energiáit. A hitoktatáson résztvevő gyermek szempontjából az A) és B) funkció egy olyan lehetőséget kínál, mely az idézett szaggató-préselő munkával látszólag szemben áll: a játék lehetőségét! A játék a gyermek számára éltető erő, de az előadóművész számára is. A zene lényegéhez tartozik, fontosságát, elválaszthatatlan voltát jelzi, hogy minden hangszeres − a zenekar is − játszik, eljátssza a művet. Az orgona billentyűzetét tartó szerkezetet játszó-asztalnak hívjuk, hangszínének változatait játékoknak. Van Betlehemes-játékunk és van Passiójátékunk. A még valószínűen „csak” játszani tudó gyermekekre vonatkozik az üdvözítő szava: „Ilyeneké a mennyek országa!” Kodály Zoltán utolsó befejezett művében, a Laudes organiban Istent dicsérő énekünkről így vall:

Canentem ludere amabiliter,

ludentem canare laudabiliter,

docens breviter,

leniter, utiliter,

dulciter, humiliter!

− „Énekelve játszani kedvesebb, játszva énekelni dicséretesebb, tanít gyorsan, röviden, kedvesen, hasznosan, édesen, alázatosan!” − kínálja a gyermeknek az önként vállalt rendet, helyes ritmust, tartást, fegyelmet. A jó zene mindig a feszültség és oldódás helyes egyensúlyát, arányát teremti meg, dallamban, ritmusban, összecsengésében egyaránt.

A hitoktató számára a zene funkciói elsősorban a felelősséget jelentik, hisz a három igény mindegyike jelentkezhet az egyén, a közösség életében. Nem lehet más az általa tanításra választott zene, mint Jel, Hitvallás az ő ajkán és az azt átvevő közösség ajkán, így részesedhet majd Krisztus ígéretében: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” De nem egyszerűen csak jel, hanem alkalmas jel. Pernye András írja az Előadóművészet és zenei köznyelv című művében: A közösség csak azt képes magáévá tenni, tehát megismételni, megtanulni és ezzel fenntartani, ami igen hasonlatos a már ismerthez. Új tudásanyagot csakis úgy tudunk befogadni, hogy valamilyen módon kapcsoljuk a már meglevő tudásanyaghoz. A legmuzikálisabb afrikai bennszülött sem képes Mozart vonósnégyesét akárcsak hozzávetőlegesen is felfogni, mivel az minden ízében eltér mindenfajta zenétől, amivel az illető addig találkozott. A hitoktató számára ez nem a meglevőbe való beletörődést jelenti, hanem a zenei múltban és jelenben meglévő jövő lehetőségének felismerését, e felismerés szükségességét a tanításban, hogy munkája nyomán valóban élet fakadjon: „életük legyen és bőséges legyen!” Művészi felelősséget is jelent, hogy hiteles, élményt adó módon kell az éneket, zenét’ nyújtania, s ha személyében erre alkalmatlan, találhat ilyet a hallgatók, munkatársak, zenét tanuló gyermekek, felnőttek között.

Kínálja végül az emberi valóság teljesebb megismerését és megismertetését a hit világában is, hiszen a zene valóságos területe az, ami szavakkal, képekkel még nem vagy már nem fejezhető ki. Nehéz beszélni arról, amiről Bartók két utolsó műve lassú tételében, a III. zongoraverseny és a Brácsaverseny „Adagio religioso”-jában vall, arról a szavak nélküli imáról, melyről Kodály Hegyi éjszakái énekelnek, s amelyek oly hitelessé teszik szavait: A zene lelkitáplálék, és semmi mással nem pótolható.

Aki nem él vele:

lelki szegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be!

(Kodály: Mire való a zenei önképzőkör. (1944) In: Visszatekintés 1: 156.)

[1] Megjelent az Összhang c. kötetben, amely válogatást tartalmaz Tardy László egyházzenei írásaiból. A közölt tanulmány a könyv IV. AZ EGYHÁZZENEI KÉPZÉSRŐL szóló fejezetében található (116-119. oldal). Szerkesztette: Szalay Olga, Budapest, 2018.

[3] Erdélyi Magnificat, Musica Sacra II. 21.