FEUER MÁRIA 90

 

I.

 

 

Feuer Mária

(Felvégi Andrea portréja)

 

           (1958)                                          (1994

    

(2019

 

II.

 

TIHANYI LÁSZLÓ[1]

 

Élet és életmű

 

Képzeljük el, hogy amikor gyermekünk pályaválasztási tanácsot kér tőlünk, ezt mondjuk neki: „szerezz egy diplomát, néhány próbálkozás után találd meg azt a munkát, amihez a legjobban kötődsz, és amire tehetséget érzel magadban, járd ki a ranglétrát, hogy vezető lehess és a saját képedre formálhasd a munkahelyedet, majd gondozd és ápold a művedet akár közel fél évszadon át." Aligha hihető, hogy gyermekünk ezt ma hasznos és megvalósítható tanácsnak fogadja el. Míg a 20. század első felében, de még a másodikban is viszonylag sokaknak adatott meg ilyen életpálya, szinte hihetetlen, hogy vannak, akik ezt egészen a 21. századig töretlenül végig tudták vezetni. Feuer Máriának sikerült.

 

Persze egy ilyen bravúrhoz sok külső körülmény és személyes tulajdonság együttes és szerencsés megléte és találkozása szükséges. Fontos, hogy legyen a megtalált munka iránt társadalmi igény, az azt jól végzőt megbecsülés övezze. Fontos, hogy az illető tehetséges, tanulékony, intelligens, kompromisszumkész és mindenkor naprakész legyen. Fontos, hogy jó taktikai érzéke legyen, együtt tudjon mozogni a kor változásaival, és annak a közegnek, amelyben tevékenykedik, lehetőleg minden fontos tagjával jó, de legalább kielégítő emberi és szakmai kapcsolatban álljon. Fontos, hogy ha kell, vesztesnek látszó helyzetekben is helyt tudjon állni, ki tudja kerülni a csapdákat, vagy ha ez nem sikerült, ki tudja verekedni magát belőlük, és tovább tudjon lépni. Feuer Mária életpályájában mindezt megtalálhatjuk.

 

Pedig nem indult könnyen. A zongoratanulmányok kényszerű abbahagyása után, középiskolai ének-magyar tanári diplomával a zsebében kezd le dolgozni a Népművelési Minisztériumban, ahonnan 1956 után eltávolítják. A Muzsika 1957-ben történő megalapítása jelenti a fordulópontot, ahol végigjárja a „kötelező" lépcsőfokokat: belső munkatárs, majd olvasószerkesztő lesz, és 1970-től főszerkesztő. A Muzsika elmúlt 60 éve összefonódik a nevével, itthon és külföldön egyaránt. Azonban ahhoz, hogy ez a 60 év sikeres legyen, a fent említett tulajdonságok mindegyikére szükség van. A művészvilág és a politikai elit mindig és mindenhol tele van nehezen kezelhető emberekkel, akikkel tudni kell szót érteni. Egy olyan rangos - és a közelmúltig az egyetlen - szakmai folyóirat, mint a Muzsika helyes navigálásához bonyolult érdekhálók szövevényei közt kell mindig megtalálni a helyes utat, lehetőleg előre látni küszöbön álló társadalmi mozgásokat, és őrizni a lehetőségek határáig a jó emberi kapcsolatokat. Ez a rendszerváltás előtt sem volt könnyű – bár a viszonyok talán a mainál könnyebben átláthatók voltak –, de Feuer Mária a rendszerváltást követő, sok tekintetben zavaros és tisztulni makacsul nem akaró közegben is bravúrosan navigált. Fiatalokat megszégyenítő innovatív képességeket mutatott fel a Koncert Kalendárium és a Muzsika online változatának létrehozásával, a lap dizájnjának és terjesztési formájának folyamatos megújításával. A feladat nehézsége abból is megítélhető, hogy Feuer Mária korábbi sokoldalú aktivitása fokozatosan egyirányúvá vált, és teljesen a Muzsika ügyeire koncentrálódott. 1966 és 1978 között szakkönyvek, interjúkötetek, zeneszociológiai írások és szakirodalmi fordítások szerzőjeként is ismertté vált, később ez a vonal nem bizonyult folytathatónak.  

 

Koncert- és fesztivál-beszámolói még sokáig olvashatók voltak a Muzsikában, de a lap menedzselése már teljes embert igényelt. Eközben szép lassan, szinte észrevétlenül, Feuer Mária a magyar újságíró-társadalom egyik legtapasztaltabb, meghatározó alakja lett. Mivel a Muzsika indulásakor tapasztalt társadalmi közeg fokozatosan, majd 1990-t követően egyre drasztikusabban változott – a művészi zene hazai presztízsének egyértelmű csökkenésével együtt mozogva –, teljesítménye még inkább elismerésre méltó. Ezt az elismerést tükrözik az egymás után sorjázó kitüntetések: Erkel Ferenc-díj (1980), Akadémiai Újságírói díj (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), a Pulitzer-emlékdíj életműdíja (2011).

 

Feuer Mária Györffy Miklóstól veszi át a Pulitzer-emlékdíj életmű-díját (2011)

 

Az ilyen munkát sikerrel végezni akaró személynek mindig kényesen kell egyensúlyoznia a konfliktusok kerülése és felvállalása között. Ha pedig a konfliktus nem kerülhető el, az abban részt vevők mindegyike sérülhet, és legtöbbször sérül is. Feuer Mária harcos alkat, aki képes nagyon hosszú ideig kompromisszumokat vállalni, de ha küzdeni kell, rendkívül elszánt. Legtöbb harcát sikerrel vívta meg, de minden bizonnyal sok sebet őriz, ahogy minden bizonnyal vannak, akik tőle kapott sebeket őriznek. De biztos vagyok benne, hogy minden harcát abban a tudatban vívta, minden sebet abban a tudatban tűrt, vagy osztott, hogy ezzel a lapját szolgálja. A hosszú évtizedek alatt élete annyira összefonódott a Muzsikával, hogy a lapot ért dicséretek, vagy bírálatok is szinte fizikai örömmel vagy fájdalommal töltötték el.

 

Az olvasók ilyen mondatok olvasása után valószínűleg már gyanakodnak: írójuk talán különösebb személyes tapasztalat nélkül, a dolgokra közelről rálátók elejtett megjegyzéseit csokorba gyűjtve és azt kiszínezve dolgozott. Esetemben ez nincs így. Emlékeim szerint körülbelül 35 éve kerültem rendszeres kapcsolatba a Muzsikával, ekkor jelent meg benne első fesztivál-beszámolóm. Innen kezdve rendszeresen publikáltam a lapban, majd tagja lettem a lapot kiadó alapítvány kuratóriumának. Így elég közelről figyeltem ezeknek a gazdag, küzdelmes és tanulságos évtizedeknek örömeit, bánatait, buktatóit és sikereit. Ezért talán hitelesen mondhatom: a stafétabotot átvevő fiatalabbaknak nagyon sok tanulnivalójuk lehet Feuer Máriától. Nem hallgathatom el azt sem, amit nagyon sok művésztársam is elmondhatna: személyesen is köszönettel tartozom neki. Nem csak azért, mert a kezdetektől megkülönböztetett figyelemmel kísérte pályám alakulását, és nem csak a bizalmáért, amellyel sok töprengésébe vont bele a Muzsika aktuális ügyeit illetően, hanem azért is, mert volt olyan periódusa az életemnek, amikor a lappal való kapcsolatom segített megőrizni az önbizalmamat, fokozni kitartásomat a választott művészi út mellett.

 

Végül, de nem utolsósorban, jöjjenek a születésnapi kívánságok! Kedves Mari, először is nagyon boldog születésnapot kívánok, és azt, még sok ilyen jusson neked! Másodszor azt, őrizd meg minél tovább élénk szellemedet, aktivitásodat, érdeklődésedet ország-világ és mindenekelőtt a zeneművészet aktualitásai iránt. Harmadszor pedig azt, életeddel egybefonódott műved, a Muzsika, az egyre hidegebb és egyre jobban háborgó vizeken is legyen biztonsággal tovább navigálható, és érjen mihamarabb csendesebb, nyugodtabb vizekre. Tudom, minden jogos aggodalmad mellett te is ezt kívánod.

Isten éltessen, Mari!

 

Kedves Laci,

 

Tudom, szokatlan amit most teszek. Köszönöm szép írásodat, amely alkalmat teremt arra is, hogy elbúcsúzzam a Muzsika munkatársaitól, kedves, régi olvasóitól és az érdeklődő fiataloktól, akik talán észreveszik a régi szerkesztő távozását. Kérem őket, bízzanak utódom jó ízlésében és remélhető együttműködésünkben.

 

Őszintén sajnálom, hogy számomra is váratlanul kellett átadnom a stafétabotot, nem azon a módon, ahogyan terveztem: a Muzsika 60 éves születésnapjának ünneplésén, decemberben. Váratlanul ért az általam létrehozott kiadó: az Alapítvány, és a személyes felkérésemre alakult kuratórium felmentése, de ez némiképpen meg is könnyítette a búcsút.

 

Kívánom, hogy 60 éves munkám: örömeim és küzdelmeim folytatói képesek legyenek az örökös megújulásra, a nehéz anyagi körülmények legyőzésére. Biztos vagyok benne, hogy jó Muzsikát fognak készíteni.

 

Feuer Mária

 

III.

 

FEUER MÁRIA

 

... a jó bornak kell a cégér...

(1972. szeptember 28.)[2]

 

Zenei ismeretterjesztés és a zene propagandája – egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Az előbbi fontosságáról, módszereiről gyakran esik szó, az utóbbiról azonban mintha elfeledkeznénk. A propaganda tényét többnyire a reklámmal azo- nosítjuk, s ez tudatunkban valamiféle rikító harsánysággal kapcsolódik össze, ami méltatlan a zene nemességéhez. Pedig – sajnos – a muzsika nagyon is igényli a népszerűsítést. arra törekszünk, hogy a zene barátainak körét kitágítsuk, szaporítani szeretnénk a jó muzsika táborát, úgy nemcsak tudást, ismeretet kell továbbítani, hanem fel is kell hí a figyelmet a legfontosabb jelenségekre. A jó értelemben vett propaganda szorosan összekapcsolódik a népművelés tevékenységével; kiegészítik, kölcsönösen erősítik egymást. A közművelődés, az ismeretterjesztés szerepét jóformán senki sem vitatja s az újabb tömegek bevonását csak azok nem tartják fontosnak, akik nem hisznek ennek lehetőségében, és annyira alábecsülik kívülállókat, hogy nem is tartják érdemesnek a színvonal módszerek alkalmazását. Az elzárkózásnak ez a lekezelő formája éppoly arisztokratikus magatartásra utal, mint közismertebb változata, amelynek hirdetőit nem is érdekli a művészet tömegbázisa. Az arisztokratizmusnak ez a nyíltabb, leplezetlenebb válfaja szerencsére már kihalóban van – pontosabb sikerült olyan általános társadalmi légkört kialakítani, amelyben már nem illik az ilyen nézeteket hangoztatni. A másik burkoltabb megjelenési forma azonban nagyon is él, képviselő olcsó fogásokkal igyekeznek hódítani, sőt sznobnak titulálj ellenzőiket. Ők nem nemesíteni akarják a tömegek ízlését, hanem kiszolgálni, s ezzel bizony nagyon rossz szolgálatot tesznek a zene ügyének.

 

Művelődési fórumainkon számos olyan vezető vagy beosztott munkálkodik, aki e téves szemlélet áldozata. A gazdasági érdek néha csakugyan engedményeket kíván, ezek azonban többnyire indokoltak, hiszen anyagi hasznukkal közvetve a nemesebb művészetet szolgálják. A baj akkor jelentkezik, ha a színvonaltalanságot meggyőződés sugallja, méghozzá a tömegek igényére hivatkozva, haladó álarcba bújtatva. Lehet, hogy ez a demagógia látszatra nagyon hatásos, a valóságban mégsem segíti a zene jó értelemben vett propagandáját –hiszen nem az a célunk, hogy a színvonaltalanságot terjesszük, inkább valamilyen módon azt kellene elérnünk, hogy az emberek még fáradság árán is vállalják a zenei művelődést. Bevallom, ebben és csakis ebben — az értelemben a sznob jelzőt sem tartom riasztónak. Azt hiszem, minden új irányzathoz óhatatlanul hozzácsapódik egy olyan réteg, amely pillanatnyilag nem képes t őszintén követni rajongása tárgyát divatból, társadalmi utánzásból mégis úgy tesz, mintha őszinte híve volna. Magatartásával azonban akarva-akaratlan a haladást erősíti, sőt időközben önmaga is átalakulhat. 15-20 esztendővel ezelőtt Bartóknak még nem volt igazi közönsége Magyarországon, s ha ma a közkedvelt zeneszerzők közé tartozik, akkor e folyamatban bizonyára egyfajta sznob átrétegződés is szerepet játszott. Ahogy régen divat volt Bartók zenéjét riasztónak, felzaklatónak, dallamtalan kakofóniának minősíteni, úgy ma ez illetlenség tartózkodni tőle. S lassacskán ez a folyamat figyelhető meg az új zene területén is: ma még jónéhányan kimennek a teremből, ha kortárs komponista művére kerül sor, zeneszerzőink nemzetközi elismerése láttán azonban – egyre kevesebben.

 

Azt hiszem felesleges bizonygatnom, hogy a most rendelkezésemre álló időt nem a sznobság dicséretére szeretném ét, fordítani. Mindössze annyit kockáztatnék meg: az előrelépés érdekében a sznobságot is elfogadhatóbbnak tartom, mint a színvonaltalanságot fennen vállaló elméleteket. Pedig ezekre jócskán akad példa. Egyes képes hetilapjaink, ifjúsági lapjaink „tömegérdeklődés” címén rossz, reklámízű riportokkal, édesded intim csevelyekkel helyettesítik a zenei beszámolókat, Részemről ugyanilyen olcsó fogás lenne idézni őket, vagy kipécézni a durva, bántó képzetlenségről tanúskodó tárgyi hibákat. Képeslapjaink közül talán a Tükör az egyetlen, amely népszerűen, mégis a sokoldalú tájékoztatás igényével lép föl, s csakugyan a zene propagandáját szolgálja.

 

Közhely, hogy kitűnő, fiatal – és nem fiatal — előadóművészeink számára létfontosságú a sajtó segítsége. S bár nagyon igaz, hogy a közvetlen, személyes népszerűsítés is segítheti őket pályájukon, én a sajtó, a rádió, a televízió segítségét közvetettebb módon tartom fontosnak: a színvonalas zene szeretetét kell elültetni az emberekben, hogy a zenére figyelők köre kitáguljon. Rádiós fórumon a rádiót dicsérni újabban csakugyan szemmel látható az igényesség törekvése, annál szomorúbb, hogy az oly fontos ifjúsági rovat viszont pillanatnyilag feladta zenei nevelő műsorait.

 

Az ország közvéleményét azonban nemcsak a rádió és a televízió alakítja, hanem a napilapok is. S ha ezek nem tartják fontosnak a zene népszerűsítését, akkor honnan várjunk illetlenség a közművelődést segítő programok mégis itt bontakoznak ki a legsokoldalúbban. A sokkal szűkebb adásidővel rendelkező, de jóval nagyobb hatásfokú tévé zenei adásairól már nem állítanám ilyen határozottan a közművelődés igényét; ott, az utóbbi hónapok bíztató próbálkozásait kivéve inkább még a kiszolgálás elve érvényesült: valamiféle óvatoskodó félelem, amelynek hatásaként aztán a semleges műsor senkihez sem szól. S ha a zenei rovatok munkájában segítséget? Úgy vélem, nem is elsősorban a kritika terjedelméért, hanem a zene helyzetéért küzdünk. Az értelmiségi közönségre számító Magyar Nemzet kulturális rovatában erőteljesen érvényesül a zene szerepe – a Párt lapjában, s a régi munkásokra apelláló Népszavában már jóval kevésbé, az ifjúság lapjaiban meg jóformán sehogy. De vajon elfogadhatjuk-e azt a szemléletet, hogy a zene az értelmiségieké? S a munkásokkal felesleges foglalkoznunk? A muzsikusok különböző csoportjai újabban a legváltozatosabb terveket dolgozzák ki, hogy hangversenyeikkel, ismeretterjesztő előadásaikkal bevonják a muzsika táborába a munkásképző intézetek tanulóit, s bővítsék a zene közönségét. De a társadalom segítsége nélkül önerejükből meg tudják-e valósítani a muzsikusok ezt az amúgy is nehéz feladatot? A sajtó nemcsak a napi zenekritika gondjainak feloldásában, sokkal inkább a zene alapvető helyzetén segíthetne. A szaklapok hatósugara nagyon kicsi és hadd oszlassak itt el egy tévhitet. Amikor az angol, vagy a német zenepublicisztika rangját irigyeljük, akkor nem világhírű szaklapjaikra kell gondolnunk, hanem napilapjaikra. A nyugatnémet Opernwelt, amely pedig a nagy német nyelvterület olvasóira számíthat, mindössze 8000 példányban jelenik meg, s ez a példányszám magasabb, mint az összes német zenei folyóiraté együttvéve. De nem jobb az arány a hatezres angol Music and Musicians esetében sem. A napilapok mindegyikében viszont naponta jelenik meg zenei rovat, s ezzel csakugyan biztosítják a zene propagandáját. Ettől mi még messze vagyunk, pedig szélesebb alapozással számolhatunk. Az elmúlt évtizedek alatt, főleg Kodály Zoltán munkásságának köszönhetően sikerült már a magot elvetni. Felelősek vagyunk kicsírázásáért – szárba. szökkenéséért pedig még sokat kell munkálkodnunk.

 

IV.

 

VÁLOGATÁS FEUER MÁRIA KÖNYVEIBŐL

 

           

  

     

 

 

 

 

                                      

 



[1]  Tihanyi László ezzel az írással köszöntötte 2017-ben Feuer Máriát 85. születésnapján. A laudáció és Feuer Mária válasza a Muzsika 2017/9. (szeptemberi) számában jelent meg.

[2] Elhangzott a Magyar Rádió „Miért igen, miért nem?” c. műsorában (1972. szeptember 28.) és nyomtatásban a Zeneműkiadó Zeneélet c. sorozatában (1973. Mindkét közlés szerkesztője: Czigány György.