A magyarországi délszlávok zenei hagyományai | Muzičke tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj | Musical Traditions of South Slavs in Hungary

Hagyományok Háza - BTK Zenetudományi Intézetet - Szerb Intézet - Vujicsics Egyesület (2021)

 

I.

 

Szerzőjét, műfaját, tartalmát, keletkezési és megjelenési körülményeit tekintve is minden szempontból különleges Vujicsics Tihamér (1929–1975): A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című kötet (Budapest, 1978), amelynek bővített, második, kritikai kiadása nemzetközi együttműködés keretében 2020-ban jelent meg. Ez a második kiadás újabb, még Vujicsics által készített lejegyzésekkel, új dallamvariánsokkal gazdagodott. A kiadás tudományos szempontból lényeges, teljesen új eleme a több funkciót betöltő, a hangzó anyagok, dokumentumok bemutatásának céljával e kötethez készült online Melléklet, mely reményeink szerint a későbbiekben további Vujicsicshoz, illetve a magyarországi délszlávok hagyományához köthető anyagokkal bővülhet. Már most is tartalmaz olyan hangfelvételeket és dokumentumokat a Vujicsics-hagyatékból, amelyek a kötetben nem szerepelnek, és nincs rájuk utalás sem. Többek között szerb egyházi énekeket, a Vujicsics testvérek, Sztoján és Tihamér éneklését, fényképeket a családi archívumból és más egyéb dokumentumokat.


Vujicsics népzenekutatói munkáját nagyban segítette, hogy számos hangszeren megtanult játszani, főleg népi instrumentumokon, valamint anyanyelvi szinten beszélte a szerben kívül a Magyarországon élő különböző szláv népek, népcsoportok nyelveit és a magyart. Legjobban a szerb hagyományokat ismerte, tudta táncaikat, szokásaikat, énekeiket. Minden adottsága megvolt, hogy tervszerű kutatómunkával gyűjtse, rendszerezze a délszláv zenei és folklórhagyományokat, és ebben a körben folytassa a magyar népzenetudomány kiemelkedő kutatási területét jelentő összehasonlító vizsgálatokat. Bartók nyomán a gyűjtések feldolgozását követően az adatokat rendszerezte, és ennek alapján végezte az összehasonlító vizsgálatokat, kezdetben a tágabb délszláv környezet bevonásával, majd az egész szláv világban körbetekintve, illetve ezekkel, párhuzamosan a délszlávokkal együtt élő népek, leginkább magyarok és románok körében. Kiemelten foglalkozott a magyar-balkáni-keleti zenék kapcsolataival. Az 1970-es évek elején nyílt meg számára a lehetőség, hogy csatlakozzon az intézményesített népzenekutatás Magyar Tudományos Akadémián működő csoportjához, de erre 1975-ben bekövetkező halála miatt – Damaszkusz felett végzetes repülőgépbaleset érte – gyakorlatilag már nem kerülhetett sor. Első és életében egyetlen népzenei tárgyú kiadványa a Zeneműkiadó Vállalatnál 1957-ben megjelent Naše pesme – [Dalaink] volt, amelyben 100 népdalt és 20 kolo dallamot adott közre. Népzenekutatói képességeiről a jelen kötet (Muzičke tradicije Južnih Slovena u MađarskojA magyarországi délszlávok zenei hagyományai) az online Mellékletével együtt tanúskodik. Bár Vujicsics a kötethez írt bevezetőjében hangsúlyozza, hogy elsődlegesen zenélni valót kíván kézbe adni, mégis a magyarországi délszláv zenei hagyományokról ez az eddigi egyetlen összefoglaló tudományos igényű és tudományos alapokra helyezett áttekintés. A kötetnek ezt a kettősségét a mostani új, kritikai kiadás (kötet és online Melléklete) is meg kívánta őrizni. A tudományos hitelességet és alaposságot a nemzetközi együttműködés, valamint a délszláv kultúra és folklór hazai, magyarországi szakemberei, etnomuzikológusok, folkloristák bevonása biztosította, a zenei anyag gyakorlati elsajátítását a jobb minőségben újraszedett, olvashatóbbá váló kották, a közölt változatok nagy száma, az online Mellékletben és a jegyzetekben található magyarázó leírások, és nem utolsó sorban a jó minőségű hangfelvételek segítik. A kiadvány háromnyelvűsége pedig a lehető legszélesebb közönség elérését célozza
.

 

 

 

II.

 

Lásztity Péró: Beköszöntő // Richter Pál: Főszerkesztői köszöntő // Danka Lajić Mihajlović, valamint Jelena Jovanović // Szerkesztői előszó

 

vujicsics 2020.pdf

 

 

III.

 

Vujicsics-gyűjtemény | Szerzők, közreadók, szerkesztők:

http://vujicsics.zti.hu/hu/

 

 

IV.

A magyarországi délszlávok zenei hagyományai | Muzičke tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj | Musical Traditions of South Slavs in Hungary

 

A régi szlogent, miszerint „a zene nem ismer határokat”, kiegészíthetjük, miszerint „a zenetudomány – s ezen belül a népzenekutatás – nem ismer határokat”. Ennek ékes bizonyítéka az a 600 oldal terjedelmet meghaladó (ráadásul online-mellékletben hang- és képanyagot tartalmazó) kiadvány, amely három nyelven kínál olvasnivalót az érdeklődőknek. Akik a 392 kottapélda segítségével, a megszerzett elméleti tudásanyagot rögtön gyakorlati példák segítségével „rögzíthetik”, ki-ki a korábbi (nép)zenei tapasztalataihoz csatlakoztatva, élménnyé árnyalva.

 

Előrebocsátandó: a kötet nem „végigolvasásra” szánt, hanem olyasfajta kézikönyv, amit érdemes a gyakran forgatandó könyvek közé sorolni (tehát, lehetőleg saját példányként).

 

A tartalomjegyzék alapján tájékozódó gyorsan felfedezi: csupán a harmadát kell elolvasnia a három (szerb, magyar és angol) nyelvű írott anyagnak. Igaz, ez az „öröm” csupán az első 120 oldalra terjed, hiszen utána következik a kottapéldák gyűjteménye (tehát így is jelentős vállalkozás az áttekintése!).

 

A három bevezető írás mintegy crescendo-ként vezet a LÉNYEGhez, Vujicsics Tihamér tanulmányához, amelytől a címét kapta a kötet. Pontosabban, annak – a nemzetközi népzenekutatás időközbeni eredményeinek-tapasztalatainak felhasználásával készített – tudományos igényű verzióban történő, kommentárokkal ellátott újrakiadásához.

 

Érdemes tehát elölről kezdve, folyamatos végigolvasásra vállalkozni, akkor is, ha közben türelmetlenkedik az érdeklődő – olyan információk szerepelnek a bevezetőkben, amelyek a későbbiekben nélkülözhetetlenek lesznek.

 

Lásztity Pérónak, a budapesti Szerb Intézet igazgatójának a Beköszöntőjéből megtudjuk: 1978-ban 5600 példányban jelent meg Vujicsics Tihamér korszakos jelentőségű népzenei gyűjteménye. Ez a posztumusz kiadvány közel 400 ének- és táncdallamot tartalmazott – 2015-ben, a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalója után Eredics Gábor (a Vujicsics Együttes vezetője) laudátorával, Richter Pállal  és Lásztity Péróval Vujicsics örökségéről (beleértve az Zenetudományi Intézetbe került hagyatékot) tanácskozva, felvetette a gyűjtemény közös megjelentetését, figyelembe véve a zenepedagógiai tevékenységet is segítő szempontokat (a tudományos igényű közreadás szándékán túl, a gyakorlatot segítő hangzó mellékletek közreadásával). A Szerb Intézet közreműködésével, a budapesti és a belgrádi zenetudományi intézet együttműködésével szerbiai népzenekutatók vállalkoztak e feladatra.

 

Vujicsis Tihamérnak (Pomáz, 1929 – Damaszkusz, 1975) életében egy jelentős gyűjteménye került kiadásra 1957-ben: az 1955-ben összeállított Naše pesme (Dalaink) előszavában arra utalt, hogy addigi saját gyűjtése mintegy 600 dallam, 25 településről. A 100 népdal és 20 kolo dallam közreadása elsősorban praktikus célt szolgált, a folklórcsoportoknak, zenekaroknak kínált lehetőséget a repertoárbővítésre.  Jóllehet, a következő kiadvány is szem előtt tartotta a praktikus célt, itt a – lényegesen nagyobb terjedelmű – zenei anyagot dialektusok és műfajok szerint csoportosította, és nem korlátozódott szigorúan a népzenére. A komponált zenei hagyományokkal való érdemi összevetés indokolta, hogy a címben ne „népzenei”, hanem „zenei” hagyományokra történjék utalás. Az eredeti szerb nyelvű kiadványba ékelődött be „Előszó a magyar olvasóhoz” című, a lényegi tájékoztatást szolgáló tanulmány.

 

A második beköszöntőben a főszerkesztő, Richter Pál, a BTK Zenetudományi Intézet igazgatója üdvözli az olvasót. Ő így definiálja a jelen kiadványt: „nem kevesebbre vállalkozott, mint nemzetközi összefogással Vujicsics népzenekutatói munkássága összegzésének és főművének számító kötet kritikainak szánt kiadását megszerkeszteni”. „Stáblistát” ad a széleskörű együttműködésben kiemelkedő szerepet vállaló kutatókról – a nevek itt még idegennek tűnnek, ám a sokadik dallamhoz fűzött, részletezően tájékoztató szerkesztői megjegyzések olvasásakor szinte már ismerősként hat nevük. Az a sommás megjegyzése pedig, miszerint „Az egy embernek általában bőven elfoglaltságot adó és rengeteg energiát igénylő-elszívó nagyvárosi-filmes-színházi-zenész lét mellett Vujicsics komoly népzenekutatói munkát is végzett”, kettős hasznú: rámutat arra a sokoldalú tevékenységre, amelyre a tudományos kutatómunka mellett rendszeresen tudott időt szakítani. És akkor még mindig csak a munkásságáról esett szó – pedig mindamellett „társasági” életet is élt, megannyi baráti ismerőssel, sok-anyanyelvű közösségekben (Richter is felsorolta: „a szerben kívül anyanyelvi szinte beszélte a Magyarországon élő különböző szláv népességek nyelveit és a magyart”). Emberi portréja jellegzetes vonásait örökítette meg a Balassi Kiadó kötete: „Nem biccentek igent a pusztulásnak” – Vujicsics Tihamér emlékére, Gracza Lajos összeállításában.

 

Harmadikként a szerkesztők (Jelena Jovanović és Danka Lajić Mihajlović) előszava olvasható, amely méltán minősíthető tanulmánynak. Beavat abba a többéves munkafolyamatba, amelynek során a hagyaték feldolgozásra került, ahogyan megismerkedtek anyagával, egyszersmind Vujicsics zenei (közreadói-rendszerező) gondolkozásmódjával, valamint a további összehasonlító vizsgálatokkal, melyek során az időközben eltelt évtizedek alatt végzett népzenei kutatómunka eredményeivel „szembesítették” Vujicsics tevékenységét. Értékeli a sokoldalú muzsikus öccsének, az irodalmár-műfordító-művelődéstörténész Vujicsics Sztojánnak (Pomáz, 1933-Róma, 2002) értékmentő tevékenységét, amit halála után özvegye, Vujicsics Marietta (fordító, szerkesztő, diplomata) folytatott, gondoskodva arról, hogy ne pusztán meddő archív dokumentummá váljék az életmű jelentős szegmense.

 

Részletesen feltüntetik a közreadás szempontjait, elszámolva azzal, hogy milyen meggondolások alapján őrizték meg Vujicsics lejegyzésének sajátosságait, s milyen szempontok késztették őket esetenként módosításra. Külön említik a sajátos előjegyzések alkalmazását az egyes dallamok megfelelő tonalitásának jelölésénél (így már ezzel felhívják a kottaolvasó figyelmét sajátos dallami jellegzetességekre; gyakran előfordul, hogy az egyvonalas oktávban fisz, míg a kétvonalasban f szerepel), a tördelésre, amely szinte vizuális elemzéssel ér fel, jelezve a dallamok tagolását, formáját. Külön figyelmet fordítottak a kottapéldák számozására (a kötet könnyebb használhatósága érdekében), s a jelen szerkesztés során hozzáadott variánsokat a, b, c betűkkel adták jelölték. Mint megjegyezték, Vujicsicsnál csak ritkán szerepelnek variánsok (meghatározott típusoknál), s ezt a jelenséget értelmezik is: „Úgy tűnik, hogy Vujicsics, amikor a magyarországi délszlávok népzenei dialektusaihoz reprezentatív példákat választott, bizonyos dallamokat etalonnak tekintett, amelyek jól illusztrálják az egyes dallammintákat és népzenei műfajokat”. Tudatosan törekedtek arra, hogy megvalósuljon „az eszmei és gyakorlati kapcsolat Vujicsics Tihamér elképzelései és e kiadvány között”.  Mondható-e nagyobb dicséret a szerkesztői munkára, hogy a törekvésük realizálódott?!

 

Az egyes dallamoknál a szerkesztői megjegyzések nemritkán érdemi tudnivalót (is) tartalmaznak („Az aritmikus kifejezést Vujicsics használta a szerb etnokoreológusok, Ljubica és Danica Janković után. A kortárs etnomuzikológia megfogalmazása szerint az előadásban párhuzamosan megjelenő különböző hosszúságú zenei és kinetikus alkotóelemeket jelent.” - 280). Imponáló a hangszerismeretük: „Ezen a típusú dudán nem lehet rövid (staccato) hangokat játszani a levegőnek a tömlőből történő folyamatos áramlása miatt. A „hang illúzió” jelzése a lejegyzésben rövid játékot mutat, a mélyebb azonnali visszalépését a magasabb hangra a kontrasípon (432).

 

A 291. szám kivételes érdekességet jelent a magyar érdeklődőnek: mint olvashatjuk, ezt a szerb dalt énekelte Balogh Istvánnak a Cserni Gyurka című színművében Déryné Széppataki Róza. A szerkesztők meghagyták a szöveg eredeti ortográfiáját, ahogy az Déryné részére készült. (NB., az 1812-ben készült mű eredeti magyar címe: Cserny György; 1857-ben ezzel ünnepelték a szerző 50 éves színészi jubileumát a Nemzeti Színházban.) A 317. dal után közölt információ korántsem csupán a magyaroknak érdekes: „a mai napig ez a legrégebbi lejegyzése szerb epikus éneknek”. A következő kétszólamú példára igencsak rácsodálkozik a kottaolvasó: vajon nem tréfálta meg „a nyomda ördöge” a gondos munkatársakat, tényleg ezt jegyezte le annakidején Slavko Zlatić? Apró pontatlanságra lehet gyanakodni a 256. kolo esetében: a vokális sor mintájára az alatta lévő (hangszeres felső-szólam) sorban két alkalommal pótlandó lenne talán a feloldójel (kétvonalas f-nél), miként a Tutti-szakaszban lett feltüntetve, jóllehet a következőkben ott a hivatkozott hang nem szerepel (akkor a 11. ütem 2. nyolcadán tiszta prím szerepelne…). A kottagrafikára kizárólag a 299. példában lehet panaszunk…

 

A szerkesztők figyelme kiterjedt arra is, hogy pontosítsanak földrajzi neveket a változó történelmi-földrajzi körülmények tükrében, és hivatkozási időpontokat, tekintettel az időközben történt ezredváltásra.

 

A 66. oldaltól a 85.oldalig olvasható Vujicsics Tihamér kulcsfontosságú írása, részben az anyagot illetően, részben pedig a tájékozódást könnyítően a kottaanyagban. És ettől kezdve alapkövetelmény a kottaolvasás! Figyelmes gesztusként értékelhető, hogy a szerb szövegek latin betűs átírásban szerepelnek (hogy a cirillbetűk nem-ismerése ne jelentsen kizáró tényezőt). Az egyes területekről származó zenei anyagokhoz rövid ismertetést kapunk a fejezetek élén – és érdemes odafigyelni, megjegyezve az olvasottakat, mert a későbbiekben nehéz „visszakeresni” valamit, amire csak elnagyoltan emlékezünk…

 

A szlovén, a Mura menti kaj, a nyugat-magyarországi ča dialektus után tematikus bontásban szerepel a što dialektus jelentősen terjedelmesebb anyaga. A Függelék két részből áll: Jugoszlávia népeinek dalai, valamint Más szláv népek dalai (ez utóbbiban az ukrajnai, fehérorosz és orosz dallamok szövege cirill-betűkkel szerepel).

 

A könyv végén a tudományos kiadványoknál otthonos gazdag mutatókészlet áll az érdeklődők rendelkezésére, melyek végén az interneten hozzáférhető hangzó példák és képek jegyzéke kapott helyet.

 

Több helyütt olvashattunk a tervezett folytatásról, Richter Pál előszava konkrétan tanulmánykötetet ígér. Reménykedjünk megvalósításában – de addig bőséges tanulmányoznivalót biztosít ez a kiadvány is!

 

Fittler Katalin