SZILI ISTVÁN[1]
Második
anorganikus szimfónia
A
hangok a semmiből bukkannak elő.
Ha
azt mondom, semmi, akkor ez nemlétezést jelent. A hangok tehát a nemlétezésből
a létezésbe villannak. Mindegyik hang a maga módján. Minden kanyar, útirány
változtatás nélkül. Csak önmagukat jelentetik, nem kötődik hozzájuk semmi más
tartalom. Majd félórán át hallatszanak, előjáték, bevezető nélkül. Az
anorganikus zene egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik. Vagyis inkább
hallatszik. Mert hallatszik. A szomszéd szobából át is zörget valaki, hogy
„csend legyen!”. De nem lesz csend, a legcsekélyebb mértékben sem. Éppenséggel
akkor lendül bele a hangok kiváltója egy intenzívebb strófába. Most szinte az egész
„zenekar” működik, „mindenki” fújja, vonja, üti, nyaggatja a magáét,
amennyire csak tőle telik. Fémes koccanások, fals zörrenések. Ezekre a
tiszta és nem tiszta hangokra épülő laza szerkezetre mások is felfigyelnek.
Valaki éppen az ajtó előtt hallja meg az anorganikus tobzódást, megáll, és
bekukkant. Éppen lecsendesedőben a
vihar, csak távolban villámlik-szikrázik még egyszer-egyszer, majd az is elhal.
Zizegés tölti be a levegőt, mély értelmű hangzás, kalimpáló
felvillanások, mély ágyúdörgések. És ez hosszasan át így folytatódik. Aztán végre
csend lesz. Olyan csend, hogy a szomszédból a székzörgés is áthallatszik.
A
hangzások kitalálója, elkövetője egy keskenyarcú fiú. Általában nem
törődik senkivel, akárki akármit kér, vár, vagy követel tőle. Persze
csak akkor, ha rájön a „bolondóra”. Az pedig egyre gyakrabban jön rá. Amikor a
magasabb rendű matematikában kell elmélyülnie, szinte biztosan.
Előkap egy-két poharat, némelyikben víz is van, teáskannát, vastag
ceruzákat, élelmiszer és bogarak tárolására alkalmas bádogdobozokat, cipőkanalat,
koccantható kristályokat, püfölhető párnákat, meg a magnója fedelét,
amelyiken furcsa zörgéseket lehetett kiváltani. Ott van még a két lapát-tenyere
(tapsok előidézésére), lába a dobogásra, fogai összekoccantásra, mekegő
hangja is, bár ezeket nem szívesen használja, mert megszegheti velük az „anorganikusság”
szabályait. A hangok kiváltásában csak szervetlen dolgok jöhetnek szóba, de
azok közül bármi, ami egyáltalán képes hangadásra. Apránként körülveszi magát
konzervdobozokkal, üvegekkel, még a sószóró is szerephez juthat egy alkalommal,
mert szép zizegő hangokat produkál vele. Végül rájön, hogy mindezt fel
kell venni a magnójára, mert így megismételhető lesz a zenebona, és
finomíthatóvá válik az egész. Mindkét kezét, és a szobában lakó társait
felhasználja a ritmikus zajkeltésre, bocsánat, hangok megjelenítésére, de rájön,
hogy további segítségre szorul. Ezért megkéri barátját, hogy a hosszan
kitartott hangok megszólaltatásában vegye ki a részét. A jóbarát félig vízzel
telt üvegpohár peremét „darálja” körbe-körbe, amitől az a sípolás-nyávogás
közti regisztereket mozgósítja. Így most már mindannyian zenélnek, egyértelműen
anorganikus módon.
Aztán
sok-sok idő telik el. Nagyon sok idő. Több évtized. Majdnem hatvan
év. Ki tudja már, hol van az a magnószalag, ami az első zenebonát
őrizte? Az első Második anorganikus
szimfóniát. Mert, hogy a legelső csak az emlékezetben létezik. Ezért csak
Második, hiszen az elsőt még nem vettük fel. Tovább gondolva: harmadik
sem. Negyedik sem. Mert az előadás többször megismétlődik ugyan, de
felvétel csak egy esetben készül, ama bizonyos Másodikról. Amíg erről elmélkedem, Eötvös Péter Multiverzum-át
hallgatom, és éppen ez segít felidézni azt a bizonyos Másodikat.
Eötvös: Multiversum ∙ hr-Sinfonieorchester ∙ Iveta Apkalna
∙ László Fassang ∙ Peter Eötvös (38:38)
Multiversum für Orgel, Hammond-Orgel und Orchester
I. Expansion 00:00
II.Multiversum 12:58
III. Time and Space 22:49
Frankfurt Radio
Symphony, Iveta Apkalna (orgona), Fassang László (hammond-orgona), vezényel: Eötvös
Péter
Csakhogy
most igazi zenekar a megszólaló. Amiben helyet kap még két orgona is! Az egyik
hangversenyorgona, a másik a Hammond. Szerepel egy cseleszta is, valamint
sokféle vonós, fúvós és ütőhangszer. Mintha csak a régi hangzások
felidézésére készülnének!
A
valódi hangzás, és az emlékbeli most versenyre kelhet egymással.
Nem
vitás: az emlékbeli győz! Mi indokolja? Az idő? Igen, az idő. Az
elsőség. Az, hogy lehetett volna akár ilyen is! Ha… ha minden másképpen
alakul.
A
Multiverzum szerzője egyidős velem, de az egykori koncert
megszólaltatójánál két évvel fiatalabb. Mégis ő, a fiatalabb az igazi
győztes. Mert ő kitartott az elképzelései mellett. Rengeteg
művet alkotott. Zenélt a szirének énekéről, a sas szárnyalásáról, a
szél muzsikájáról, dobok beszélgetéséről, mindenről, ami a figyelmét
lekötötte.
Most
a Multiverzum zenéje szól. Hol van már ez a zene Gustav Holst-étól, az
asztrológia ihlette Planétáktól? A fémes hangzásokat vonósok kitartott
egybehangzása kíséri, orgonahang füttyöget, tremolózik, nyávog. Madárzsivaj
szól, akárcsak Rautawaaránál, üstdobok zendülnek mélyen, pergődob ropog. Cseleszta
hangsúlyváltásai, harsonák lefojtott harsogása tépkedi, Hammond tremoló
szaggatja szét a foltokban megbúvó csendet. Tér és idő. Csak ez hozza el a
megnyugvást. A békét. Amire most mindennél inkább szükségünk van. Anorganikus
és organikus világnak egyaránt.
Einojuhani Rautavaara - Cantus Arcticus (1972) (17:18)
Einojuhani Rautavaara (1928 – 2016)
00:00 Movement I - The Bog
06:53 Movement II - Melancholy
10:46 Movement III - Swans Migrating
Leipzig Radio Symphony Orchestra,vezényel: Max Pommer