Alexander Ringer[1]

Kodály Zoltán – Vir Justus in Musica[2]

„… Tudomány, művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi, a maga módján. Alaptétele: éles megfigyelőképesség, pontos visszaadása és magasabb szintézisbe emelése a megfigyelt életnek. S a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz: az igaz ember, a vir justus”.[3]

Minden, csak nem véletlen, hogy ezt az önleleplező kijelentést Kodály egy látszólag Bartóknak szentelt esszéjében tette. Mert Kodály és Bartók az új magyar zene e két elválaszthatatlan hírnöke, személyiségük és szemléletük kétségtelen különbözősége ellenére is olyan szépen kiegészítették egymást, éppen azért, mert mindkettőjükben közös volt a platóni alapideál, a valóban elkötelezett, igaz ember, a vir justus.

A Kodályt is gyakran alkotásra ihlető bibliai zsoltárszerző költői látomásában „az igaz virul, mint a pálma, fölfelé nő, mint a Libanon cédrusa”[4]. Valamelyest Kodály fizikai megjelenése – idős korában is megmaradt magas termete, egyenes tartása –, is felidézi az emberben ezt a sokatmondó képet. De végső soron a cselekedetei révén csatlakozott a modern művészek azon kevés magasztos társaságához, akikről elmondható, hogy a bibliai fogalmat testesítik meg, az átmeneti vereség után mindig újult erővel felemelkedő tzaddikot, akinek „érdeme megmarad örökké”, a Példabeszédek Könyve szerint, mivel az általa képviselt ügy igaz. Az ilyen ember elérte azt a teljes belső és külső harmóniát, amelyről Platón Az állam Negyedik könyvében beszél.

„Ami igaz, igaz, ilyesminek tetszett az igazságosság, de mégsem az ember külső cselekedeteire vonatkozik, hanem a bensőkre, valójában önmagára és önmaga részeire, amennyiben nem hagyja, hogy lelke részei ne a maguk dolgát végezzék és belekontárkodjanak egymáséiba, hanem valóban jól megveti háza alapját. Uralkodik magán, rendet tart, barátja lesz önmagának, összhangba rendezi lelke három részét önkéntelenül, mint a zenei összhang három húrját: a magasat, a mélyet és a középsőt, és ha még valami közibük esik, azt is összebogozza, és a sokból mindenképp eggyé alakulva, magát mérsékelve és harmonizálva teszi, amit tennie kell, akár vagyonszerzésről vagy testápolásról, akár köz- vagy magánügyről van szó, és mindezekben azt véli és nevezi igazságos és szép tettnek, ami ezt az állapotát megőrzi és építi, bölcsességnek e cselekvést vezérlő tudományt, igazságtalan cselekvésnek az ezt lerontó, tudatlanságnak pedig az igazságtalanságot építő hiedelmet.”[5]

Ehhez Arisztotelész, aki a nyugati filozófia két ősatyja közül mindig is a pragmatikusabb volt, hozzáteszi: „Igazságosnak nevezzük azokat a dolgokat, amelyek a társadalmi és politikai közösség számára boldogságot teremtenek és őriznek meg”[6].

Közel fél évezrede tartó folyamat, hogy a szekularizáció elkezdte befolyásolni a zenekomponálást, annak intézményi funkcióit, esztétikai irányultságát, melynek eredményeként a zeneszerzőknek újra kell definiálniuk a társadalmi és szellemi álláspontjukat. Az első legjelentősebb állomás ebben az evolúciós szakaszban a művész, mint független szakember emancipációját eredményezte; a második szakasz hatására a művészet maga is elnyerte a virtuális autonómiát az emberi tapasztalatok terén, egyenrangúvá vált a vallással, ha nem is vette át annak helyét. Ez nem a megfelelő pillanat és alkalom arra, hogy a közelmúlt zenetörténetének változó szocio-esztétikai színterét vizsgáljuk. Annyit azonban meg kell említenünk, hogy amikor Carl Maria von Weber a 19.század elején kijelentette, hogy „ami az ember számára a szerelem, az a művészet és az emberiség számára a szépség”, Richard Wagner számára már csak egy kis lépés volt a művészi papság fogalmának megalkotásáig, annak minden lehetséges következményével együtt. Beethovent ezzel szemben úgy tűnt, hogy kevésbé a szeretet keresztény tanítása, mint inkább az igazságosság és az igazság prófétai fogalmai motiválják, és a művész alkotói feladatának ez a meglehetősen hajthatatlan felfogása volt az, ami végül Arnold Schönberg munkásságában olyan pusztító kifejezést nyert.

Ami a vir justus in musica eszméjét illeti, a történelemben kevés olyan zeneszerzőt találni, aki tökéletesebben példázza a platonikus eszményt, mint Robert Schumann, akinek nevét Kodály Zoltán zenefilozófiai kérdésekben számos alkalommal megidézi. Nos, ha a művész papként való önértelmezése szükségszerűen egy érezhető mértékű ceremoniális pompát és körülményeket eredményez, ahogyan a prófétai attitűd is jellemzően súlyos drámai nyomokat hagy az alkotói úton, akinek sikerül Eusebiust Florestannal[7] tökéletes egyensúlyba hoznia, „uralkodik magán, rendet tart, barátja lesz önmagának” (Platón), az valószínűleg az eufónikus kifejezésmódok lényegében lírai módozatait fogja felkarolni. És abban a korban, amelyben a modern zenéről vallott általános felfogásban a Richard Strauss -féle csillogás és ragyogás jelentette a nec plus ultra-t , Kodály Zoltán magabiztosan lemondott a „dionüszoszi mámorról” a „belső szemlélődés” kedvéért az olyan műveiben, amelyekben, ahogyan Bartók rámutatott, „ semmi sincs a szenzációsnak nevezett külsőségből, viszont csak azok számára érthető ez a zene, akik nem a zene külsődleges jegyeiben keresik a lényegest, hanem belső mivoltában és a humanitásban.” Sőt Bartók, aki sohasem szorítkozott puszta általánosságokra, megjegyezte, hogy „akit Ady Sírni című művének megzenésítése nem rendített meg lelke legmélyéig, az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű.”[8]

1921-ben, amikor Bartók ezt írta, Kodály persona non grata volt, körülötte azokkal az élő bábukkal, akik akkoriban a nemzet kulturális zsinórjait húzták, akik többnyire „annyira elfogultan rosszhiszeműek” voltak vele, hogy nem tudták megérteni, vagy nem voltak hajlandók megérteni Kodály elköteleződésének teljes mélységét „az olyan dolgok irányába…amelyek létrehozzák és megőrzik a boldogságot a társadalom és a politikai közösség számára” (Arisztotelész). A magyar Tanácsköztársaság rövid és zaklatott időszakában ez az elköteleződés késztette őt arra, hogy sokkal nyíltabban és aktívabban dolgozzon a szükséges változásokért, mint néhány látszólag hasonlóan gondolkodó ismerőse. Ugyanígy, csak egy olyan mélyen a vir justus szellemétől áthatott ember volt alkalmas arra, hogy a „hazaellenes hajlam” nevetséges vádját ilyen leplezetlen büszkeséggel, de az arrogancia legcsekélyebb árnyalatától is mentesen azzal hárítsa el, hogy megvetően felemelte az ujját azok ellen, akik megelégedtek a „puszta szócsépléssel” a „tényleges tettek politikájának” a rovására:

Ő, aki többet tett Magyarországért, mint én... jöjjön és tanítson engem. Soha nem vettem részt a mindennapi politikában. De képletesen szólva minden kottafej, minden népdal, amit rögzítettem politikai tett volt. Véleményem szerint ez az igazi hazafias politika.[9]

Tekintve, hogy mi történt vele és körülötte a húszas éves elejének zűrzavaros és összezavarodott időszakában, amikor az esztelen hatalom olyan gonoszul és könyörtelenül támadta, akkor gyanítható, hogy Kodály, Szókratészhez és a történelem más meghatározó alakítóihoz hasonlóan, magára vonta a reakciósok haragját, akik benne látták mindazt, amilyennek nekik kellett volna lenniük, de nem voltak. Azonban éppen az igaz ember zavarba ejtően másfajta irányultsága bénította meg őket, hogy elpusztítsák.

Mondanom sem kell, hogy az igaz ember tettei nem csak társadalmi-politikai síkon mutatkoznak meg teljes valójukban, hanem mindenekelőtt a személyközi kapcsolataikban. Bartók és Kodály alkotói együttműködése az összes szándékot és célját tekintve is egyedülálló a zene történetében. Még Schumann Mendelssohn iránti testvéries törődése is elmarad Kodály ritka odaadásától, aki azonnal elvetett minden saját tánckompozícióra vonatkozó tervet, és e szerencsés esetben a Psalmus Hungaricus című remekművével helyettesítette azt, amikor megtudta, hogy Bartók Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából kapott megbízás teljesítéseként egy táncszviten dolgozik. Ahogy Kodály a későbbiekben visszaemlékezett: „Attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő”.[10] Ahogyan a komponálást úgy a közös tudományos munkásságukat is ez az önmegtartóztató hozzáállás irányította.

„Minden hatással van rám, ami a világban zajlik” – mondta Robert Schumann Clara Wiecknek 1838 tavaszán –, „a magam módján mindent átgondolok, ami politika, irodalom és az emberek, majd vágyom arra, hogy kifejezzem az érzéseimet és a zenében találjak kiutat nekik.”[11] Kodály 1963-ban hasonlóan fogalmazott: „Ahhoz tehát, hogy hazám művelődését szolgáljam, sokféle zenén kívüli dologgal kellett foglalkoznom. Elsősorban meg kellett újítani az egész zenei nevelést.”[12] Kodály páratlan kórusművei szolgálnak nagyszerű példával erre a fent említett „zenén kívüli dolgokkal” való foglalkozás következményeire, a Schumannhoz hasonló mély felelősségérzet minden iránt, „ami a világban zajlik”, ez a vir justus ember megkülönböztető jegye. A Schumann-Kodály analógia különösen szembeszökő abban, hogy mindketten úgy érezték, zenei környezetükben indokolatlanul domináns külföldi zenei uralom érvényesül, Schumann esetében ennek középpontjában az olasz opera, Kodályéban pedig a német hangszeres zene állt. Schumann visszaemlékezve fiatalkorának erre az időszakára1854-ben ezt írja: „egy szép napon” ő és néhány „fiatal, forrófejű zenész” eldöntötték, hogy tesznek valamit ez ellen a tűrhetetlen állapot ellen, és késedelem nélkül megalapították a Neue Zeitschrift für Musik című lapot, ami valószínűleg a legdöntőbb szerepet játszotta nem csak egy gyorsan növekvő új közönség létrejöttében, de számtalan professzionális zenész esztétikai átorientálódásában is. Szinte pontosan száz év múlva Kodály arról elmélkedett, hogy fiatalkorában Magyarországon „Nem volt itt akkor egységes zenei tudat, zenei közszellem. Akkor jutottunk egy félszázados idegen zenebehozatal tetőpontjára (…). A műveltek nem akartak tudni magyar zenéről. A többiek meg minden magasabb zenét kiátkoztak azon a címen, hogy idegen.”[13]

Akárcsak Schumann a lelkes Mendelssohnnal karöltve, Kodály és Bartók is szándékosan vágott bele a zenetörténet menetének megváltoztatásába: sikerült megalapozniuk az összes zenei érték teljes átértékelését itthon, és közben átalakítaniuk a huszadik század zenei arculatát.

Hűen a platóni parancshoz, mely szerint az igaz ember „nem hagyja, hogy lelke részei ne a maguk dolgát végezzék és belekontárkodjanak egymáséiba”, Kodály egyedülállóan immunis volt a zenei szűklátókörűség, különösen pedig a sovinizmus nagyon is valós veszélyével szemben. „Idegen kultúra hatása nélkül elsenyved a nemzeti kultúra”[14]. És semmi nem bosszantotta fel annyira, mint, „azok a hazafiak”, akik a zenét egy szempont szerint ítélték meg: „vagy emlékeztet a 101 Magyar Népdalra, vagy nem magyar”[15] . A nemzeti és az egyetemes tényezők eme különleges szimbiózisának leginkább látható bizonyítéka a Kodály által átformált magyar zenepedagógia, ami sok helyen hasonló mozgalmakat inspirált.

Habár Kodály élénken tiltakozott, és nyíltan ellenzett minden és bármiféle tanítást, aminek mintájául tisztán a német modell szolgált, soha nem felejtette el kihangsúlyozni a schumanni elvek jelentőségét a zenepedagógia vonatkozásában. 1953-ban erre utalt a Liszt Akadémia végzőseihez intézett beszédében: „Hadd mondjak Önöknek valamit. a gyakorló zenésznek, aki nem szeretne zenetudós lenni, nagyon kevés könyvet érdemes olvasnia. De Schumann írásai ezek közé tartoznak.”[16]

Éppen mivel Kodály minden vonatkozásban a platóni eszmény szerint járt el, „Uralkodik magán, rendet tart, barátja lesz önmagának”, az önmagára kirótt hármas feladatot - a zeneszerzést, a kutatást és a tanítást – úgy végezte, hogy feltűnően kevés figyelmet szentelt a mindenféle intézményi és ideológiai elvárásoknak. Természettől fogva úgy volt megalkotva, hogy képtelen volt ideológiáknak behódolni pusztán önmaguk kedvéért, ezért inkább a filozófiailag alátámasztott és közvetlen cselekvés híve volt: minden művészi és intellektuális erejével azon dolgozott, hogy esztétikailag fölszabadítsa a súlyos megpróbáltatásokon átesett népét. Ezen túlmenően nem csak a népe, de az egész emberiség kulturális felszabadításához hozzájárult nagy mértékben, „ugrás(-hoz) a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”[17], amiről Friedrich Engels beszél reményteljesen éppen Kodály születésének az évében. Kétségtelenül ez a legfőbb oka annak, hogy itt és most összegyűltünk a föld 4 sarkából, hogy tiszteletünkkel adózzunk előtte, aki, mint kedvenc példaképe, Schumann, a maga idejének sokkal inkább formálója, mint fölforgatója volt. Kodály a múló divatirányzatokat figyelmen kívül hagyta, sőt ellenszenvvel viseltetett irántuk, generációja zenésztársai közül a leginkább testesítette meg a platóni eszményt, a vir justus-t, az igazi szociális zenészét, idegen megfontolásoktól mentesen, csak a rendíthetetlen lelkiismeretének és alkotói késztetésének határozott parancsait követve. Maradandó áldás mindazok számára, akik hisznek a zenében, mint az egész humanista vállalkozás döntő sarokkövében. Ahogyan ő fogalmazott egyszer egy neveléstörténeti előzményeket firtató kérdésre válaszolva: „akár a nagyszerű görög példát is felhozhatnánk. Ez a száz iskola nem zeneiskola, hanem emberiskola. Az ember zene nélkül nem teljes egész, csupán töredék.”[18]

Kodály Zoltán egész hosszú, nehéz, de áldott életét annak szentelte, hogy minket egésszé tegyen, legalábbis mindazokat, akik hallgatnak az ő kitartó hangjára, a személyes, a társadalmi és a személyes integritás hangjára. Bizonyára a legkevesebb, amit ígérhetünk cserébe az ő századik születésnapján, hogy alkotó képességeink teljében dolgozunk egy olyan jövőért, amikor az egész emberiség végre egy egész lesz, egy olyan világban, amely megbékélt önmagával.

Fordította: Tóth Teréz

Felhasznált Irodalom

1 (3) Kodály, Zoltán: Bartók the Folklorist, in: The Selected Writings of Zoltán Kodály, London

1914, p. 106.

2 (5) The Republic and Other Works by Plato, translated by B. Jowett, Garden City 1960, pp.

134-135.

3 (6) Aristotle, Nichomachean Ethics, translated by Martin Oswald, New York 1962, p. 113.4 Cf. Ringer, Alexander L.: Arnold Schoenberg and the Prophetic Image in Music, Journal

of the Arnold Schoenberg Institute, Vol. I, 1 (October 1976), pp. 32-33.

4(8) Bartók, Béla: Essays, New York 1976, p. 478.

5(8) Ibid., p. 469.

6(9) Cf. Young, Percy M.: Zoltán Kodály, London 1964, p. 64.

8 (10)Cf. Dille. D.: Souvenirs par Z. Kodály, Studia Musicologica, Vol. IX, 3-4 (1967), p. 263.

9 (11)Cf. Letters of Composers, ed. Gertrude Norman and Miriam Lubell Schrifte, New York

1946, p. 157.

10(12) Dille, D. op, cit., p. 26.

11(13) The Selected Writings of Zoltán Kodály, London 1974, p. 31.

12(14) Ibid., p. 73.

13(15) Ibid., p. 91.

14(16) Ibid., p. 186.

15(17) Selected Works of Karl Marx and Friedrich Engels, Vol. I, London 1942, p. 186.

16 (18) Kodály, Zoltán: Mein Weg zur Musik, Zürich 1960, p. 75.

---

[1] Alexander Ringer (1921–2002) amerikai zenetudós és zenepedagógus, népzenekutató, karnagy. Ringer a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor túlélője (1943–1944.). A háború után New Yorkba emigrált. A Columbia Egyetemen végzett. Tanított a Berkley-n, az Oklahoma és az Illinois Egyetemen, valamint a Jeruzsálemi Héber Egyetemen. Aktívan részt vett az Amerikai Kodály Tanárok Szervezete, a Nemzetközi Kodály Társaság tevékenységében, ez utóbbinak az 1975-ös megalapításában is. Ringer meghatározó volt a Kodály módszer amerikai és izraeli általános iskolai meghonosításában, továbbá Isaac Sternnel együtt a Kodály Ösztöndíj program működtetésében. A Közel-Keleten a makám tradíciót, a magyar szájhagyományban pedig a zsidó dallamvilágot kutatta. Arnold Schönberg, Kurt Weill, Ludwig von Beethoven, Gustav Mahler, George Rochberg életét és munkásságát dolgozta fel könyveiben. Forrás: Finding Aid for Alexander L Ringer Papers, 1921–2002 | The Sousa Archives and Center for American Music (illinois.edu) (megtekintve: 2022.05.16.) (a fordító jegyzete)

Jegyzetek

[2] Alexander Ringer beszédének megjelenése: International Kodály Society Bulletin, Vol. 34, no. 1, pp. 15-19, 2009) A cím jelentése: igaz ember a zenében (a fordító megjegyzése) Az írás Alexander Ringer professzor előadásából készült, ami Kodály Zoltán születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián hangzott el, 1982-ben, Budapesten.

[3]Kodály, Zoltán: Bartók the Folklorist, in: The Selected Writings of Zoltán Kodály, London

1914, p. 106., Kodály Zoltán: A folklorista Bartók, Új Zenei Szemle, 1950. (a fordító megjegyzése)

[4]92. Zsoltár, Biblia, Zsoltárok Könyve

[5] The Republic and Other Works by Plato, translated by B. Jowett, Garden City 1960, pp.

134-135. Platón: Az állam. Fordította: Jánosy István, Gondolat Kiadó, 1988.176.oldal (a fordító megjegyzése)

[6] Aristotle, Nichomachean Ethics, translated by Martin Oswald, New York 1962, p. 113., Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika (a fordító)

[7] Robert Schumann Op.9 zongoraciklusának 5.tételének címe, Eusebius, a 6. tételé pedig Florestan. Az előbbi a nyugodtság és megfontoltság, az utóbbi a szenvedélyesség, hevesség szimbóluma (Forrás: Wikipedia Robert Schumann címszó, a fordító jegyzete)

[8] Bartók, Béla: Essays, New York 1976, p. 478., p.469. Eredetileg: Bartók Béla: Kodály Zoltán, Nyugat 1921. 3.szám, 235.oldal (a fordító megjegyzése)

[9] Cf. Young, Percy M.: Zoltán Kodály, London 1964, p. 64.

[10]Cf. Dille. D.: Souvenirs par Z. Kodály, Studia Musicologica, Vol. IX, 3-4 (1967), p. 263 Dille, Denijs: Kodály Zoltán emlékezései in Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére. Szerkesztette Bónis Ferenc. Budapest, 1973, 302. (a fordító jegyzete)

[11] Cf. Letters of Composers, ed. Gertrude Norman and Miriam Lubell Schrifte, New York

1946, p. 157.

[12] Dille. D.: Souvenirs par Z. Kodály, Studia Musicologica, Vol. IX, 3-4 (1967), p. 26. Kodály Zoltán 1963/2007 529.oldal: Visszatekintés III. kötet (szerk. Bónis Ferenc), Argumentum Kiadó, Budapest. (a fordító jegyzete)

[13] The Selected Writings of Zoltán Kodály, London 1974, p. 31.

Kodály Zoltán: Mi a magyar a zenében? 1939, első megjelenés: Apolló, [Bp.] 1939, (IV. évf.), 97–102. (a fordító jegyzete)

[14] The Selected Writings of Zoltán Kodály, London 1974, p 73.Tizenhárom fiatal zeneszerző. 1925. In: Kodály: A zene mindenkié. Zeneműkiadó, Budapest, 1975. 30–31. o. (a fordító jegyzete)

[15] The Selected Writings of Zoltán Kodály, London 1974, p91, Kodály Zoltán: Bartók Béla, 1921.

[16] The Selected Writings of Zoltán Kodály, London 1974, p186. Ki a jó zenész? Elmondta Kodály Zoltán a Zeneművészeti Főiskola 1953. évi záróünnepélyén. Szerk. Eösze László, Budapest, 1960. (a fordító)

[17] Selected Works of Karl Marx and Friedrich Engels, Vol. I, London 1942, p. 186.

[18] Kodály, Zoltán: Mein Weg zur Musik, Zürich 1960, p. 75.Kodály Zoltán: Utam a zenéhez – Öt beszélgetés Lutz Besch-sel (Fordította: Keresztury Mária; Zeneműkiadó Budapest 1974, harmadik kiadás), 64.oldal