Simon Géza Gábor[1]

 

La Fiesta Grande – hangmérnök módra

 

 

A „Magyar Jazzlemezek 1912–1984 / Hungarian Jazz Records 1912–1984” című kötetem néhány példányával egyetemben 1985-ben kerültem a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Archívumi Csoportjába. A velem együtt 6 fős csoport a Rottenbiller utcai stúdió udvarrészében foglalt helyet. Az ajtón balról kilépve a büfén áthaladva kisebb utómunkálati stúdiók voltak. Az emeleten pedig az egykori moziteremben készültek a hangfelvételek. Itt és a külső helyszíneken dolgozott Horváth János hangmérnök, a Benkó Sound nagymestere.

 

Horváth János (1953) Kandó Kálmán Műszaki Főiskola: villamosipari műszaki tanár és híradásipari üzemmérnök. Hangmérnök: Magyar Rádió (1978–1983), Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (1983–1992), Katolikus Rádió (2004–)

 

– Mikor, hogyan kerültél kapcsolatba Benkóval, Benkóékkel, hogyan lett ebből közös munka?

– 1983-tól a Hungarotonban dolgoztam hangmérnökként. 1985-ben ott találkoztam először a Benkó Dixieland Band-el egy kiadvány munkálatai során. Ez volt a La Fiesta Grande.

 

– Most látom, a discogs szerint 1986-os kiadás.

– Igen erre én is emlékszem. Szinte az elejétől a végéig a stúdióban ültem. 1985. december 2-án, hétfőn azután a Budapesti Kongresszusi Központban is előadták a mexikói programot. Hat hét múlva már a tv-felvétel is adásba került. A Kossuth Rádió pedig két adásban sugározta a koncertet.

 

– Mi volt a munkamódszer? Hogyan jöttek össze az eszközök? Az élő felvételekre mennyi próba, beállás volt? Hány hangsávra dolgoztatok? Hogyan bonyolódott le? Hány segítőd volt ilyenkor?

– A Hungarotonban hagyományos, többsávos felvételi technológiával dolgoztunk. Általában egyszerre vettük fel a zenekart a Rottenbiller utcai stúdió nagytermében. A szólók többnyire utólag kerültek fel a már felvett alapokra. Az élő felvételek mindig a hangosító csapat segítő közreműködésével készültek, egy-egy hangszert közös mikrofonnal hangosítottunk, illetve rögzítettünk. A mikrofonok jelei egy ún. mikrofon szplitter segítségével kétfelé lettek osztva, az egyik utat a hangosító keverőasztal kapta, a másikat én, aki többnyire egy a koncert tértől elszeparált szobában ülve rögzítettem a hanganyagot 24 független sávra, amelyekből a későbbi keverés során hoztuk létre a végterméket. Az élő felvételeket csak a koncertek előtti beállás előzte meg, ami alatt beállították a teremhangot, ez az idő nekem is mindig elég volt az egyes sávok ellenőrzésére. Szinte minden ilyen alkalommal Morcz Csaba volt a társam, segítőm, aki rendkívül tapasztalt hangmérnök volt. Csaba sajnos már nincs velünk, különös szeretettel gondolok rá, miután a munkakapcsolat mellett barátság is szövődött közöttünk.

 

– A kész hangfelvételeket, gondolom, Sanyi külön hallgatgatta? Vagy csak együtt? Hol?

– A felvételek után egy nem teljesen kidolgozott, nyers mixet adtam Sanyinak, ami alapján ő otthon eldöntötte, hogy melyik számokon érdemes tovább dolgozni, illetve, hogy melyek maradjanak ki a végtermékből. Nagyon pontos instrukciókat jegyzett le egyes részek javításáról, így a végső keverés, amit mindig együtt végeztünk tervszerűen és nagyon aprólékosan zajlott az én stúdiómban a hajógyári szigeten, illetve alkalmanként a lakásomon.

 

– A képfelvételek „véglegesítése” hogyan, hol történt?

– A képfelvételek vágása a helyszínen felvett, még nem tökéletesített “vezérhang” alapján történt, majd miután elkészült a végső hangkeverés, a “vezérhangot” egy videostúdióban kicserélték az általunk kevertre.

 

 

Budapest-Csobánka, 2021. április 22.

 

 



[1] A szerző jazz történész. Interjúja az egyre bővülő Benkó-kötetének újabb részletre.