SIPTÁR HAJNALKA[1]

 

Mit jelent számomra a zenei munkaképesség gondozás, más néven Kovács-módszer?

 

Néhány hete épp az egyik délutáni zoom-os tornaórán vettem részt. Szorgalmasan csináltam a gyakorlatokat tizenvalahány tornatársammal együtt, amelyeket dr. Pásztor Zsuzsa diktált a tőle megszokott kedvességgel és alapossággal. Egyszer csak bevillant a gondolat: hát ez a lehetőség bizony az áldatlan covid-időszak áldása számunkra!

 

Sokáig ugyanis úgy gondoltam, hogy a megelőző 2 év lezárásos időszakainak semmi pozitív hozadéka nem volt. Minden házon kívüli elfoglaltság parkolópályára került, a tanítási órát (esetemben magánének, erről van tapasztalatom,) legfeljebb szinten tartásnak lehetett nevezni az on-line térben meglévő időbeli és képi aszinkronitás miatt. Szóval …de nem ragozom tovább: úgy volt rossz, ahogy volt. És akkor egyszer csak csörgött a telefon, dr. Pásztor Zsuzsa értesített, hogy mivel nem lehet jelenléti tornaórát tartani a Bartók konziban, a rendszeresen járók közül valaki javasolta, hogy ezentúl tartson on-line foglalkozásokat. Nekem ez jó hír volt, mert – vidéki lévén – nem tudtam a Nagymező utcai órákra járni. Így azonban csatlakozhattam.

 

Életem nagyon fontos szelete a ZMG, vagyis zenei munkaképesség-gondozás. Ennek a zenészek számára oly fontos pedagógiai módszernek életre hívója, megalkotója, dr. Kovács Géza búcsúztatása után tanítványai az iránta való tiszteletből a Kovács-módszer melléknevet adták.

 

Azóta, amikor csak tehetem, el nem mulasztom a hétfőn-csütörtökön 17-18 óráig tartó alkalmakat. Miért?

 

Igazán azokhoz a dolgokhoz ragaszkodik az ember, amelyekhez erős érzelmi szálak fűzik. S nekem a Kovács-módszer nagyon erős kapaszkodó. Kezdődött még a ’90-es évek közepén, amikor először találkoztam Kovács tanár úrral egy 30 órás továbbképzés keretein belül. Rendkívüli embersége és rendkívüli tudása azonnal bűvkörébe vont, (a kifejezés kissé archaikus, de találó!), s ebből a szeretetkapcsolatból azóta sem tudok és akarok szabadulni. Mindig mindenkit személyesen üdvözölt. Az újonnan érkezőnek mindkét kezét nyújtotta és néhány kedves szóval érdeklődött hogyléte felől. S ettől az ember különlegesnek és fontosnak érezte magát. Voltam nála egyéni tanácsadáson is, sajnos, csak egyszer. Családi és munkahelyi elfoglaltságaim, valamint a 200 km távolság nem tette lehetővé, hogy rendszeresen járjak. De, amikor – már a Tanár Úr halála után – 2003-ban akkreditálták a képzést az ELTE-n, dr. Pásztor Zsuzsa (aki tanítványból munkatárssá, majd a ZMG egyetemi oktatójává vált, s ezt a tevékenységét mind a mai napig, 87 évesen is töretlen lelkesedéssel végzi,) hívására boldogan jelentkeztem az első csoportba. Minden képzési napot tornaórával kezdtünk, s minden alkalommal a kezdeti fáradtság helyét jóleső érzés vette át: az egész test kellemes, erőteljes, de erőltetés mentes átmozgatottságának érzése.

 

Az élet úgy hozta, hogy egy teljesen más területén is hasznát vettem a képzésen tanultaknak. Néhány évvel a szakvizsga megszerzése után férjem beteg lett (ischaemiás cerebrális infarktus). A kórházból a következő mondattal a zárójelentésén bocsátották haza: otthoni rehabilitáció szükséges. Bal karja nehezen, ujjai szinte egyáltalán nem mozogtak. A kezdeti tanácstalanság után eszembe jutott a léggömb, a ZMG egyik legfontosabb kelléke. Könnyű, de rapszódikus jószág. Szinte észrevétlenül csalogatja az embert a legváltozatosabb mozdulatok megtételére, anélkül, hogy nagyobb erőt kellene kifejteni. Elővettem a mozgáspéldatárakat és elkezdtünk naponta gyakorolni. A léggömbös gyakorlatokat lassanként más eszközökkel egészítettem ki, ezek a háztartásban található különféle tárgyak voltak (mint pl. a sodrófa). Géza bácsi kreativitása engem is hasonlóképpen találékonyságra buzdított. S a helyzet, ha nem is látványosan, de észrevehetően, apró lépésekben napról-napra javult. Még most is megvannak a gyakorlatsorok, amiket a tanultak alapján az akkori helyzetre adaptáltam. Nagyszerű segítség volt abban a tanácstalan, bénult állapotban.

 

Igen, a segítség az a szó, amelyet a Kovács-módszerhez kapcsolhatunk, mint az állandó eposzi jelzőt a maga helyén az irodalomban. Géza bácsi mindenkinek segített, aki hozzá fordult. A születésének 100. évfordulójára megjelentetett Emlékkönyv számos beszámolót tartalmaz a jóleső mozgás örömétől kezdve az egészség- és mozgásképesség visszaadásáig ívelő tevékenységéről. Magam már többször próbálkoztam valamilyen tornát, mozgásformát beépíteni az életembe, mert tudtam, szükséges és fontos lenne, de néhány alkalom után valahogy mindig közbejött valami, s a kezdeti lelkesedés elsorvadt. Egyetlen kivétel a ZMG, amely a mai napig életem szerves része. A szervezet minden részére figyelmet fordít, az izmok edzésén túl a látás, hallás, egyensúlyérzék kondicionálásával is törődik. Alapelvei között szerepel az egyénre szabott ismétlésszám, az aktuális állapothoz való alkalmazkodás, sőt még az időjárás figyelembevétele is. Néhány hete Zsuzsa néni a tikkasztó nyári hőséget épp úgy bekalkulálta az aznapi leckébe, mint ahogy figyelembe veszi azt is minden alkalommal, ha valaki éppen egy betegség utáni első alkalommal tornázik. És ez is nagyon fontos: nincs teljesítménykényszer, de ahogy visszaemlékszem a közös órákra, mégis mindenki igyekezett a tőle telhető aznapi legjobbat nyújtani. Szeretetből. Tiszteletből. Mert a Tanár Úr is mindig tudásának legjavát nyújtotta. Példa volt valamennyiünk számára. Nem emlékszem senki másra, aki ilyen mély és maradandó nyomot, örökséget hagyott rám, (ránk,) ami messze több, mint egy rendkívülien gazdag mozgásrendszer. Az Élet és a többi ember tisztelete, szeretete, és az a mély vágy és elköteleződés, hogy mások számára hasznos életet éljünk. Hálás vagyok mindenért, amit kaptam Tőle, s sokszor, ha elfáradok, vagy elkeseredek, erőt ad az, ha felidézem egy-egy mondatát, bíztatását, mosolyát.    

 

Zárásként szeretném a vele készült interjú (Parlando 1994/1. Gyöngyössy Zoltán) utolsó mondatait idézni, amelyek friss nyugdíjasként bátorítanak, hogy az életnek ebben a szakaszában is hasznára lehetek másoknak: „A magam példájával is szeretnék másoknak is bizalmat és erőt adni. Amíg az ember megkapja azt az ajándékot, hogy értelmesen tehet valamit, addig lehet élni. Ám nagyon-nagyon fontos, hogyan élünk! Ha pedig be kell fejeznünk, az olyan legyen, mint a virág, amikor lehull. Ne legyünk másoknak terhére és ne kerüljünk magunk se megalázott sorba. Hát ilyen egyszerű…”  

 

 

    



[1] Siptár Hajnalka az Erkel Ferenc AMI (Komló) korábbi magánénektanára