105 ÉVE SZÜLETETT FENYVES LORÁND

 

HEGEDŰMŰVÉSZ-TANÁR

 

KÁRPÁTI JÁNOS

MUZSIKUSPÁLYA - HÁROM PILLÉREN[1]

Fenyves Loránd 80. születésnapjára

 

Fenyves Loránd (Lorand Fenyves) 

(Budapest, 1918. február 20. – Zürich, 2004. március 23.)

 magyarországi születésű izraeli-kanadai hegedűművész és -tanár

 (izraelinfo.com)

 

Beethoven Kreutzer Sonata Pnina Salzman and Lorand Fenyves (32:00)

 

Faure: Sonata in A Major - Lorand Fenyves.. Patricia Parr (24:31)

 

Egy építmény akkor áll a legbiztosabban, ha három ponton van alátámasztva. Az efféle fizikai törvények persze nem mindig érvényesek a szellem világában, Fenyves Loránd életének 80 évét áttekintve most mégis az jut az eszembe: vajon az ő személyes, génekben hordozott adottságain túl nem annak köszönhető-e ez a csodálatos pálya, hogy három pontra - Budapestre, Tel Avivra és Torontóra - támaszkodhatott? Budapestre, mely nemcsak szülővárost, az eleinte még biztos otthont jelentette, hanem azt a környezetet is, amely alapvető értékekkel járult hozzá a nagy képességű fiatal muzsikus tehetségének kibontakoztatásához. Majd Tel Avivra, amely az "élet iskolája" volt, áthatva egy fiatal, akkor formálódó nemzeti kultúra megteremtésének hevületével és pátoszával. És végül Torontóra, a "beérkezés" színhelyére, ahol a nagy művészegyéniség megkaphatta a teljes kibontakoztatáshoz szükséges méltó és minden szempontból biztonságos környezetet.

 

Fenyves Loránd számára Budapest az iskolát adta, a '30-as évek Zeneakadémiáját. Azt a szép Liszt Ferenc téri épületet, amelynek falai között akkor valóságos zenészóriások tanítottak és tanultak. Elég lenne csak azt mondani: "Hubay-iskola", és már ragyognak a nevek - Szigeti Józseftől kezdve Végh Sándoron keresztül Zathureczky Edéig. Fenyves Loránd emlékezéseiből tudjuk azonban, hogy Hubay csak a koronát tette fel egy olyan pedagógiai építményre, amelyet a hegedűben Studer Oszkár, a kamarazenében pedig Waldbauer Imre és főképp Weiner Leó alapozott meg. De életre kiható volt a Zeneakadémia légköre is, ahol tudni lehetett: a szomszéd teremben Dohnányi vagy Kodály tanít, s a lépcsőn olykor Bartók Béla jön szembe. Ahol olyan "osztálytársai" voltak Fenyves Lorándnak, mint Székely Zoli, Sándor Gyuri, Starker Jancsi vagy Solti Gyuri. Ahol a növendékek minden órán benn ültek, és társaik produkcióját is meghallgatták, ahol szabad kamaramuzsikálás folyt az órákon kívül is, ahol esténként otthon is hangversenyeket rendeztek, és ahol ünnep volt, amikor egy olyan vendég érkezett, mint Weingartner vagy Huberman.


Amilyen szilárd pont volt Budapest a zene terén, olyan bizonytalannak, sőt vészjóslónak ígérkezett egy fiatal zsidó muzsikus számára, mint élettér. Fenyves Loránd ezért 1936-ban az emigrációt választotta, de nem Svédországba, vagy Amerikába ment, hanem Palesztinába, ahol az európai kitaszítottság következtében már gyülekezni kezdtek a jobbnál jobb muzsikusok. A Palesztinai (később Izraeli) Filharmonikusok koncertmestereként, a Tel Aviv-i Zeneakadémia alapító tanáraként és a legkitűnőbb vonósnégyes primáriusaként Fenyves Loránd két évtizedet töltött ott, szívvel-lélekkel belekapcsolódva egy szétszórt és üldözött, de valahol végre magára találó nép otthonteremtésébe. Számára Tel Aviv a hazát jelenti, amely nem mindig és nem feltétlenül azonos a szülőfölddel. Fenyves anyanyelve magyar, és azt oly tökéletesen, akcentus nélkül beszéli ma is, mintha ki se tette volna lábát a határon túlra, ám szintén magyar anyanyelvű feleségével egymás között ösztönösen héberül beszélgetnek, lányainak pedig héber az anyanyelve.

 

Amikor Fenyves Loránd 1957-ben családjával együtt Genfbe költözött, nem vált hűtlenné ehhez a "megszerzett" hazához, csak épp rájött arra, hogy bármilyen hízelgő is, művészi szempontból ártalmassá válhat egy negyvenéves ember számára az ország "első muzsikusának" lenni. Engedett a csábításnak, és Ansermet hívására a Suisse Romande zenekar koncertmesterévé és a Genfi Konzervatórium tanárává szegődött. A Svájcban eltöltött idő tízéves intermezzónak bizonyult; 1966-ban meghívást kapott a torontói egyetemre, és ez elhatározó lett a rákövetkező harminc évre. Így lett Toronto otthonná, ahol a legnyugodtabb és legbiztonságosabb körülmények között lehet élni - koncertezni, lemezeket csinálni és mindenekelőtt tanítani. És amely biztos rév lehet az egész világot behálózó utazásokhoz, koncertturnékhoz, melyek elképesztő sűrűséggel követték és követik egymást - még az utóbbi évtizedben is.

Fenyves Loránd pályájának "geográfiai" pilléreit egy másik - mondhatnánk belső, művészi vagy műfaji - hármas pillérrendszer is kiegészíti: a zenekari muzsika, a kamarazene és a hegedűszóló-irodalom művelésének abszolút egyensúlya. Századunk kevés nagy hegedűművészéről mondhatjuk el ezt, hiszen a képességek és a lehetőségek birtokában többségük vagy a szólista karriert választja, vagy vonósnégyessel jut el művészi kiteljesedéshez. Fenyves Loránd viszont mindhárom minőségben megmutatta rendkívüli képességeit, és ez nemcsak sokoldalúságát bizonyítja, hanem - paradox módon - személyiségének egységét is.


Persze voltak periódusok, melyek során egyik vagy másik tevékenység háttérbe került. Egy negyedik azonban megszakítatlan fonálként kísérte és kíséri most is ezt a pályát: a tanítás. Nincs saját metodikája, mégis Fenyves Loránd a 20. század második felének egyik legnagyobb muzsikus-tanára. Az ő tanításának titka a mű lényegig hatoló ismeretében és tanár-tanítvány kölcsönös tiszteletében, sőt szeretetében rejlik. Nem csoda, hogy versengenek érte a egyetemek, konzervatóriumok, nyári és téli iskolák - Amerikától Japánig. Hogy tanítványai, ha tehetik, vele utaznak a világban, miként az idős Lisztet is kísérték növendékei az ő földrajzi "háromszögében" - Weimartól Rómáig és Pestig. Lisztnek sem volt metódusa, csak hatalmas tudása és szeretete.

 

Kedves Loránd! Mi, hegedűsök, akik azért megyünk óráidra, hogy hangszerünket jobban tudjuk használni a mű tolmácsolásában, és nem-hegedűsök, akik "csak" a zenét akarjuk jobban, mélyebben megismerni, akik érezni akarjuk évtizedeken át bölccsé érett, de mindig fiatalon maradt személyiséged sugárzását, nyolcvanadik születésnapodon önzően kérjük, vigyázz magadra, hogy még sokáig taníthass minket!

 

 

 

 

 

 

 

 


[1]           Első megjelenés: Muzsika 1998. február, 41. évfolyam, 2. szám, 3. oldal