„A JÓ TANÁR OLYAN, MINT A BÁBAASSZONY..." (SZÓKRATÉSZ)

Solymosi-Tari Emőke beszélgetése Rév Lívia zongoraművész-tanárral [1]

 

Rév Lívia


Rév Lívia, a Párizsban élő zongoraművésznő ötödik alkalommal tartott mesterkurzust Magyarországon. Az elmúlt években Szegeden háromszor, majd Dunakeszin találkozhattak vele a növendékek, és most, Falvai Sándor meghívására 1993. október 25-től 29-ig végre Budapesten, a Régi Zeneakadémián is részesülhettek tudásából az ifjú zongoristák. Rév Lívia neve sajnos nem ismert nálunk olyan mértékben, ahogyan tehetséges, tudása, gazdag karrierje indokolná. Diplomáját 1938-ban szerezte a budapesti Zeneakadémián. Tanára volt többek között Varró Margit, Weiner Leó, Máthé Klára. Később koncertező művészként szinte az egész világot bejárta, és híresek hanglemezfelvételei is, különösen Debussy összes zongoraművéből készült lemezsorozata, és Mendelssohn
Lieder ohne Worte-jának felvétele, amelyért Aranylemez díjat kapott.

 

–Művésznő, hogyan került Párizsba? - kezdtem beszélgetésünket.

–A második világháború végén itthon, Budapesten nagyon nehéz volt a helyzet. Még zongorám sem volt, mert azt is kibombázták. Bejártam a Zeneakadémia kistermébe gyakorolni, ennek ugyan éppen hiányzott a mennyezete, és odakinn mínusz 15 fok volt! Később Szegedre mentem, mert ott voltak barátaim. A Konzervatóriumban tanítottam, és tudtam gyakorolni, sőt még koncerteztem is. Közben hallottam, hogy a kollégáim Romániában hangversenyeztek, és szerettem volna én is átmenni. A hivatalos papírokra hónapokig kellett volna várni, ezért egy katonai vonatba csempésztek bele, amelyben faládákban bombákat szállítottak vissza Romániába, és a faládák közé dugtak be engem. így vittek át a határon. Ez 1945-ben volt. Egy évig maradtam Romániában. Először Aradon voltam, majd Temesvárott és Kolozsvárott. Rengeteget játszottam, sok embernek bemutattak, nagyon szép emlékek jutnak az eszembe. '45 decemberében meghívást kaptam Bukarestbe, zenekari koncertekre. Ott voltam egészen júliusig. Az utolsó koncertemre amerikaiak is eljöttek, akik ki akartak vinni engem Amerikába. Azt mondták: „A maga helye New Yorkban van, ott nagy karriert fog csinálni, és mi mindent el fogunk követni, hogy ez sikerüljön. De ehhez ki kell jutnia Párizsba. Addig nem tudunk csinálni semmit." Ez a terület ugyanis már orosz kézen volt. Viszont Párizsból mindent el tudtak volna intézni. Nekem az egész terv lehetetlennek tűnt, hiszen még olyan papírom sem volt, amellyel a saját hazámba visszajöhettem volna!

 

–Hogyan jutott el Bukarestből Párizsba?

–Nem mentem én Bukarestből Párizsba! Sokkal komplikáltabb volt a dolog. Először haza kellett jönnöm. Ez is szökésszerűen történt. Július-augusztus nyári szünet volt. Visszajöttem Pestre édesanyámhoz és a húgomhoz. Szeptembertől kaptam a sürgönyöket, telefonhívásokat New Yorkból, úgy tűnt, nagyon komolyan vették a meghívást. Szeptemberben kezdtem bejárni a különböző irodákba útlevélért.

 

–Mikor sikerült végre megkapnia a papírokat?

–Ily módon egyáltalán nem sikerült. Viszont egyik nap megtudtam, hogy ha feliratkozom a párizsi Marguerite Long versenyre, megkaphatom a vízumot és az útlevelet. Mivel túl sok volt a jelentkező, részt kellett vennünk egy itthoni selejtezőn. Nekem nem volt időm, hogy erre komolyan felkészüljek, ám óriási szerencsével mégis bejutottam azok közé, akik kiutazhattak. Kiérve Párizsba, nem lett volna becsületes azt mondani, hogy most már itt vagyok, ez volt a lényeg, és a versenyen nem veszek részt. Tehát részt vettem, és teljesen igazságosan mindjárt ki is estem. A versenynek mégis sokat köszönhetek. Az ötödik díjas francia lány ugyanis beleszeretett a játékomba. Akkoriban divatosak voltak a művészi-zenei szalonok. Meghívták őt különböző szalonokba, koncerteket rendeztek neki, sok-sok vendéggel. Mindenhova cipelt magával. Valahányszor a koncertnek vége volt, és körülvették, hogy gratuláljanak neki, azt mondta: „Óh, én nem számítok, de itt van egy ragyogó zongoraművésznő.” Így mutatott be engem mindenkinek.

 

–Tehát menedzselte önt.

–Ez egészen fantasztikus volt. Az ilyesmi nagyon ritka.

 

–Hogyan tudott lakást szerezni?

–Akkor még szállodában laktam, mert három hétre volt lefoglalva a szoba. Háromhetes vízumom volt, amire rányomták, hogy „nem meghosszabbítható”. Egy szót sem beszéltem franciául, és egy lelket sem ismertem ezen a kislányon kívül. Az volt a legérdekesebb, hogy abban a pillanatban, amikor letettem a lábamat a párizsi járdára, úgy éreztem, hogy nekem Párizsban kell maradnom. Nem tudom, honnan jött ez a sugallat, de nagyon erős volt. Ettől a pillanattól kezdve teljesen elfeledkeztem arról, hogy ki akartak vinni Amerikába, soha többé nem vettem föl velük a kapcsolatot, teljesen kiradírozódott az egész dolog a fejemből.

 

–Mennyi időbe telt, míg álláshoz jutott?

–Állásban sohasem voltam. Viszont kaptam növendékeket, eleinte ennek a francia lánynak a segítségével.

 

–A mai napig privát oktat?

–Jelenleg az Európai Konzervatóriumban tanítok, de csak névleg, tehát az intézmény keretében, de nem az épületben. A házat Maison d'Europe-nak, Európa-háznak hívják, ott rendezik a koncerteket, de senki sem tanít bent, mert kevés a terem, így az ösztöndíjasok jöhetnek hozzám.

 

–Van olyan növendéke, akit mi magyarok is ismerhetünk?

Mocsáry Károly, Krausz Adrienn. Ha kint koncerteznek, előtte felkeresnek, hogy tanácsot kérjenek. A volt Szovjetunióból származó Borbély Evelinát is tanítom Párizsban, ő pár évvel ezelőtt díjat nyert a budapesti Liszt versenyen.

 

–A tanítást mennyire tartotta fontosnak az életében?

–A tanítás az én második hivatásom. A húgomat 9 éves koromban kezdtem el tanítani, 12 éves koromban pedig már volt egy növendékem, mert a szüleimnek szüksége volt erre. A ház tulajdonosának a fiát tanítottam. 14 éves koromban kaptam növendéket az itteni tanároktól, hogy megmutassam, mit tudok. Érdekes eset volt. A 12 éves kisfiúnak előttem már sok tanára volt. A legutóbbi tanára azért szökött meg, mert a gyerek egy ollót dobott az arcába. Nagyon rám ijesztettek ezzel a történettel, de gondoltam, majd meglátjuk... Megérkeztem a szalonba, ahol a gyermek fogadott – a zongora alatt. Erre én is odamentem a zongora alá. Elvégre én sem voltam még messze a gyermekkortól. Elkezdtünk beszélgetni, tapsolni, játszani, énekelgetni. Észre sem vette, hogy mikor jött ki a zongora alól. Kitűnő növendék lett belőle.

 

–Azt mondta, hogy a tanítás a második hivatása. Ebből kitűnik, hogy az első a koncertezés. Milyen turnék, milyen művek voltak igazán fontosak? Azt olvastam, hogy elsősorban Mozart-játékosként tartották számon.

–Egy időben Mozart-specialistának tekintettek. Különösen Angliában, ahol rengeteget játszottam Mozart-koncerteket.

 

–Azt is olvastam, hogy 1948-ban, Angliában indult el igazán a karrierje.

–Volt egy impresszárió Párizsban, aki azt akarta, hogy játsszak elő a BBC-ben. A BBC meghívóját egy másik ottani impresszárió kapta meg, és oda kellett elmennem érte. Amikor megjelentem nála Londonban, kikérdezett, majd azt mondta, szeretne meghallgatni. Kibérelte a szemben lévő Wigmore hallt egy délutánra, és meghívott oda néhány embert. Játszottam félórát, és akkor elhatározták, hogy csinálnak nekem egy szólókoncertet a Wigmore-hallban. Ez '48 márciusában volt. Ennek eredményeként kaptam 7 zenekari meghívást. Ez a következő évben megduplázódott: lett belőle 14, majd a következő évben 28 meghívás. Ez az impresszárió aztán küldött engem mindenfelé a nagyvilágba.

 

–Mit játszott még Mozarton kívül, amit nagyon szeretett?

–Én csak azt játszom, amit nagyon szeretek.

 

–Mindig saját maga választhatta meg a műsort?

–Ez rendszerint úgy történik, hogy kérnek műsorjavaslatot. Az ember több lehetőséget ad meg, és abból választanak. De én természetesen csak olyan lehetőséget adok meg, ami nekem megfelel. Leginkább a klasszikusokat szeretem, Bach, Haydn, Beethoven, Schubert műveit. És a romantikusokat is nagyon sokat játszottam.

 

–Olvastam, hogy diákkorában sokat kamarázott. Ez később is így volt?

–Ez talán az egyetlen dolog, ami kint hiányzik az életemből. Pesten a legjobb muzsikusokkal kamaráztam, például Starker Jánossal, Fenyves Loránddal, a Léner kvartett és a Végh kvartett tagjaival, és másokkal. Azok a művészek, akik egy bizonyos nívón fölül vannak – és úgy érzem, azalatt nem lehet kamarazenélni – odakint úgy el vannak foglalva (tanárok a Konzervatóriumban, zenekarban is játszanak, szólókoncerteket adnak), hogy arra nincs idejük, hogy szórakozásból kamarazenéljenek. Csak akkor lehet velük együtt játszani, hogyha már ki van tűzve a koncertdátum... Pedig én ahhoz voltam hozzászokva, hogy először a muzsikusoknak meg kell ismerni egymást... Ettől eltekintve a mi hozzáállásunk a zenéhez egészen más. Ha én leülök egy magyar muzsikussal, akkor magától megy a dolog, nem kell dirigens, nem kell számolni. Ugyanúgy lélegzünk, ugyanúgy gondolkozunk. A külföldiekkel bizony ez nem mindig van így.

 

–Éppen arról szerettem volna kérdezni, hogy miben más egy magyar muzsikus, aki mondjuk Weinernek és Varrónak volt a tanítványa, mint egy olyan külföldi, aki más iskolán nevelkedett...

–A budapesti Zeneakadémián először is megtanítottak minket önállóan gondolkozni, önállóan olvasni egy zenei szöveget. És nekünk a zene anyanyelvünkké vált. Sok tanár a technikából indul ki, mi pedig a zenéből. Lipcsében is eltöltöttem 2 évet. Ott egy kiváló tanárom volt: Teichmüller, aki akkor „a” nagy német tanár volt, ő nagyon jól ismerte a Varró-könyvet. Teichmüllernek minden zongoráról szóló könyvet elküldtek a kiadók, így Varró Margit 1929-ben megjelent könyvét is. Teichmüller mondta, hogy százával van a zongoratanításról szóló könyve, de olyan, mint Varró Margité, egy sincs. Lelkesedéssel olvasta el az első szavától az utolsóig, olyan rendkívül érdekesnek és nagyszerűnek találta. És olyan teljesnek, mert abban minden elképzelhető problémáról szó van, amivel egy tanár pályája folyamán találkozhat. Rendszerint minden tanárnak van egy elmélete, és azt fejti ki, akörül forog minden. Általában mindegyiknek igaza lehet, csakhogy túl szűk keretek között mozognak. Varró Margit könyve rendkívül tág látókörről tanúskodik. Az ő alapelve az volt, hogy amikor az ember elkezd valakit tanítani, akkor a zenélés, illetve a hangszerjáték minden elemét egyszerre kell indítani. Nem lehet különválasztani az olvasást, a technikát, a kifejezést, a hallást, a ritmust stb. Minden elemnek egyszerre kell elindulni. Ha egy növendék egyvalamiben gyengébb, akkor először azt kell felhozni a többi nívójára, és úgy továbbmenni. Mindig azt ajánlotta, hogy ha lehet, legalábbis az első évben ne szedjük szét a gyerek tanítását úgy, hogy az egyik tanártól szolfézst tanul, a másiktól zongorát, hanem együtt menjen minden, hogy a gyereknek semmi se legyen elvont, hanem minden élőben kerüljön elébe. Persze, olyan szinten, hogy azt meg is tudja valósítani a gyakorlatban. A magyar muzsikusoknak óriási szerencséjük van, mert Kodály bevezette a zenei nevelést az iskolába, arra az időszakra is, amikor a hangszeres nevelés még nem kezdődik el. Ez egy óriási előny. Szerintem Angliában is azért nagyszerű a zenei nívó, mert nincs olyan iskola, ahol ne lenne kórus.

 

–Az éneklést ön is nagyon fontosnak tartja a zenetanításban?

–Az éneklés rendkívül fontos. Én is énekkel kezdtem már kétéves koromban, háromévesen már több tucat magyar nótát tudtam énekelni. Ma is a belső hallásból indulok ki.

 

–Külföldön ismerik-e Varró Margit nevét?

–Németország legnagyobb konzervatóriumaiban könyve pedagógiai alapmű. Tény azonban, hogy sok olyan nagy tanár van, akinek jobban sikerült reklámot csinálni, talán azáltal is, hogy művészi sikert is aratott, könnyebben elterjedt a neve, könnyebben sikerült a könyveit eladni. Például Neuhaus nevét minden zongorista ismeri, de Varróét még mindig nagyon kevesen.

 

–Varró mire helyezte a hangsúlyt?

–Arra, hogy kifejlessze bennünk képzelőerőnket, érzelmi világunkat és egész egyéniségünket. Vagyis embert nevelt és példát nyújtott.

 

–Mi az, amit egy kurzus általában egyhetes időtartama alatt megpróbál átadni?

–Talán a felszabadítás. A fiatal zongoristák mostanában általában a metronóm, a gyorsaság és a hangos zongorázás rabszolgái. Megpróbálom őket felszabadítani, hogy először igyekezzenek magukban meghallani, hogy ők mit kívánnak kifejezni. Ezt nem lehet olyan könnyen elérni 4-5 nap alatt. Mindenkinek különböző a hozzáállása. A lényeg, amit próbálok elérni: megtaláltatni önmagukat! Volt már francia, magyar, japán, orosz növendékem. Mindegyiket más irányban kell segíteni. Egy japán növendék például telefonált nekem, hogy nálam szeretne tanulni, mert „meg akarja tanulni az összes nüanszot". Ezen persze mosolyogtam, mert nem erről van szó nálam...

 

–Hogy érzi, lehet-e a zenét, a kifejezést tanítani?

–Van egy csodálatos mondat a Varró-könyvben, a 202. oldalon: „Ami egyéni a művészi játéktechnikában, az csodálatosan összetett, részleteiben gyakran változó valami, végső soron nem más, mint a művész sajátos zenei képzelőtehetségének szubjektív kivetítése, éppen ezért nem tanítható.” Csak az eszközöket lehet tanítani. A fantázia, a képzelőtehetség kibontását, alakítását pedig minden eszközzel és tanári leleményességgel meg kell kísérelnünk. Nekem mindig azt mondta Varró néni: egy zongoratanár olyan, mint egy bábaasszony: mindent ki kell hoznia az anya testéből, ami hozzátartozik a gyerekhez, de hozzáadni nem lehet! Tehát egy tanárnak ki kell hozni mindent, ami az illetőben benne van, hogy a benne lévő egész gazdagságot azután ki tudja vetíteni. De azt megadni, ami nincs, aligha lehet.



 

 

 

VÁLOGATÁS RÉV LÍVIA YOUTUBE FELVÉTELEIBŐL

 

Lívia Rév - Musique pour les enfants de Bach ŕ Bartók - Pathé DTX 269 (1957) (50:21)

 (Zene gyermekeknek Bachtól Bartókig)

Carl Philipp Emmanuel Bach, Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Robert Schumann, Georges Bizet, Gabriel Fauré, Claude Debussy, Dmitrij Sosztakovics, Heitor Villa-Lobos, André Jolivet. Kodály Zoltán és Bartók Béla műveiből

 

Lívia Rév, Chopin 1 (18:42)

Chopin noktürnjei a Life Intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából.

 

 

LÍVIA RÉV PIANO RECITAL MID 1960'S: MOZART, HAYDN, DEBUSSY (35:41)

W.A. Mozart: D-dúr szonáta, K.  576      0:00

J. Haydn: c-moll szonáta, Hob. XVI:20  14:46

C. A. Debussy: Metszetek – 1. Pagodák  30.50

 

Caprice No. 1: Arpeggio Study in E Major (4:46)

Liszt Ferenc: Paganini-etűdök (1. g-moll)

 

Caprice No. 6: Tremolo Study in G Minor (5:13)

Liszt Ferenc: Paganini-etűdök (6., a-moll)

 

Debussy - Twelve Etudes - Lívia Rév (SAGA 1980) (47:13)

Claude Debussy: Etűdök I-II.
1. Pour les cinq doigts (d'aprčs Monsieur Czerny) 0:00

(Ötujjas gyakorlat, Czerny modorában.)

2. Pour les tierces 3:00

(Terc-tanulmány.)

 3. Pour les quartes 6:37

(Kvartok.)

4. Pour les sixtes 12:09

(Szextek.)

5. Pour les octaves 17:00

(Oktávok.)

6. Pour les huit doigts 19:57 

(Nyolcujjas etűd.)

7. Pour les degrés chromatiques 21:33

(Kromatikus skálák.)

8. Pour les agréments 23:57

(Ékesítések. Olaszos barcarolla.)

9. Pour les notes répétées 28:56

(Hangismétlések.)

10. Pour les sonorités opposées 32:22

(Ellenszólamok.)

11. Pour les arpčges composés 37:34

(Hangzatfelbontások.)

12. Pour les accords 42:12

(Akkord-tanulmány.)

 (Recorded for SAGA in 1980)

 

 



[1]              Az interjú első megjelenése: Parlando 1994/1. szám, melyet Rév Lívia (Budapest, 1916. július 5. – Párizs, 2018. március 28.) halálának 5. évfordulója alkalmából jelentetjük meg újra.