MARSOVSZKY GYÖRGYNÉ [1]
SZABOLCSI BENCE [2], KÖZVETLEN KÖZELBŐL [3]
Az ötvenes évek elején megélhetés nélkül
maradtam. Ezért iskolai tanulmányaimat abbahagyva, olyan munkahely után kellen néznem, mely biztosítja lakásomat,
létfenntartásomat. Budapesten, a Pozsonyi út 40. számú házban lakott egy kedves
barátnőm, ő mondta, hogy lent a földszinten háztartási alkalmazottat
keresnek Szabolcsiék, próbáld meg, hátha szerencséd
lesz. Lementem, becsengettem. Szabolcsiné asszony nyitott ajtót, közöltem vele,
mi járatban vagyok. Nagyon kedvesen beinvitált a dolgozószobába, ott
beszélgettünk vagy két óra hosszat. Végül ezt mondta: maga nagyon megtetszett
nekem. Van itt még ugyan feljegyezve néhány név, de maga olyan szimpatikus, ha
az anyagi feltételekben megtudunk egyezni, holnap akár
már jöhet is.
Igy kerültem a Szabolcsi családba, szinte családtagnak
számító háztartási alkalmazottként.
Munkaidőm reggel 1/2 8-tól délután 3-ig tartott. Reggel nyolckor
bevittem két csésze üres teát a hálószobába. Nagyon kedvesen köszöntöttek,
Szabolcsiné asszony leültetett ágya szélére, mindketten úgy kérdezgettek:
hányan vagyunk testvérek, szeretek-e színházba járni. Egyre szabadabban válaszoltam,
mert olyan kedvesen, meghitten beszéltek velem, szép lassan megszabadultam a
szorongástól.
Csodálatra méltó, lenyűgöző módon figyelték egymás gondolatát.
Szabolcsi Bence rajongott feleségéért, Egymással mindig meghitten, csendesen,
halk szóval beszélgettek. Felesége nagyon sokat segített munkájában. Ritkán
fordult elő, hogy egy teljes napot együtt töltsön a család. Lányukat, Evát, inkább az irodalom és az idegen nyelv érdekelte, apja
soha nem próbálta rábeszélni arra, hogy őt kövesse.
Egy
napon örömmel újságolták, hogy mennek a Balatonra, mert a Tudományos Akadémia
vagy a minisztérium egy villát ajándékozott nekik, és azt megkell
nézni. Nagyon csalódottan jöttek vissza, megtudták, hogy azt a villát elvették
valakitől és így akarják nekik ,,ajándékozni'”.
Ezen az áron persze nem kellett nekik.
Családi ünnepeket: névnapot, születésnapot nem tartottak. A házassági
évfordulón, ahány éves házasok voltak, annyi szál piros szegfűt, vagy
bordóvörös kardvirágot hozott imádott feleségének.
Nagy vendégjárás nem volt, túlzsúfolt
munkaprogramjuk miatt ez lehetetlen lett volna. Aki jött, megbeszélt napra,
pontos időre érkezett. Kodály Zoltánnal többnyire úgy találkoztak, hogy
ki-kimentek látogatóba a súlyos beteg Emma asszonyhoz a kútvölgyi úti kórházba,
ott voltak együtt.
Szívesen várt vendégek
voltak: Ujfalussy József, Bónis Ferenc, Bartha Dénes.
Ezek a nevek azért maradtak meg emlékezetemben, mert mindig szeretettel
beszéltek nekem róluk.
Akadtak persze olyan
ismerősök is, akiket kevésbé szerettek. Ezt általában egy szánakozó
mosollyal hozták tudomásomra. Bár erre soha nem kértek meg: ilyenkor már
tudtam, hogy mit mondjak ezeknek az
embereknek, ha telefonon keresték. Attól kezdve ,,teljes
hatalommal” bízták rám a telefon kezelését; amikor megváltam tőlük, még sok év után is hiányoltak, mint ,,telefonistát”.
Igaz: amikor Kodály Zoltán telefonált – sok-sok év távlatából sem tudtam
megfejteni, hogy miért –, reszketett a készülék a kezemben. Szabolcsiék
ezt észrevették és jóságosan próbáltak megnyugtatni – mindhiába. Talán ezért
küldte el nekem, halála előtt egy hónappal, Úton Kodályhoz
című könyvét. Ez volt beleírva: Sok szíves üdvözlettel Szabolcsi Bence.
Említettem már, hogy családtagnak éreztem magam Szabolcsiéknál.
Egy délelőtt az Anyegin című operából közvetített részleteket a
rádió, én meg igencsak rázendítettem. Mindketten hallották. Szabolcsiné asszony
kijött hozzám a konyhába, és kért, hogy menjek be a
dolgozószobába. Bementem. A doktor úr – én így szólítottam – már a zongoránál
ült, arra kért, hogy énekeljek valamit. Mindhárman törtük a fejünket: mit is
kellene énekelni. Eszembe jutott két dal: A rátóti
legények, meg Széles a Balaton vize. Nagyon tetszett mindkettőjüknek. Azt
mondták: menjek el Fraknói Károlyhoz, ő is meg
fog hallgatni. El is mentem. Fraknói Károly nem
énekeltetett, csak skáláztatott. Aztán annyit mondott, hogy ,,na fiam, majd egy énektanárhoz is el kell mennie”. Ezzel el
is köszöntem tőle.
Otthon Szabolcsiné asszony nyitott ajtót, kedves mosollyal fogadott: ,,na Margitkám, ha kitartással és szorgalommal tanul, ragyogó
Wagner-énekes lesz. (Istenem, Wagnerről annyit tudtam csak, hogy
zeneszerző). Újra összeültünk négyesben – akkor már Éva is otthon volt. A
megbeszélés eredménye az lett, hogy menjek el a Fürst Sándor utcai Goldmark Károly zeneiskolába, ahol már vár Dékány Magda
énektanárnő. Jelentkeztem nála, persze ő is skáláztatott, és
beosztott a tanítványok közé. Attól. kezdve énekelni tanultam. Énekórámról
mindig be kellett számolni. És aztán egyre többször kaptam meg Szabolcsiéktól a nekik küldött operai vagy más színházba
szóló meghívót. Minden reggel, amikor bevittem a két csésze teát, el kellett
mesélni: hogy tetszett az előadás. Istenem, milyen csodálkozó türelemmel
hallgatták végig az én csacsogásomat! Szabolcsiné asszony egyszer meg is
jegyezte: Margitkám, maga nagyon szigorú kritikus! A reggeli beszélgetés olykor
kilenc-tízig is elhúzódott, mert ők is elmesélték, hogy előző
este hol voltak, kivel találkoztak. Egy napon Szabolcsiné asszony megkérdezte:
van-e estére programom, mert szeretnék, ha a rádióban együtt hallgatnánk meg a
Huszti kalandot. Felejthetetlen este volt, hármasban voltunk csak, mert Éva nem
volt otthon. Úgy éreztem magam, mint egy messziről jött, szívesen látott
kedves vendég. A közvetítés végén nem kérdeztek tőlem semmit. Jó éjszakát
kívántunk egymásnak és elbúcsúztunk.
Másnap reggel, a két csésze tea bevitelekor ezzel fogadtak: ,,na Margit, hogy tetszett az énekesnő hangja ?” Szorongó szívvel válaszolta: ,,jaj Istenem, de jó lenne igy
énekelni! Összemosolyogtak: ,,ha szorgalmasan tanul,
még énekelhet így”.
Ami
a takarítást és a főzést illeti, sok időm bizony nem jutott egyikre
sem. Étkezés dolgában nagyon igénytelenek voltak. Úgy elbeszélgettük az
időt, hogy legtöbbszőt azt kellett
főzni, ami a leggyorsabban elkészül. Annyi hagymás krumplit krinolinnal
soha életemben nem ettem, mint náluk.
Takarításra a legtöbb időt a dolgozószobában fordítottam – imádtam
a könyvek között böngészni, bár a doktor úr nagyon féltette őket. Idézet
egy jóval későbbi levelükből: ,,Ami a férjem
könyvét illeti, nagyon szívesen teszünk eleget kérésének, de egy kis türelmet
kérünk. Amit könyvszekrényben látott, abból sajnos nem küldhetünk, mert azok
olyan házi példányok, azokba be szokott írni pótlásokat és javításokat az újabb
kiadások számára. Mostanában megjelent több könyve, de azok inkább a
szakembereknek, tudósoknak szólnak, nem a nagyközönségnek, de készül új kiadás
olyan munkáiból, ami érdekesebb, mihelyt megjelenik, fogunk küldeni.”
Szabolcsi Bence zenetörténész, művészettörténész
dolgozószobájában.
(MTI Fotó/Magyar
Fotó: Farkas Tamás, Budapest, 1955. január 18.)
Mivel több év után, amikor már nem éltem náluk, nem jutott eszembe egy
könyvének címe, egyik átutazásom alkalmával elmentem hozzájuk és közöltem, hogy
melyik az a könyv, ami nagyon tetszik nekem. Bementünk együtt a dolgozószobába,
a könyv még mindig ott volt eredeti helyén, és én kiemeltem. A Régi muzsika kertje volt. Örömmel nekem
adták, pedig csak egy példány volt belőle.
Később telefonon vagy levélben tartottuk a kapcsolatot, de
többnyire személyesen találkoztunk. Ilyenkor első kérdésük mindig az volt,
hogy hogy állok az énektanulással, s hogy a gyerekeim örökölték-e
zeneszeretetemet. Az énektanulást nem folytattam, de egyszer megírtam: azt
tervezem, hogy jelentkezem egy színházi kórusba. Szabolcsiné asszony nem
helyeselte ezt a tervemet. ,,Ez igen nagy elfoglaltsággal jár –
írta –, délelőtt próba, este
előadás, ez nem való egy családanyának. Márpedig szerintem az otthon
gondos ellátása és a harmonikus, nyugodt családi élet mindennél fontosabb, Ne haragudjon, hogy hozzászólok, de ez az én
véleményem. Ha alkalma volna tovább képezni a hangját s itt-ott fellépne, azt
hiszem, jobb volna.”
Hálásan megköszöntem levelét és megírtam, hogy leteszek a
tervemről. Erre ezt a választ kaptam: ,,Kedves Margitkánk, nagyon köszönjük levelét. Örülünk, hogy mindnyájan
jól vannak, mi is megvagyunk, dolgozgatunk s igyekszünk megfelelni. eléggé
mozgalmas életünk követelményeinek. Az egész szépen gyarapodó Marsovszky
családot szeretettel üdvözöljük, Magát külön is sokszor csókolom:
Szabolcsiné.'”
Éva lányukkal szinte testvéri kapcsolatunk
szövődött. Ő is beszámolt munkájáról és megajándékozott egy olasz
regénynek általa lefordított magyar kiadásával, beleírva: „A Marsovszky
családnak szeretettel, Szabolcsi Éva”.
Rettenetes volt, amikor bemondták a rádióba, hogy meghalt Szabolcsi
Bence. Temetésére nem tudtam elmenni,
csak részvéttáviratot küldtem Szabolcsiné asszonynak. Szörnyű érzés fogott
el, úgy éreztem, mintha mindketten meghaltak volna. Utolsó találkozásunk
alkalmával már láttam rajta, mekkora lelkifájdalom gyötri férje súlyos betegsége
miatt.
Egy
idő után úgy éreztem: meg kell
látogatnom ezt a csupa szív asszonyt. Feljövök Pestre, egyenesen a Pozsonyi út
40-be. Csengetek, nem nyit ajtót senki sem. Jön a házfelügyelő: Margitka,
maga hiába csenget, Szabolcsiné meghalt. Rohanok a szemközti ház ötödik
emeletre, Éva lányukhoz. „Éva drágám, mi törtét Édesanyáddal?” Éva igy
válaszolt: Anya egyszerűen nem akart tovább élni. ,,Miért nem adtál föl
egy táviratot, azonnal jöttem volna, hogy segítsek.” Éva válasza: tudom, hogy
három gyereket nem lehet otthon hagyni. Elmondta aztán, hogy mindent
elrendezett egyedül, Édesapja semmi olyan végrendeletet nem hagyott, hogy
dolgozószobája emlékszoba maradjon. A rengeteg könyv mind megfelelő helyre
került, ő csak a kéziratokat és apja, zongoráját tartotta meg magának.
Édesapja karóráját nekem ajándékozta. Megbeszéltük, hogy telefonon néha
elbeszélgetünk majd, ha pedig Pesten járok, fölkeresem. Megígérte, hogy – bár
sok dolga van a Nagyvilág szerkesztőségében - egyszer meglátogat
bennünket.
Erre
bizony nem került sor. Épp a Nagyvilágból értesültem, hogy Szabolcsi Eva is
meghalt; nagyon meghatóan méltatták munkásságát. Végképp tudomásul kellett
vennem, hogy számomra örökre elnémult a 406-096-os meg a 295-372-es telefon.
Megfogadtam, hogy egész életemben úgy fogok cselekedni, ahogy ebben a családbán
láttam. A tisztelet, szeretet, figyelmesség, emberiesség légkörében - melyet
semmilyen egyetemen vagy főiskolán nem lehet megtanulni. Ezt csak átélni
lehet és élő példával továbbadni, a nap minden órájában és percében.