50 ÉVE HUNT EL SZIGETI JÓZSEF
HEGEDŰMŰVÉSZ-TANÁR [1]
Szigeti József
(Budapest, 1892. IX. 5. – Luzern, 1973. II. 19.)
Fél esztendővel
ezelőtt ünnepelte az egész zenei világ 80. születésnapját, és vártuk 1973
szeptemberét, hogy elfoglalja a díszelnöki széket a róla elnevezett nemzetközi
hegedűverseny zsűrijében ... A várakozásokat
semmivé változtatta a rövid hír: 1973. február 19-én, egy luzerni klinikán
elhunyt a huszadik század egyik legnagyobb muzsikusa, Szigeti József.
Szigeti József
tanárával, Hubay Jenővel kb. 1910-ben
Szigeti József a
hegedű óriásai közé tartozott, rangban csak egy Hubermannt,
Kreislert, vagy Ojsztrahot állíthatunk mellé. Játéka
és előadási modora mindenekelőtt és mindenekfelett artisztikus volt;
az ő esetében fölösleges is pusztán a hegedűhang szépségéről,
vagy a stílus tökéletes ismeretéről beszélni, hiszen közmondásos volt a
ritkaságszámba menő biztonság, amellyel ez a kivételes muzsikus a
zenetörténet stiláris korszakait bejárta. Bach játéka éppoly tökéletes volt,
mint Mozart tolmácsolása, és számos lemezkritikus ma is nosztalgiával emlegeti
az Összehasonlító recenziókban az ő Beethoven hegedűverseny
produkcióját, amely mindmáig utolérhetetlen a maga formai és zenei szépségében,
tökéletességében. Emellett azonban sohasem fordult el a kor hangjától: számos,
jelentős kortárs művét vitte döntő sikerre, elég, ha Prokofjev, Busoni, Milhaud, Stravinsky, vagy
éppen Bartók Béla nevét említjük — a húszas években Szigeti József sohasem
hiányzott ott, ahol értékes új művekért kellett síkraszállni. Bartók I.
rapszódiáját és Kontrasztok című művét is ő mutatta be, és
Bartók Kontrasztok felvételén a szerzővel és Benny Goodman
klarinétművésszel
legendás hírnévre tettek szert
Bartókkal adott szonátaestjei. „Életem legszebb és legörvendetesebb élményei
közé tartozik Szigeti nagyszerű Bach, Mozart és Mendelssohn tolmácsolása.
Interpretációja felejthetetlen számomra" — mondotta róla Bartók. Az elmúlt
években már nem játszott nyilvánosság előtt, rajongásig szeretett
mesterhegedűje azonban minden útjára elkísérte, és sohasem hagyta abba a
gyakorlást. Milyen élmény volt mindnyájunk számára, amikor mintegy tíz
esztendővel ezelőtt a Zeneakadémián előadást tartott a Bach
játékról! Ebben az előadásban is ott éreztük a nagy művész mellett
mindig helyet találó nagy pedagógust. Megszámlálhatatlan azoknak a jeles
tanítványoknak száma, akik Szigeti mesteriskolájában sajátították el a
hegedűjáték titkait — nemcsak a technika, hanem a stílus, a formálás
titkait is. És még valamit tanultak ezek a tanítványok Szigetitől:
emberséget, a világ nagy értékeinek tiszteletét, őszinte rajongást és
lelkesedést az emberi szellem nagy remekei iránt, lett légyen az irodalom,
képzőművészet, filozófia, vagy esztétika. Szigeti minden
megnyilvánulása sugározta ezt a humanista szellemet, ezt az igaz emberi
magatartást, és ez a hatalmas szellemi tartalék, ez a szinte renaissance polihisztorokra emlékeztető tudás
alakította játékát is olyan végtelenül megnyerővé, végtelenül kultúrálttá. Ahogyan Szigeti József Bachot játszott, az a
maga korában éppolyan döbbenetesen újszerű, és igaz volt, mint nagy
kortársa, Pablo Casals gordonkajátéka. Ez a Bach-játék technikailag
mintaszerű, felfogásban, előadásmódban férfiasan acélos, mégis
végtelenül elmélyült, és költői volt — olyan Bach-muzsikát ismerhettünk
meg Szigeti jóvoltából, amely tökéletesen fedi az ideális interpretációról
alkotott fogalmainkat ...
Haláláig sohasem
felejtette el, hogy magyarnak született. Annyi más, tiszavirág tündöklésű
magyar művésztől eltérőleg mindig
érdekelte hazája sorsa, hazája kulturális és hétköznapi élete. Csak az tudja
ezt igazán, aki jelen volt azokon a beszélgetéseken, amelyeken a nagy
művész lelkesen és izgatottan magyarázta el barátainak, mit látott és
hallott egy zenei általános iskolában! Szigeti József mindig büszkén vallotta,
hogy a világhírű magyar Hubay-iskola neveltje volt, és sohasem szakadt el
hazájától, játékában még harminc-negyvenéves távolléte után is ott izott az ősi magyar ritmus hitele, ereje.
Nagyon vártuk, hogy újra eljöjjön hozzánk ... Most már csak hanglemezei és szellemi hagyatéka,
a tanítványok és tisztelők serege tartja fenn emlékét, mindaddig, amíg a
nagy művészet légkörét tisztelik és szeretik a világon az emberek.
Meixner Mihály
***
(Parlando
2018/4.)