SZILI
ISTVÁN [1]
Jorge Moralesre emlékezve
Szűz
és virág
Messziről jöttem, hogy gitárommal
imádjam szívem szőke hercegnőjét,
vágyom rá, hogy oda adhassam neki
szenvedélytől gyötrődő szívem.
Tegnap előtted
jártam, hogy virágot
szórhassak eléd, mert arra vágyom,
hogy láthassalak, mint szüzet, aki
elébe hintett szirmokon jár.
De amikor a bimbók is elfogytak,
lelkem szőnyegét terítettem eléd,
aggódón egy altatódalért, melyben
újra virágba borul a szerelem.
Hiszen neved végleg összefonódott:
Szűz Mária és Rózsa, a Virág,
ezt bálványozza, szinte ittasan,
részegen énekes dalnokod.
De te már nem akarsz szeretni, ezért
múlnak érzékeim, csalódásaim,
üdvösségem nálad nem találom,
hiába is keresem.
Vess egy pillantást rám, és mosolyogj, ha
közben még élőben akarsz látni,
nagyon szomorú vagyok, mert szerelmed
hamvában látom meghalni.
Amikor egyedül sírsz majd, szerelmem,
megbocsátom megvetésedet, sőt még
a feledékenységedet is, és
emléked örökké hordozom.
A kegyetlen, fájdalmas sorsban minden
bánatom eltüntetem; tovább
dalolok, mint egy zarándok: Mária
és Rózsa: Szűz és Virág…
(Szili István nyersfordítása)
„…Ez egy himnusz,
altatódal a fülnek, zene jó ízlésű embereknek, mindenki örömére szolgál...”
„Kiváló zene,
elegáns, gáláns, romantikus és KÖLTŐI! - a ma létező sok felületesség
közepette.”
(YouTube
vélemények)
A
nagyvilág egyre csak tágult, keletre és nyugatra, északra és délre. Szinte
égette az embert a sok rázúduló információ, amit azonban megvalósulni,
valóságban látni eddig egyszer sem sikerült. Gyötrődve figyeltünk fel
minden rezdülésre, hangra, színre, de mindig csak ugyanazt tapasztaltuk: a
körülvevő egyhangúságot. 1965-öt írtunk, kilenc évvel többet, mint ami a
Nagy Próbálkozás óta eltelt. Már az is új színt jelentett, ha valaki
elérhetetlen messziről csöppent közénk. Ilyen volt Jorge Morales, a bolíviai vegyészhallgató.
Azt, hogy hogyan, miként, milyen úton keveredett közénk, csak szűkszavú
ismertetőiből tudtuk. Nem szívesen árulta el semelyik bizalmas
adatát. Talán még a neve sem az volt, aminek mi ismertük. Egy bizonyos: nálunk
idősebb volt, mert már a katonaidejét is letöltötte, még otthon,
Bolíviában. De ez nem látszott rajta: fiatalosan mozgott, bár kissé hajlottan,
amit egy korábbi balesete is okozhatott, de erről soha nem beszélt. Fekete
hajú és szemű, megnyúlt arcú férfi volt, erőteljes orrnyereggel,
egyszóval indián vonásokkal. Már elég jól tudott magyarul, igyekezett
választékosan, udvarias formákhoz igazodni. Nem tudhatjuk, kitől tanulta
meg nyelvünket, de kiérződött rajta egyfajta arisztokratikus vonás. Ehhez
járult a modora is: mindig halkan beszélt, és vaskos nevetés helyett csak
mosolygott a vicceken. Ha mosolygott is, szüntelen ráfagyott az arcára egy
keserű vonás, ami sok évszázados tapasztalatokból eredhetett. Jómagam,
mert roppant kíváncsi voltam, minden érdekelt, ami tőlünk távol történt,
szóval én csakhamar jóban lettem vele. Néha órák hosszat mesélt Bolíviáról, a
félig-meddig indián származásáról (lehet, hogy aymara,
kecsua, vagy talán guarani vér folyt az ereiben?),
katonaidejéről.
Egy
alkalommal utat építettek az őserdőben, naponta teherautón jutottak
ki az építési területre. Egyszer csak látta, hogy az épülő úton keresztben
egy vaskos cső van lefektetve. A leugráló katonák nagy meglepetésére egy
igazi anakonda volt a „cső”, a közeli folyóból jöhetett kíváncsiskodni.
Máskor arról mesélt, hogy az indián öregasszonyok naphosszat tejes-érésben
lévő kukoricát rágcsálnak, majd az egészet kiköpik egy jókora
agyagedénybe. A nyálban található enzim hatására cukorrá bomlik a keményítő,
ami csakhamar erjedésnek indul, így készül a „csicsa” (chicha),
a környéken népszerű, sörhöz hasonló édeskés ital. Mondanom sem kell,
rengeteg változata létezik.
Amiért
azonban most ezt az emlékezést írom, némileg más oka van.
Túl Molnár
Gábor regényein, de Lénárd Sándoron még innen, akkoriban már eléggé
belészerettem a latin-amerikai írókba, több okból is. Horacio Quirogán kívül (Az
őserdő meséi) Jorge Amado, Miguel Angel Asturias, Mario Vargas Llosa, Julio Cortazar
egy-egy fordítása került a kezembe. García Márquez viszont akkor még ismeretlen
volt (a Száz év magány 1971-ben jelent meg magyarul).
A latin-amerikai irodalom még prózában is csupa poézis: az a világ, amiben
született, önként kínálja a metaforákhoz a színeket, zenei hangzásokat,
váratlan, meglepő helyzeteket. A nyelv, vagyis a spanyol és a portugál,
roppant szabályosságából következően hallatlan lehetőségekkel
közvetíti a gondolatokat, amelyek az írók fejében megfogannak. Ugyanezt éreztem
bolíviai barátom beszédstílusában is. Nála a kutyák nem ugattak, hanem
nézeteltéréseiken vitatkoztak, a csillagok nem egyszerűen ragyogtak, hanem
égi fényt szolgáltattak, a virágok pedig mindig egy szépséges lány arcát
tükrözték.
Jorge
Morales aztán elmúlt, eltűnt az életemből.
Talán a bécsi egyetemek valamelyikén folytatta tanulmányait, ki tudja? Bár ismerte
a címemet, nem leveleztünk, legalább is egyszer sem kaptam tőle írást.
Pedig egy ideig még terveztem vele kapcsolatban valamit: a magasan fekvő
Bolívia (La Paz több, mint 3000 méter magasságban található) és a
tengerszint-közeli Budapest légzési sajátosságait hasonlíthattam volna össze
egy tudományos diákköri szereplésen. Ugyanis minden esetben megviselte az
átállás: akár hazament, akár hozzánk érkezett. Néhány nap alatt azonban
rendbejött, elmúlt az aluszékonysága, illetve légszomja.
Beszélgetéseink
során többször is szóba került a latin-amerikai zene, főleg a mexikói meg
a kubai, és a Supraphon lemezkiadó jóvoltából nálunk
is kapható „El condor pasa” (A kondor szárnyalása) –
az „inka himnusz”, amit más perui, chilei zenékkel együtt gyakran hallgattunk.
Jorge arca mindig földerült, ha valamelyik otthoni dallamot meghallotta. Úgy
alakult aztán, hogy karácsonykor hazautazott, és egy
rakás hanglemezzel tért vissza. Ezek közül többet is nekem ajándékozott.
Egykettőre valamennyit meghallgattam, és a „Virgen
y flor” című vitte el a pálmát.
Jorge
is ezt kedvelte leginkább, mondta is. Csakhamar népszerű lett mindazok
körében, akik a lemezhallgatáson részt vehettek. Egy kontratenor-jellegű,
magas hangú férfi énekelt, vélhetően valamilyen vallási tárgyú verset (ezt
sugallta a címében olvasható virgen = szűz szó),
amit hárfa és gitárok kísértek. Volt ebben a zenében valami barokkos hatás,
talán a hárfák miatt, de nem jöttem rá, hogy mi az. A verssorok rímelése, a
spanyolos hangzás? Mindenesetre elkezdtem spanyolul tanulni, vagy inkább
ismerkedni a spanyol nyelvvel. Kiderítettem azt is, hogy ez a zene a Bolíviával
szomszédos Paraguayból származik, ahol a hárfa a hittérítők örökségeként nemzeti
hangszernek számít.
A
nyári szünet idejére már nem utazott haza, hanem Európa látnivalóinak
megismerésével töltötte az idejét. Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor
augusztus legvégén egy este beállított hozzám – pontosabban a szüleim
lakhelyére. Igaz, Jorgét még tavasszal meghívtam, és az invitálás még érvényben
volt, de nem számítottam rá, éppen az európai utazgatása miatt. Ráadásul nem egyedül
jött, hanem egy álomszép fiatal lány társaságában, akinek határozottan indián
vonásai voltak. Kissé vad arca egy guarani-indián
lányra emlékeztetett, ám a beszédéről egykettőre kiderült, hogy
magyar. A meglepődés csak pillanatnyi érzés volt, és hamar kitaláltuk a
mindnyájunknak megfelelő programot. Kimegyünk a szőlőbe!
Szerencsére egyikük sem volt annyira fáradt, hogy az oda-vissza négy
kilométeres sétát nem bírta volna. A lány sem tiltakozott, és már úton is
voltunk a szőlőhegy felé. Így esett aztán,
hogy majd egy teljes csillaghullásos éjszakát köszönhetek nekik, amit legjobb
borunk fogyasztása kíséretében töltöttünk el. Barátom ekkor elevenedett meg
igazán, meséi szárnyakon szálltak, és az álomszép lánnyal kettesben duettet
énekeltek, spanyolul. Többek között a Virgen y flor-t. Így, gitár- és hárfakíséret nélkül, ráadásul
női hanggal vegyítve egészen másként hangzott, de így is nagyon szépen.
(Hozzá foghatót a chilei menekültektől hallottam 1974-ben…)
Paraguayi hárfások
és gitárosok YOUTUBE felvételei:
DUO
HERMANOS CÁCERES
Dalszöveg:
Emilio B. Cáceres.
Cristóbal Cáceres - Emilio Cáceres hárfával és gitárral.
(©1943 Odeon Argentina)
https://www.youtube.com/watch?v=3X7eaVkcUUA (2:58)
A Luz
Marina nevű hárfa duó, amely a paraguayi népzenére specializálódott. A
felvételen egy jól ismert népdalt játszanak, a Pájaro
Campana-t - ami lefordítva "Harangmadár" -,
s amelyet Félix Pérez Cardozo
írt, és Papi Galán hangszerelt.
https://www.youtube.com/watch?v=lZ0RR1aqkuI (3:54)
A 3. Gran Festival de Arpa Llanera fesztiválon gitáron:
Digno Acuńa és Rolando Ojeda. (Mexikó. 2014.
szeptember 5.)
https://www.youtube.com/watch?v=5YRA8w1aq3Y (4:12)
Paraguayi hárfások:
https://www.youtube.com/watch?v=NMhAFr7-ePQ
(5:16)
Koncert az
ENSZ megalapításának 70. évfordulója alkalmából.
Sonidos de la Tierra Filharmonikus Zenekar. Karmester: Elio Fleitas.
Előadók:
Sonidos de la Tierra paraguayi
hárfások.
(2015.
nov. 10.)
https://www.youtube.com/watch?v=FVOXFgQTqK4 (7:45)
Koncert az
ENSZ megalapításának 70. évfordulója alkalmából.
Sonidos de la Tierra Filharmonikus Zenekar. Karmester: Elio Fleitas.
Előadók:
Sonidos de la Tierra paraguayi
hárfások.
(2015.
nov. 10.)
Eduardo Falú: Tata Juancho
https://www.youtube.com/watch?v=ISFKDJaDBqk (3:13)
Jorge Cafrune
változata:
https://www.youtube.com/watch?v=JjL1Z2nbCOE (3:30)
Héctor Sánchez Campero sok évet szentelt
életéből annak, hogy továbbadja zenei tudását. Egy adott szombaton a különböző
generációkból származó tanítványai közül néhányan összegyűltek, hogy
fandangót játsszanak a Plaza Río de Janierón,
Mexikóváros Roma negyedében. Ugyanazon a téren, amelyet Héctor
gyerekkorában is meglátogatott, amikor az Ignacio L. Vallarta általános iskolában tanult.
Egy mexikói flashmob
(fandango):
https://www.youtube.com/watch?v=2AxhvPMWwd4 (13:25)
Csak hajnalban kezdtünk el fázni, mert nem volt semmiféle
ruhánk, ami a nyirkos hűvösség ellenszere lehetett volna. Kapatosan
botorkáltunk hazafelé, löszfalakkal határolt mélyutakban, amelyekről a hazájában
található tufaképződmények jutottak eszébe. Egy röpke alvás és ebéd után
aztán elköszöntek vendégszerető szüleimtől, és tőlem is. Ősszel,
a szemeszter megkezdésekor hallottam, hogy Jorge már nem szerepel a
vegyészhallgatók között. Eltűnt, számomra mindörökre.
(Pilar, 1914. július
5. – Asunción, 1970. augusztus 29. )
paraguayi zeneszerző és
költő.
Csak
sokkal később, az internet megszületését követő időkben sikerült
apránként adatokat gyűjtenem a Virgen y flor-ról. Előbb még
egy másik barátom is elkérte tőlem a lemezt, amit az ő sajnálatos
halála miatt már nem tudtam visszaszerezni. Azt gondoltam, ez az életem pótolhatatlan
vesztesége. Szerencsére most már sok mindent tudok erről a dalról, bár még
mindig nem eleget. Tudom, hogy ki írta a verset: Carlos Miguel Jiménez paraguayi
költő, aki számos megpróbáltatáson esett át (bebörtönözték,
száműzték, szegényen és vakon halt meg), de az élete teljes volt, mert
költészete alapján kiérdemelte „a nemzeti összetartozás költője” címet.
Vereségei ellenére mindvégig optimista volt, Agustín Barboza, a paraguayi könnyűzene nagymestere, aki
legszebb verseit énekelte, ezt mondta róla:
„Carlos
Miguel Jiménez a nyelv papja volt. Paktumot kötött a múzsákkal, amely
lehetővé tette számára, hogy elérje a szó legmélyebb szintjeit, és e titok
tulajdonosa az esőcsepp átlátszó repülését vagy a virágok tüzes színét
lehelte bele... Kiváló költő, bár azt mondta, hogy ő csak egy
versmondó, tudta, hogyan kell zenei léptékekkel felruházott versekben
megragadni a csillagok lírai fényét, mezőink kiterjedt zöldjét, az
asszonyok szépségét, a patakok és madarak összefonódó énekét.”
Emilio Bobadilla Cáceres (1907-1979)
paraguayi dalszerző.
Ez
a megjegyzés, a „zenei léptékekkel felruházott vers”ről a legtalálóbb gondolat! S hogy vált
népszerűvé? Az ugyancsak paraguayi zeneszerző, Emilio
Bobadilla Cáceres által,
aki a paraguayi „guarania stílus” zenei
műfajában alkotott. Ez egyfajta ballada, akár a híressé vált és közkedvelt
„Tata Juancho”, egy másik dal Argentínából, ami
haldokló, kisemmizett emberről szól.
Szinte
lefordíthatatlan a Szűz és virág, vagy úgy is mondhatnám, csak a szavak
jelentését adhatjuk vissza, de a mögöttes érzelmi többletet inkább a lélek
érzi. A költemény a megbocsátásról, lovagias beletörődésről, zarándokénekben
kifejeződő lemondásról szól.
Ezt
– a latin amerikai zene és népeinek szeretetét hagyta rám közel hatvan éve
Jorge Morales, és én, amíg élek, hálás vagyok érte.
Virgen y flor – Szűz és virág
Carlos Miguel Gimenez
dalszövege
Bobadilla Cáceres zenéje
Vine de lejos para adorarte
princesa rubia de mi pasión;
con mi guitarra anhelando darte
entre sus quejas mi corazón.
Ayer humilde fui a tu
sendero
un ramillete a deshojar;
porque a una virgen
yo siempre quiero
ver sobre pétalos caminar.
Y al quedarme sin los capullos
con que tu senda,
yo alfombre
en mi alma ansiosa de tus arrullos
vino el carińo a florecer.
Es que tus nombres entrelazados
son de una virgen y de una flor;
María y Rosa idolatrados
en su delirio por tu cantor.
Más tú no quieres amarme
nunca
y hoy agoniza ya
mi ilusión;
siento que en vano
en tu vida
busca
mi pobre vida su
salvación.
Una mirada y una sonrisa
dame si quieres verme vivir
estoy muy triste con la ceniza
del sueńo mío que
veo morir.
Yo tu desprecio y hasta tu olvido
llorando a solas perdonaré,
y siempre amante del bien perdido
recuerdo eterno ya llevaré.
Y en el adverso cruel
destino
de nuevo lejos con mi dolor;
me iré cantando cual
peregrino
María Rosa, virgen y flor.