35 ÉVE HUNYT EL

TELMÁNYI EMIL^{^[1]}

Tóth Aladár írása

(Arad, 1892. június 22. – Holte, Dánia, 1988. június 13.)

hegedűművész.

Telmányi Emil Hubay Jenő műveit játssza (5 szám)

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE

Telmányi Emil legnépszerűbb YouTube felvételei (76 szám)

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE

Telmányi Emil művészete feneketlen mélység és egyszersmind legmarkánsabb körülhatároltság. Olyan, mint a mélyre ásott, kemény sziklába vájt kút. Két törekvés, helyesebben két szenvedély juttatja el a magyar zene legújabb büszkeségét ezen művészethez. Az első: mindent teljesen megjátszani, végsőkig kiélni, fenekére nézni a feneketlen pohárnak. a második: mindent marokban tartani, leigázni, zsarnokian. Akarat és hatalom. De itt ne jussanak eszünkbe Nietzsche beteg szavai, mert Telmányi úgy szálasodott fel előttünk konok férfi-fiatalságában, mint akinek gyökere valami régi, bátor, rendre-fegyelmezett világ talajából szívja az éltető erőt. Ő nem modern intelligencia és ez őszintén jól esik nekünk az örökös hangulati megértés, stílusváltozatosság, simulékonyság, egyszóval mindenhez közelség korában. Végre egy nagy magányos, aki nincs tekintettel a szerző egyéniségére, aki előtt az eljátszandó mű, mint egyszerű használati tárgy fekszik. Hogy a magábaásó Telmányi Bachban rokonra talált, csak úgy magyarázható, hogy ő is rabja talán nem ugyanannak a fantáziának, de ugyanannak a feltétlen uralomvágynak, mely nem büszke csillogással hiteget, de az alkalmazott erők hatalmával nyűgöz le. Telmányi úgy érzi, hogy a megnyilatkozás küzdelme csupa gyönyörűség annak, aki biztos fogással, plasztikus izmokkal forgatja szerszámát. Tehát, mint legtöbb előadóművésznek, Telmányinak is fizikai élvezetet szerez mestersége. Nem úgy, mint Hubermannak, aki egészen elfekteti magát érzéki tónusában, akinél a Beethoven-versenymű melléktémájának szelíd kantilénája a jóleső elragadtatás minden öngyönyrűségével virul fel, nem úgy, mint a belga hegedűsöknek, akik a Mendelssohn-koncert spiccatóinak játszi csillogásával kábítottak bennünket. Mert míg ezeknél és más művészeknél a fizikai jóérzés mindig bizonyos magát elengedő decentralizálással jár, addig Telmányinál még ez is tömör, feszült, összpontosított erőkből fakad. (Gondoljunk csak a Tartini-Kreisler-változatok Corelli-témájára.)

Az állandó erőkifejtés Telmányi Emilt a hegedűjáték "nehézmunkásává" avatja. Legfinomabb, legkarcsúbb dallamvonalai is acélból vannak kovácsolva, minden legkisebb frázis ellenállhatatlan erővel szakad ki hangszere négy húrjából. Az ily művésztől természetesen távol áll a mozarti önkénytelenség, beethoveni elszabadultság, vagy daloló Schubert-boldogság. A szigorú tétel nagymesterein kívül talán egyedül Brahms titáni vajúdása talál interpretációiban magára. Mert Mozart legtüzesebb, legtemperamentumosabb pillanataiban sem tűr erőszakot, nála nem lehet formába gyúrni, csak formába varázsolni egy (sajnos néhai) Pártos István keresetlen magától-értődésével. A Telmányi-stílus gyakran ráfekszik Beethovenre is. Így pl. a Kreutzer-szonáta (I. tétel) zárótémáját monstruózusra szélesíti, igaz, ezáltal nagyszerű plasztikával tornyosodik elénk, de viszont megakasztja a tétel ellenállhatatlan beethoveni iramát, melynek pedig az egész zeneirodalomban nem akadunk párjára. - A mondottak természetesen nem akarják azt jelenteni, hogy Beethoven, Mendelssohn, Schubert stb. nem adnak elég alkalmat Telmányinak nagyszerű képességei kifejtésére. (Hiszen Mendelssohn versenyművét talán sohasem hallottuk szebben és ami nem volt egészen stílszerű, épp az volt benne a legértékesebb.) De tény, hogy Telmányi egyéniségébe-gyökeredzett stílusa zavartalan élvezetet egyedül a XVII. század és a XVIII. század első felének remekműveiben nyújt, ennek a birodalomnak azután feltétlen ura.

A telmányijáték sajátságait a mondottakból egyszerűen kikövetkeztethetjük: Biztosan ívelt, határozott körvonalú rajz, szigorúan összetartott, de teljesen kihangsúlyozott ritmika, mélyenszántó, hallatlan vívőerejű tónus. Akkord-technikája egyedülálló, majdnem tudományos fejlődés eredménye. Látjuk, hogy Telmányi játékában megvet minden érzéki, dekoratív hatást. Természethez, könyvélményekhez, egyszóval romantikához semmi köze sincs, művészete a legtávolabb fekvő, legabszolútabb művészet: Zene.

Még pár szóban meg kell emlékeznünk a Dohnányi-Telmányi együttesről, melyet semmiképp sem tarthatunk szerencsés vállalkozásnak. A két ellentétes temperamentum károsan befolyásolja egymást. Dohnányi parnasszien formaművészetét erősen nyomja Telmányi szélsőséges rajzdinamikája, míg a nagy zongoraművész páratlan hangszíntechnikája mellett a hegedű hangzik kissé fakón, szürkén. Hogy tökéletes összjáték jöhessen létre (és ez létre is jön!), Telmányi sokat feláldoz intenzitásából, Dohnányi pedig többször kénytelen megbontani a felépítés felületi feszültségét, pedig ez játékának legtitkosabb varázsa.

II.

HARSÁNYI LÁSZLÓ^{^[2]}

ZSIDÓ MŰVÉSZEK A VÉSZKORSZAKBAN

Somogyi László karmester

(1907-1988)

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. végzett 1935-ben, Kodály Zoltán növendékeként. 1932-től 1936-ig a Budapesti Hangversenyzenekar hegedűse volt.

Első karmesteri fellépéséről így írt a Budapesti Hírlap 1936 márciusában: „A Budapesti Hangverseny Zenekar hétfői estéjének karmestere rendkívüli tehetséges, fiatal muzsikus, Somogyi László volt. Kétségtelenül rátermett a vezénylésre. Elsősorban azért, mert ösztönös muzikalitása és alapos tudása mellett megvan benne az a képesség, hogy nemcsak a zenekart fegyelmezi, hanem önmagát is.”

Ezt követően holland, belga, olasz városokban és Bécsben vendégszerepelt, nagy sikerrel.

1937-től a Budapesti Hangversenyzenekart dirigálta. Egyik fellépéséről így írt a Nemzeti Újság, 1937 márciusában: „Somogyi László … határozott zenekarvezetői rátermettséggel, gondos művészi körültekintéssel és stílusosan értelmezte Beethoven ’Egmont’ nyitányát és Bartók gyönyörű tánc szvitjét…”

1939-ben megalapította a zsidótörvények miatt állás nélkül maradt muzsikusok számára a megélhetést nyújtó Goldmark Károly Szimfonikus Zenekart, amelynek vezetője is lett. Így írt erről az időről a Magyar Zene 1988 júniusi számában: „… a muzsikusok minden reménytelenségük ellenére sem veszítették el a jövőbe vetett hitüket. A zenészek ügyesek, a leendő karmesterek meg leleményesek. Rövid időn belül sikerült az üldözöttekből zenekart alakítani. Ez volt az úgynevezett OMIKE zenekar, velük kezdődött el folyamatos karmesteri tevékenységem.”

Somogyi László 1937. márc. ismeretlen felvétele BTM KIscell fényképgy. 2012.48.1.jpg

Somogyi László (1937)

Kiscelli Múzeum, fényképgyűjtemény

Somogyi László karmester 1907-ben született Budapesten. Zenei előtanulmányai (hegedű, zongora) után a budapesti Zeneakadémián végzett 1935-ben, Kodály Zoltán növendékeként. 1932-től 1936-ig a Budapesti Hangversenyzenekar hegedűse volt.

Varázsfuvola kisebb.jpg

Csoportkép a Varázsfuvola 1941-es előadásáról az OMIKE Művészakcióban. Elől középen Somogyi László.

(OSZMI Archívum)

Az OMIKE Művészakció első zenei estjétől, 1939 novemberétől kezdve nagyon sokszor vezényelt a Goldmark-terem opera előadásain és zenekari előadóestjein.

1945 februárjában a Szabadság című lap számolt be egy új budapesti szimfonikus művészzenekar bemutatkozásáról, amelyet Somogyi László vezetett. Kiharcolta ebben az évben Kadosa Pál szimfóniájának bemutatását, fellépett mártír megemlékezésekkor és a baloldali pártok rendezvényein. Programszerűen vezényelt vasárnapi matinéhangversenyeket gyermekek számára, valamint munkáshangversenyeket. Ez utóbbiról vallott 1945 szeptemberében a Dolgozók Világlapjában: „Nagyon jól tudjuk, hogy a munkásság zenei nevelése a legszebb, egyszersmind a legnehezebb feladatok egyike. Mindenekelőtt ki kell nevelnünk a munkásságból azt a bizonyos kisebbségérzetet, amely misztikummal, ’érthetetlenséggel’ vonja be előtte a művészeteket…”

Somogyi László_Opera Archivum.jpg

Somogyi László

(papagenoarts. photos)

Rengeteget dolgozott. 1945 és 1950 között a Budapest Székesfővárosi Szimfonikus Zenekar karmestereként működött, miközben szerepelt a Filharmóniai Társaság zenekarával is. 1949-ben vette át a Zeneművészeti Főiskolán a karnagyképző vezetését Ferencsik Jánostól. A Zeneakadémián alkalmazott „Somogyi-módszer" a Scherchen által megalapozott pedagógia nagyszerű és inspirált továbbfejlesztése volt. 1951-től 1956-ig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere volt. A Népszava 1957 januárjában a következőkről tudósított: „Somogyi László az Operaház karnagya rövidesen Olaszországba utazik. A római Operában Mozart ’Szöktetés a szerályból’ című operáját tanítja be. Utána Londonban, Brüsszelben hangversenyez, majd izraeli szerződésének tesz eleget.” De például az Új Kelet 1957 decemberi tudósítása szerint játszott Algériában és Franciaországban is.

Somogyi László Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Központi Könyvtára.jpg

Somogyi László

(Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Központi Könyvtár)

Az 1960-as évektől az Egyesült Államokban dolgozott. 1964 és 1970 között a New York Állam-beli Rochester Symphony Orchestra zeneigazgatója volt. Az 1970-es években visszatért Európába és Genfben telepedett le. Tanított a sienai Accademia Musicale Chigianán, valamint 1979 és 1982 között a szombathelyi Bartók Szemináriumon. 1988 május 20-án hunyt el Genfben.

SOMOGYI LÁSZLÓ YOUTUBE FELVÉTELEIBŐL