90 ÉVES BARLAY ZSUZSA

Barlay Zsuzsa

(Budapest, 1933. augusztus 16.)

Liszt Ferenc-díjas oratóriuménekes, operaénekes, érdemes művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja.

TANULÁS, TECHNIKA*

Feuer Mária beszélgetése Barlay Zsuzsával

(1973)

Muzikalitását, zenei kultúráját jobban jellemzi dícsérő szavaknál a valóság: Barlay Zsuzsa szinte nélkülözhetetlen közreműködője a budapesti oratórium-hangversenyeknek. Nagy volumenű, szép színű alt hangja az Operaházban is jól érvényesül; pompás szerepformáló és színjátszó készségének köszönheti, hogy nemcsak a súlyos drámai szerepekben áll helyt, hanem a vígoperák alakjait is kiváló humorral alakítja. Pályáját a Rádió énekkarában kezdte, 11 éve az Operaház tagja.

- Hasonló beszélgetés alkalmából a Rádiókórus vezetője azt mondta, hogy az együttes intonálása nem a temperált skálán, hanem a természetes hangsoron alapul. Szólistaként ezt a zenei gondolkozást követendőnek tartja-e?

- Az énekkarok legfőbb veszélye a lefelé csúszás, és ez ellen úgy igyekeznek küzdeni, hogy eleve felfelé intonálnak. Nálam nem arról van szó, hogy nem hallom a csúszást, hanem inkább valamiféle rossz beidegződésről. Talán nem szokás ilyen beszélgetések keretében technikai problémákról szólni, mégis azt hiszem, nagyon sokunk közös gondja, hogy érezzük hibáinkat, borzasztóan zavar, hogy nem tudjuk kiküszöbölni, de nincs kihez fordulni tanácsért. A magyarországi énektanítás helyzete túlságosan bonyolult ahhoz, hogy most a lényegébe hatoljunk, bevallom, azt sem vállalom, hogy ezt a kérdést megbolygassuk, túlságosan sok érzékenységet sértenénk meg vele. Mindenesetre tény, hogy nehéz jó énektanárt találni, olyat, aki nemcsak kultúra, zenei tudás tekintetében tud tanácsot adni, hanem a gyakorlat szerteágazó problémáiban is. Ha úgy érzi, túlságosan nagy hangsúlyt kapnának beszélgetésünkben a technikai problémák, kérem, ne írja meg, vagy tompítsa őket!

- Ellenkezőleg: biztatni szeretném. Például arra, hogy mondja el, véleménye szerint mi az énekes legnehezebb feladata. (Közbevetőleg az olvasó számára meg kell jegyeznem, hogy ÉS-beli beszélgetéseim során még nem találkoztam olyan művésszel, aki önnön nehézségeiről, sőt hibáiról szólt volna. Barlay Zsuzsa kivétel: olyan józanul és szerényen, annyira hiúság nélkül elemzi gondjait, mintha nem is a nyilvánosság elé kerülnének gondolatai.)

- A legnehezebb dalt énekelni. Ezt sokan elmondták már, s elemezték is, hogy miért. Az én számomra többek között azért, mert le kell győznöm a memorizálási gátlásokat is. A színpadon hozzászoktunk a súgóhoz, az oratórium-hangversenyeken pedig a kottához. A daléneklés különben annyira más felkészültséget, tehetséget kíván, mint az opera, hogy csak néhány igazán nagy művész győzi egyforma biztonsággal mindkettőt. A nagy terjedelmű hangokat például eleve nehéz a dal intimebb formáiba kényszeríteni, - nem véletlen, hogy a gyönyörű, hatalmas hangmatériájú énekesek ritkán vállalkoznak daléneklésre. S a tétel fordítva is igaz: a legkiválóbb dalénekes sem olyan tökéletes a színpadon, mint a hangversenypódiumon. Ha a kivételeket keresem, hirtelenében csak Christa Ludwig neve jut az eszembe. Nagyon érdekes Leonie Rysanek nyilatkozata: nem is akar dalt énekelni - nyilván tisztában van saját tehetsége jellegével. Másrészt viszont még olyan nagy művész, mint Fischer-Dieskau is vágyik a színpad után. Éppen Dieskau példázza, hogy ez nem egyszerűen a megélhetés lehetőségein múlik - nálunk persze lehetetlen lenne csupán pódium énekléssel egzisztálni -, a világnagyságokat is vonzza a színház varázslata: a jelmez, a színjáték, a külső csillogás.

- Hogyan lehetséges mégis - tisztelet a kivételnek -, hogy az énekesek többsége nem a legmeggyőzőbben mozog a színpadon?

- A színpadi tehetségen túl ez is énektechnika kérdése. A merev, görcsös vagy idétlen színpadi mozgás többnyire azért idegződik be, mert valamilyen módon elősegíti a hangképzést. Akinek énektechnikai problémái vannak - akár beismeri, akár nem; akár tud róluk, akár nem - az aligha mozog felszabadultan a színpadon: a karmesteren csügg, vagy saját magába mélyed, de a póztalanságra nem marad ereje. Úgy tapasztaltam, hogy aki a zenében és az éneklésben perfekt, az színészi kultúrájától és adottságaitól függetlenül könnyebben alakítja a szerepet. Egyébként a színpadi kultúra - ez nemcsak színjátszást, hanem zenei biztonságot és pontosságot is jelent - az európai operaházak nagy részében alapkövetelmény. Németországban például sokkal fontosabb, mint a hang szépsége, az éneklés átütő ereje. Olaszországban (s egy kicsit nálunk is) fordítva van: a pontatlanságot és szabadosságot inkább megbocsátják, ha a hang elbűvölő. Vannak persze vitathatatlan nagyságok, akik minden területen csodálatosak.

- Az univerzális tehetségű művész nagyon ritka, és napjainkban az éneklésben is érvényesül a specializálódás. Mit gondol erről?

- Amilyen kevés példát találok az átfogó, valóban minden tekintetben kiváló énekesekre, olyan sok művész neve jut az eszembe, ha speciális területekre gondolok. A mi televíziós Kodály-énekversenyünk is ilyen példával szolgált: emlékszik, milyen gyönyörűen énekelt népdalt, milyen természetesen formálta a melizmákat a még főiskolás Tokody llona? Ö szinte ösztönösen tud valami különlegeset. De meg lehet-e élni ebből a specifikus adottságból? S fogja-e győzni operai feladatai, illetve képes lesz-e megtartani önfeledtségének varázsát egyéb kényszerű teendői mellett? Látja, megint visszakanyarodtam a technika, a tanulás kérdéséhez. Pedig igazán nem akartam! Ami a specializálódást illeti, gyakran kényszerűség szülötte: a modern zene előadói többnyire azért vállalják missziójukat világszerte, mert csak ezen a területen tudnak érvényesülni. Ez rendkívüli erőfeszítést és áldozatkészséget követel: új meg új darabokat kell megtanulniok (s nem mindig remekműveket!), állandóan bővíteniök kell repertoárjukat, s kevés reményük nyílik arra, hogy másfajta zenét is előadhassanak. Pedig mennyire szeretnének! A specializálódás gyakran nagyon hasznos, de a beskatulyázás néha nagyon káros, Mai zenét egyébként én is szívesen énekelek – most éppen K

ósa György Devecseri Gábor posthumus verseire készült dalait tanulom és sajnálom, hogy hangfajomat mellőzik zeneszerzőink.

-Az operaénekesek általában a romantika világában otthonosabbak, a hangversenyeinken megszólaló oratóriumok többsége viszont barokk zenét elevenít meg. Okoz-e problémát a stílusok váltása, s ha igen, milyet?

- Úgy érzem, mindannyiunk számára Bach tolmácsolása a mérce. A manapság kedvelt és egyre erőteljesebben feltámadó reneszánsz muzsikát sokkal könnyebb énekelni; a barokk művek előadása zeneileg is, technikailag is a legnehezebb. A dallamok folyondárszerűségét muzikálisan sem egyszerű követni, énektechnikailag meg szinte megoldhatatlan feladatok elé állít. Tiszta intonálásukat éppen kanyargós lejtésük nehezíti, ám ami ennél jóval bonyolultabb, az a melódia hangszerszerű kezelése. Bach számára tökéletesen mindegy volt, hogy dallamait fúvós-, vonós-, billentyűs hangszer, vagy az emberi gége szólaltatja meg, s éppen ezért csak a dallam ívével törődött; arra már nem figyelt, hogy az énekesnek valahol levegőt is kell vennie. Igenám, de hol? Ahol kényelmes lenne, ott többnyire megakasztaná a frázist, ha pedig kifulladunk, akkor elrontjuk a dallam vezetését. Ezért kell jó technika a művek előadásához, ezért elengedhetetlen a pontosság, a stílusismeret és muzikalitás, ezért aggasztóak a hibák és ezért vallom: az éneklés mércéje csakis Bach tolmácsolása lehet. Ez a kissé patetikus mondat persze nem jelenti azt, hogy ezután már szakítok minden egyéb vokális műfajjal, Ellenkezőleg: a specializálódást igyekszem elkerülni, s a különféle stílusok és műfajok váltakozásával szélesítem saját kifejezési lehetőségeimet.

* Feuer Mária 1973-ban készült interjúja először az Élet Irodalom c. hetilapban, majd a szerző 50 muzsikus műhelyében c. kötetében is megjelent (Zeneműkiadó Budapest 1976).

2016. január 24-én Barlay Zsuzsa operaénekes, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja volt Madarász Zsolt vendége a Bartók Rádió Lemezelő című műsorban.

ÉLETÚT

Barlay Zsuzsa kiskorában a csillaghegyi balettiskolában tanult balettozni. Hároméves korától tizenöt éves koráig játszott Lakner Artúr gyermekszínházában. 1949 és 1957 között elvégezte a Bartók Béla Zenei Gimnázium és Konzervatórium ének tanszakát, ahol Molnár Béláné osztályába járt. Közben 1951-ben érettségizett. 1952–1959 között a Magyar Rádió kórusában énekelt, majd 1961-ig a Filharmónia szólistája, 1961-től pedig a Magyar Állami Operaház magánénekesnője volt. 1992-ben ment nyugdíjba, de még néhány éven keresztül szerződtetett énekesnő maradt.

Klasszikus operaelőadásokban és kortárs magyar operák ősbemutatóján is közreműködött (Szokolay Sándor: Néger kantáta, Vérnász; Ránki György: Az ember tragédiája, Holdbéli csónakos stb.) drámai mezzoszoprán és alt szerepekben. Operaénekesi pályafutása mellett azonban hangverseny-énekesnőként is keresett volt, főleg oratóriumok altszólóinak éneklésével vált ismertté. Több európai országban is fellépett, lemezfelvételeken is hallható.

Fontosabb szerepe:

Rossini: Hamupipőke - Hamupipőke ariosója - Barlay Zsuzsa (2:14)

● Hamupipőke (Rossini: Hamupipőke)

● Olga (Csajkovszkij: Anyegin)

● Szuzuki (Puccini: Pillangókisasszony)

● Czipra (Strauss: A cigánybáró)

● Arnalta (Monteverdi: Poppea megkoronázása)

● Azucena (Verdi: A trubadúr)

● Ulrica (Verdi: Az álarcosbál)

● Erda (Wagner: A Rajna kincse, Siegfried)

Díjai, kitüntetései:

● Liszt Ferenc-díj (1967)