Csillagórák Szabó Ildikóval és Lajkó Istvánnal

Beethoven cselló-zongoraművei, összkiadás-igénnyel

Cello Sonata No. 1 in F Major, Op. 5, No. 1: I. Adagio sostenuto – Allegro (17:29)

Cello Sonata No. 1 in F Major, Op. 5, No. 1: II. Rondo. Allegro vivace (7:05)

Cello Sonata No. 2 in G Minor, Op. 5, No. 2: II. Rondo. Allegro (8:15)

Cello Sonata No. 3 in A Major, Op. 69: I. Allegro ma non tanto (12:52)

Cello Sonata No. 3 in A Major, Op. 69: II. Scherzo. Allegro molto (5:04)

Cello Sonata No. 4 in C Major, Op. 102, No. 1: I. Andante - Allegro vivace (7:51)

Cello Sonata No. 4 in C Major, Op. 102, No. 1: II. Adagio – Tempo d'andante – Allegro vivace (7:08)

Cello Sonata No. 5 in D Major, Op. 102, No. 2: I. Allegro con brio (6:41)

Cello Sonata No. 5 in D Major, Op. 102, No. 2: II. Adagio con molto sentimento d'affetto (7:46)

Cello Sonata No. 5 in D Major, Op. 102, No. 2: III. Allegro – Allegro fugato (5:03)

12 Variations in G Major on ”See the Conqu'ring Hero Comes” from Händel's Judas Maccabaeus,... (12:16)

12 Variations in F Major on ”Ein Mädchen oder Weibchen” from Mozart's Die Zauberflöte, Op. 66 (9:52)

7 Variations in E-Flat Major on ”Bei Männern, welche Liebe fühlen” from Mozart's Die... (9:25)

A két-korongos album egyetlen „hibája”, hogy véges. Pontosabban, mindkét korongé ugyanaz: „lejárnak”. Poénosnak tűnhet, pedig érdemi kifogás, ugyanis egyszerűen megunhatatlanok. Ráadásul még a „végtelenítés” sem lehet gyógymód, mert azáltal ki-ki legfeljebb a saját érzelmi-intellektuális befogadókészségének a határát tudná felmérni.

Tehát, törődjünk bele a megváltoztathatatlanba: ennyit, s nem többet bízott gordonkásokra a szerző, s örvendezzünk azon, hogy ezt érdemben közvetítve kapjuk az előadóktól.

Az informatív kísérőfüzetből kiderül: több mint tíz éves a két előadóművész közös zenélési múltja. S ami talán még lényegesebb: a Sir Alfred Brendel tiszteletére rendezett 2017-es fesztivál nyitókoncertjén való szereplésükkel olyannyira elnyerték az ünnepelt tetszését, hogy azóta mintegy mentoráltjának tekinthetik magukat. Ami eme mozzanat kiemelésének konkrét aktualitást ad: Brendel javaslatát valósították meg ezzel az albummal, melynek felvételére 2022-ben került sor (háromszor három nap alatt).

A „kritika” érdemi műfaja ezúttal dicshimnusz-variáció lehet csupán, célja pedig, hogy minél többeket inspiráljon az felvétel megismerésére. Tehát, nem „meghallgatására”, azaz „végighallgatásra”, és lakonikus tetszésnyilvánításra, mondván, hogy „szuper” avagy „klassz”, hanem annál többre: társul szegődve az értékes élmény-kínálathoz, ismételten meghallgatva azt.

Mondhatjuk, afféle „kettő az egyben” lehetőségről van szó: az interpretáció lehetőséget ad a művek lényegi megismerésére (intellektuális élmény), miközben maradéktalanul gyönyörködtet. Megunhatatlan a Beethoven-rajongók számára, másokat pedig mágnesként vonz a Mester bűvkörébe.

A műsor tehát adott, az elrendezés pedig (a terjedelmi lehetőségek/korlátok figyelembevételével) ideális. Értelemszerűen a második korongra kerül a késői opus (Op. 102) két darabja. Az első korong fináléját a középső korszak remeke, az A-dúr szonáta (Op. 69) jelenti. A felépítésbeli „párhuzamot” az adja, hogy a nyitány mindkét alkalommal variációsorozat Mozart-témára, erre következik az Op. 5 egy-egy darabja. Az elrendezésben szempont lehetett a hangnemiség is: a 2. korongon az F-dúr variációk után kapott helyet az Op. 5 azonos hangnemű első darabja – ezáltal az 1. részben a g-moll szonáta (Op. 5 No 2) után harmonikus folytatást jelent a Händel-témára komponált G-dúr variációsorozat.

Az interpretáció az értő kottaolvasás magasiskolája, s nehogy ez némiképp mérlegelő szempontnak tűnjön, érdemes itt kissé elidőzni. Nem arról van szó ugyanis, hogy prekoncepciónak felelne meg, hanem épp ellenkezőleg: a tételek (ciklusok) illetve variációk folyamán lehetőséget biztosít az előadás arra, hogy ki-ki észrevételeket tegyen maga-magának. A plasztikus formálásnak köszönhetően ráismerhetővé válnak kompozitórius sajátosságok, olyanok, amelyek elsődlegesen a szerkezet sajátosságaiból adódnak, s olyanok, amelyek jellegzetesen Beethovennek sajátjai. Együtt lélegzünk a zenével, s – miként kitűnő színpadi produkcióknál „szokás” – végigéljük az érzelmi-indulati történéseket, néha lélegzetvisszafojtva, máskor örömteli felszabadultsággal. Tehetjük ezt kizárólag azért, mert az előadók közvetítő közege tág horizontot biztosít, olyan terepet, ahol akár megelőző műismeret (és stílusismeret) nélkül is biztonsággal közlekedhet az érdeklődő. Mindeközben a legcsekélyebb mértékben sem tűnik didaktikusnak a korábban nyilvánvalóan részletezően kielemzett művek értelmezése: sajáttá lényegítette át valamennyi tételt az értés.

Éppen ebből következik az előadásnak az a jellegzetessége (s ezért a Beethoven-rajongók különösen hálásak lehetnek), hogy ezzel a felvétellel aligha lehetne illusztrálni azokat a muzikológus-minősítéseket, miszerint egyik-másik darab (vagy tétel) kevésbé jelentős, avagy kevésbé „jólsikerült”.

A technikai tudással felvértezett művészek értőn és szeretettel olvasva a kottát, a művek már-már kritikátlan elfogadását teszik lehetővé. Ennél többet művész aligha tehet. A hallgatót pedig jó érzéssel töltheti el a bizonyosság: a két művésznek köszönhetően – legalábbis érzetre – közelebb került a szerzőhöz. Többlet-tudáshoz jutott, élmény-szinten.

(Hungaroton – HCD 32870-71)

Fittler Katalin