Dalos Anna: Kodály Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (1946-1949)

Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (2022)

A Musicologia Hungarica sorozat 3. füzete (miként az 1. is volt), a sorozatszerkesztő munkája. Méltán tarthat igényt megkülönböztetett érdeklődésre, hiszen Kodály tudományos-közéleti munkásságának olyan szeletét veszi nagyító alá, amelyről a zenetörténeti szakirodalomban leginkább csupán említés tényszerűen történik említés. És az érdeklődő abban reménykedik: közelebbi információkhoz jut Kodálynak a sajátos, megkülönböztetett társadalmi helyzetét illetően is.

Kodály Zoltán népdalt jegyez le egy magnetofon segítségével a Magyar Tudományos Akadémián

Forrás: Kodály Archívum (Kodály Zoltánné szíves engedélyével)

Talán a túlzott várakozással is összefügg, hogy elolvasása után az érdeklődő némi csalódást érez, éspedig éppen a címben ígértek miatt. Ugyanakkor nem tagadhatja: izgalmas betekintéshez jutott, ha úgy tetszik, a társadalmi élet „kulisszái mögé”. Dalos Anna joggal számít arra, hogy az olvasó beavatásra szorul. Nyilvánvaló: kevesen vannak, akik saját életük részeként emlékeznek a nyilvánosság számára közzétett körülményekről, tehát a korrajz elengedhetetlen. (Hiszen már a politikusok és tudósok egy részének neve is puszta adat…) Az áttekintő körkép iránti érdeklődéssel számolva, Dalos további olvasnivalókat (is) kínál a jegyzetekben.

Jól teszi, aki rögtön a „megtanulnivalónak” kijáró figyelemmel ismerkedik „A Magyar Tudományos Akadémia helyzete a második világháború után” című fejezettel. Hamar kiderül: minden név „fontos”, ugyanis a tárgyalt időszakon belül a változó „erőviszonyok” közepette módosulnak a viszonylatok, közelednek-távolodnak nézetek. Fontosak a titulusok is, és nem kevésbé a szervezeti változások, sőt, ezek létjogosultságának az indítékai, indokai – már amennyinek az írott dokumentumokban a nyomára lehet bukkanni. Szent-Györgyi Albert társadalmi szerepvállalása, politikai nézetrendszerének és tudománypolitikai koncepciójának alapos ismertetése fogékonnyá teszi az olvasót a több síkon zajló folyamatok iránt. És biztos támpontot adnak Dalos szabatos megfogalmazásai, amelyek egyértelműsítik az állam irányító módon történő beleszólását a tudományos élet belügyeibe. Kodály alakja a Szent-Györgyi nyilatkozatait figyelemmel kísérőként „kerül a képbe” e fejezet utolsó részében.

A következő tartalmi egységnél már a címbe kerül neve: „Kodály megválasztásának körülményei”. Keresztury Dezső 1982-es visszaemlékezéséből indul ki Dalos. Megtudjuk: Keresztury (a koalíciós kormány első vallás- és közoktatásügyi minisztere) volt az, „aki felkérte és meggyőzte arról Kodályt: vállalja el az MTA elnöki tisztségét”. Kiderül: akkor „életkérdésnek” mutatkozott, hogy Kodály „kimondja az igent vagy a nemet”. Az olvasó tájékoztatását illetően rendkívül fontos, hogy Dalos kritikusan értékeli a visszaemlékezést: „Keresztury sok mindenről hallgat: hallgat saját, meglehetősen kétes szerepéről Kodály elnökké választásában és az Akadémia első újjászervezésében, hallgat arról, ténylegesen mi mindenre kellett Kodálynak a következő négy évben igent és nemet mondania, és hallgat arról, mit is jelentett az elnökség átadása a Magyar Tudományos Akadémia szovjet mintára történő, 1949-es, drasztikus átalakításának végpontján”. Az elnöki pozíció betöltéséhez „a maga mindenkit fölülmúló tekintélye” miatt esett a választás tehát Kodályra (itt az olvasó, életkorra való tekintet nélkül, arra a ki-nem-mondott, ám nyilvánvalóan felmerülő kérdésre várna választ, hogy honnan ez a kivételezett pozíció, hiszen a közéleti tevékenység vállalójaként a tudatosan hangoztatott pártonkívülisége aligha magyarázat erre – és felrémlenek az oral history „se non e vero e ben trovato” történetei…). És elborzasztó olvasni a folytatást, ahol megjegyzésekből, célzásokból-utalásokból megannyi „zárt ajtók mögötti” megbeszélésre, konzultációkra lehet következtetni (amelyek tárgyszerűen aligha dokumentálhatók, ám a reflexiók tartalma egyértelműsíti őket), politikus-diplomatikus, többféle indítékot feltételezve különbözőképp interpretálható írásban adott véleményeket, megjegyzéseket (egyikben „kevésbé megfelelő ember”-nek titulálva Kodályt!).

Dalos Anna úgy látja: „Kodály számára talán a Magyar Művészeti Tanács tevékenysége testesítette meg leginkább a koalíciós eszményt, és ennek nyomán feltételezhető, hogy azért vállalkozott az MTA elnöki tisztségére, mert az Akadémia kebelében is valami hasonlót szeretett volna megvalósítani”

Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert és Voinovich Géza az Akadémián (1946)

Forrás: Kodály Archívum (Kodály Zoltánné szíves engedélyével)

„Kodály, az érinthetetlen: az elnöki tevékenység első időszaka” – ezt a címet kapta a következő, a címben ígértek szempontjából központi jelentőségű fejezet. Dalos Anna történészi objektivitása mutatkozik meg abban, hogy objektív tényfeltárásra vállalkozik. Nem hallgatja el, hogy Kodály kezdetben gyakran távolmaradt az MTA Igazgatótanácsa üléseiről, de feltünteti, mennyi hosszabb időt töltött külföldi utakon. Megemlíti további közéleti pozícióját is – és ha hozzávesszük szakmai (zenei) munkásságát, a legkevésbé termékeny szakaszokban is elképesztőnek tekinthető a munkabírása. Ebben a fejezetben szembesülünk olyan jelenségekkel, amelyek azt tanúsítják: nemegyszer volt része megalázó visszautasításban Kodálynak, amikor hivatalos fórumokon keresett megoldást az MTA likviditási problémáira. Az MTA-t érő sajtótámadásokban azonban feltűnő módon nem szerepel a neve, akkor sem, amikor több támadás érte a főtitkár Voinovich Gézát, aki maximálisan élvezte Kodály bizalmát. „Úgy tűnik, Kodályra elsősorban a reprezentatív, kül- és tudománypolitikai, valamint a nemzetközi kapcsolatokat érintő és ezért a finanszírozás szempontjából is kiemelt jelentőségű feladatok maradtak” – szögezi le Dalos. De itt is voltak bosszantó apróságok, mint például, hogy levelet kellett írnia a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, mert elfelejtették kifizetni az UNESCO képviseletében Magyarországon járt Julian Huxley tiszteletére rendezett fogadás számláját…

Kodálynak, az elnöknek „személyi veszteségekkel” is számolni kellett, részben reprezentatív értelmiségiek disszidálásával, részben pedig Keresztury Dezső miniszterkénti „nyugalmazásával”. Tudomásul kellett vennie, hogy az Akadémia jó híre: helyreállíthatatlan.

Az utolsó fejezet a „Kodály, az ellenség: az MTA szovjetizálásának folyamata” címet kapta. Kontrasztos képpel kezdődik: az 1948. március 14-i rendeletben az újonnan alapított Kossuth-díj I. fokozatát, amelyet politikusoknak tartottak fenn, egyedüli alkotóművészként Kodály vehette át. A folytatás: „az Akadémia lassú meghalasztásának” folyamata, amelynek során – mint Dalos Anna írja – „Kodály higgadtan mérte fel, hogy a kikényszeríteni szándékozott akadémiai rendszerváltás elkerülhetetlen”.Ezt követően megszűnt az a Tudományos Tanács is, amelyben nem kapott helyet a „széptudományok” egyetlen képviselője sem… Ráadásul felszámolták az MTA I. osztályának Széptudományi Alosztályát is, amit alkotóművészként személyes kudarcként élt meg Kodály, valamint a Magyar Művészeti Tanácsot is. Mindazonáltal Kodály tiszteletreméltóan helytállt: 1949-ben nem hagyta el Budapestet, a válságos helyzetbe került Akadémia valamennyi igazgatótanácsi ülésén részt vett, az utolsó kivételével. Ő volt az egyetlen „határozottan ellenséges magatartású akadémikus” – miként Alexits György írta Rákosi Mátyásnak szóló levelében -, akit megtartottak az újjászervezett Akadémiában, szűk mozgástérrel. „1950-től Kodály Zoltán a Magyar Tudományos Akadémián kizárólag zene- és nyelvtudományi kérdésekkel foglalkozott” – így ér véget Dalos Anna könyve, amelynek dokumentumanyaga tapasztalatokkal gazdagítja az olvasót, a társadalmi környezetbe ágyazott zenei életet illetően.

Kodály érinthetetlen maradt – de a körülmények úgy hozták, hogy mind kevesebb tér jutott neki, hogy elképzeléseivel, szándékaival és terveivel mintegy megérintse környezetét, az általa ideálisnak tekintett „béke, nyugalom, erő és egység” négyességén munkálkodva.

Fittler Katalin