Egyszeri élmény – kétszer

Pirosbetűs ünnepként kerül a Müpa történetébe 2023. május 7-e, amikor az „Énekel az ország” keretében két alkalommal csendült fel Verdi Requiemje. Köszönhetően elsősorban Hollerung Gábornak, aki az ország 22 énekkarával, a Budafoki Dohnányi Zenekarral, valamint négy kiváló szólistával (Sümegi Eszter, Vörös Szilvia, László Boldizsár, Cser Krisztián) egészen különleges élménnyel ajándékozta meg a kétszeri teltházas hallgatóságot.

1985-ben budapesti középiskolai kórusok közös hangversenyével indult Hollerung Gábor merész álma – 2006-ban „szintet lépett”, az „Énekel az ország” projekttel, amely afféle életadó infúzió az énekkari tagok számára. A közös szereplés élményén túl ilyenkor lehetőségük nyílik monumentális kompozíciók megszólaltatásában való részvételre. Az idei műsorválasztás telitalálat: népszerű (remek)mű alaposabb megismerésével a produkción messze túlmutató zenei tapasztalatokkal gazdagodhattak.

Idén 22 kórus vett részt a hangversenyekre való felkészülést biztosító tatai zenei tábor foglalkozásain, hogy a mintegy 700 dalos az egyik vagy mindkét produkcióban pódiumra állhasson. A műsorválasztás késztetett arra, hogy mindkét előadást meghallgassam – jóllehet tudom, az élmények-tapasztalatok aligha jogosítanának fel összehasonlításra. Nyilvánvaló, hogy a meglepetés erejével ható matiné etalonná lényegült, amelyhez hasonlót várhattunk az esti produkciótól.

(A képek forrása: Facebook)

Itt lenne a helye mindazon értékelő szempontok taglalásának, amiért egyedülálló Hollerung Gábor eme zenei népművelő munkája. Ilyesmire bármely évad során számos alkalom kínálkozik, ezért a specifikumra érdemes irányítani a figyelmet: önmagában megálló, értékes interpretáció született az óriási alkalmi (javarészt képzett-amatőr) együttesnek köszönhetően. És éppen ez az, amiért méltó lett volna (!) a szakmai érdeklődésre.

A közös munka ideje alatt a kétségkívül alaposan felkészített kórusok (köszönet a karnagyoknak!) megtanulták tudásukat magasabb rendű interpretációs célok szolgálatába állítani. Még állandó dirigenseknek is ritkán sikerül ennyire „kézhez szoktatni” muzsikusaikat, vagy pedig – ami talán még több – olyan együtt-gondolkodásra késztetni, hogy az irányítás jórészt csupán emlékeztető (s azon túl: lelkesítő) funkciót töltsön be. Az pedig külön csoda, hogy a nagy térben (a pódiumhoz csatlakoztak az oldalerkélyek) maximális pontossággal, a dinamikai elképzeléseknek megfelelő, differenciált hangzás szülessék.

Egyszerűen megrendítő volt az előadás – mondhatni, megszületett a mű! Bármiféle esetlegességek nélkül, arányosan, elképesztő dinamikai kontrasztokkal. A legkötözködőbb hallgatónak se juthatott eszébe a feliratozás számonkérése – aki esetleg nagy vonalakban sem ismerte volna a szövegeket, a tételek „tartalmát”, az is biztosan tájékozódhatott! Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legnagyobb élményt a kórus adta. Elképesztő váltásokra is képes volt, a mindig homogén hangzás keretében, az ezerárnyalatú pianissimóktól a frenetikus kitörésekig. Remekeltek a szólisták is, kiváltképp Sümegi Eszter és Vörös Szilvia. A szopránnál Verdi-szerepeinek színpadi tapasztalata kamatozott az adekvát érzelmi kifejezésben, fiatal partnere pedig meredeken felívelő pályakezdésének jogosultságát bizonyította ismét, amikor a legnagyobbakhoz hasonlítható közvetlenség erejével tolmácsolta szólama emlékezetes-szép részleteit. Ezúttal a kíséret nélküli szólista-együtteseknél sem kellett aggódnunk az intonáció miatt: érezhetően hangnembe-harmóniába ágyazottan énekeltek a protagonisták, és mindannyiszor örömmel éltük meg a folytatásban a tömeghatást.

Erőpróba volt ez valamennyi közreműködő számára, a javából! Köszönet illeti a Budafoki Dohnányi Zenekart is, áldozatos munkájáért, amellyel biztos alapot és méltó keretet adott e kollektív teljesítményhez.

A Zene katedrálisában érezhettük magunkat. Második alkalommal már jutott figyelmemből a környezetnek is: ritkán látni ennyi szinte szándékolatlanul összekulcsolt kezet. A Zene-Vallás ünnepe volt, többnyire a szakrális térnek-eseménynek kijáró csenddel. Végül a fokozatosan felszabaduló „tetszésnyilvánítás” afféle visszatérés volt a mindennapi életbe. De a varázs beleégett mindenki lelkébe, bárhogy is fogalmazzuk…

„Aki nincs itt, az nem hiányzik” – szokta volt mondani Pernye András, amikor egy-egy nagyobb létszámú csoportot rendre a „kemény mag” képviselt. Nem tudják, akik nem hallgatták meg a remekművet ebben a kivételes előadásban egyik alkalommal sem. Ami nincs, az nem hiányzik – nekik. Viszont, amennyiben szakmabeliekre gondolunk, az ő „hiányuknak” messzemenő következményei lesznek pályájuk további szakaszán. És még inkább fájó azoknak a „funkcionáriusoknak” a hiánya, akik – éppen hasonló tapasztalatok híján – nem tudnak érdemben dönteni kitüntetésekről, elismerésekről. Észre kellene venni, hogy Hollerung Gábor TÖBBRE Érdemes művész.

Hollerung Gábor

Harminc évesen Debrecenben a legjobb karnagynak járó díjat kapta, 50 évesen lett Liszt Ferenc-díjas, az Érdemes művész minősítése 10 évaddal később. Közben két Artisjus-díj (1998, 2008), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2002), Jeruzsálem-díj, Budapestért-díj (2016), s végre 2020-ban Budafok-Tétény díszpolgársága: alkalmi elismerések, melyek talán még inkább kiemelik a szakmai megbecsülés hiányát. Amely könnyebben zöld utat kapna a karmester szakmai teljesítményének gyakorlati (értsd, hangversenytermi, élmény-alapú) ismeretében…

Fittler Katalin