A hangzó összkiadás 13. albuma

Farkas Ferenc kamaraműveinek hatodik válogatása

A Toccata Classics életmű-projektjének különleges darabja ez a vonós-darabokra fókuszáló összeállítás: Stuller Gyula családi vonósnégyesén kívül Várjon Dénes szólaltatja meg a nyolc kompozíciót.

Mindig kalandot jelent a barangolás Farkas Ferenc zenei világában, hiszen a tájékozódásban alig segít az időbeli és „térbeli” (értsd, apparátus ill. műfaji kategóriák által nyújtott) információ. Egy-egy zenei gondolat (s annak kifejtése) változatlanul vagy továbbgondolva is felbukkan más apparátusokon (s akkor még nem is számoltunk azokkal a verziókkal, amelyeket Farkas művészetét kedvelő hangszeres művészek applikáltak (szólódarabként egészben vagy kamaraműként részben) saját hangszerükre, lehetővé téve további hangszereseknek is az aktív közreműködést a hangulatos – néha terjedelmüket tekintve miniatűr – tételekben.

A sorozat ismertetőszövegeit rendre Gombos László (a Farkas Ferenc válogatott írásait tartalmazó „Vallomások a zenéről” kötet közreadója), Farkas életművének alapos ismerője írja, szem előtt tartva, hogy a felvételsorozat újabb albumai olyan érdeklődőket is vonzanak, akik első ízben találkoznak ennek a különleges életműnek egy-egy szeletével. A lényegi tájékoztatáshoz tartozik, hogy feltünteti a műsoron szereplő művek kottahelyzetét: a Ten Studies kivételével valamennyi megjelent nyomtatásban. Ily módon szinte sugallja: érdemes követni az előadók példáját, megtanulva egyik-másik művet. Ebben az esetben azért különösen fontos, mert nem specifikus apparátusokról van szó, hanem különböző szintű zenei intézményekben egyaránt könnyen kivitelezhető összeállításokról: vonósnégyes, hegedű-brácsa duó, hegedű-zongora együttese.

A műsort két vonósnégyes keretezi, pontosabban, közülük csupán a második, kései kompozíció viseli címként is az apparátus megnevezését – a nyitódarab, melynek végső címe kialakulásában kiadói javaslat is közrejátszott, Piccola musica di concerto-ként az album talán legismertebb darabja. Az első két műsorszám között nagy időbeli távolság feszül – de ez csak részben igaz, hiszen a hegedű-brácsa duók másfél évtizeddel az eredeti kéthegedűs verziót követően készültek, éppen a Stuller-házaspár számára. A továbbiakban a három hegedű-zongora Szonatinát egy-egy népzenei ihletésű kompozíció választja el egymástól.

A titkok nyitjának keresése: emberi vonás. Ennek szakmai vetülete a muzsikus műhelytitkok iránti érdeklődés. Ilyenkor persze fennáll a belemagyarázás veszélye egyrészt, másrészt az célratörő önkény, amely az elemző prekoncepciójának Prokrusztész-ágyába gyömöszöli a művet. Nem kell persze félteni a szerzőket sem; némelyikük a „gondolta a fene” gesztusával utasítja el a magyarázó törekvéseket, míg mások álmélkodnak a „magyarázási kísérleteken”. Ilyen meggondolásból érdemes a szerzők mindennemű szóbeli megjegyzéseire odafigyelni – a legmegbízhatóbb forrást az „elsőkézből” információk jelentik. Farkas Ferenc írásaiból megannyi fogódzót kapunk. Megtudjuk például, hogy a népdalokra épülő kompozíciókban „ugyanúgy jár el”, mint önálló alkotásaiban, egységes formai koncepció kialakítására törekedve. Ezt tudva, könnyű „felfedezni”, hogy például a Bihari román táncokban a népdaltémák „úgy jönnek egymás után, mint egy szonáta forma témái”. A hallgató máskor „talált kincsre” lel: a 2. Szonatina nyitótételében például feltűnően kacérkodik a legeklatánsabban a Jupiter-szimfóniában előforduló négyhangos témában (Mozart-névjegy) – vajon már akkor, 1931-ben is kedvvel „tesztelte” hallgatóságát, vajon észreveszik-e? Mert nagy kedvét lelte abban, ha zenei ötletei ügyesen „bújócskáztak” – ilyenkor szívesen ráolvasta az értetlenséget a szakmabelire, egyszersmind beavatva olyan összefüggések rendszerébe is, amelyet aligha lehet(ett volna) egyszeri hallás, avagy pusztán a kottakép alapján észrevenni.

Magyar előadók, akiknek többsége külföldön él, angol kiadó jóvoltából világszerte ismertté teszik a Tegnap magyar zeneszerzőjének számos mindmáig életképes művét. A zene nem ismer határokat. Érvényes a szerzőkre, előadókra és művekre egyaránt – és remélhetőleg a hallgatóságra is.

Kilencven évesen adott interjúban ars poetica értékűen fogalmazta meg: „a zeneszerzés nekem örömet szerez, én pedig szeretnék örömet szerezni hallgatóimnak”. A gondos hagyaték-gondozásnak köszönhetően egyre nő a potenciális hallgatók száma. Remélhetőleg nyitottak az ilyesfajta örömforrások iránt. (TOCC 0682)

Fittler Katalin

FARKAS FERENC TOVÁBBI FELVÉTELEIBŐL: