A MUSICOLOGIA HUNGARICA sorozat 4. kötetéről

Kusz Veronika

„Mesterem emlékének”

Vázsonyi Bálint és az első Dohnányi-monográfia

A közelmúltban örvendetesen megnőtt a magyar szerzők által publikált zenei könyvek száma, s legtöbbjükről – lett légyen többszáz oldalas könyv vagy füzetnyi terjedelmű kiadvány – már-már eleve rámondhatjuk: hiánypótló. Pontosabban, az új információk birtokában ébredünk rá egy-egy korábban fel sem tűnő „fehér folt” eltűnéséről. Még hasznosabb, amikor már korábban is számontartott hiányosság tűnik el a hazai zenei élet múltjának térképéről.

Miközben az olvasmányok kínálatának gyarapodásán örvendezünk, nem hallgathatjuk el, hogy többségükről csak a gyakorlatban (tehát olvasásuk során) derül ki, hogy kik tekinthetők „célközönségnek”. Részben annak a következménye ez, hogy nem ismeretterjesztő-népművelő szándék hívta őket életre (mint egykor, a magyar nyelvű szakirodalom (h)őskorában megannyi mindmáig a szakmabeliek által is haszonnal forgatható publikációt), hanem egy-egy érdemleges kutatói munka/teljesítmény kap – önálló kötetként - megjelenési lehetőséget.

Nem lebecsülendő a kis terjedelmű kiadványok jelentősége sem, amelyek – éppen könnyen körülhatárolható, mondhatni, behatárolt vizsgált területükkel – konkrét ismeretanyag-gyarapítással szolgálhatnak. A 2021-ben életre hívott Musicologia Hungarica nyitókötetében Dalos Annának köszönhetően Prahács Margitról, a Zeneakadémia egykori „könyvtárosáról” kaptunk életrajzi regényeknél informatívabb „háromdimenziós” képet. Ez a sorozatindítás egyszersmind rámutat a témaválasztás felelősségére is (hiszen megannyi, valamilyen szempontból „perifériára szorult” személy érdemelné meg a közelképet), ugyanakkor példát mutat a kis terjedelem „gazdaságos” kihasználásából is. Kutatói felelősség annak eldöntése, hogy mi kerüljön bővebb kifejtésre, mi kapjon pusztán utalásszerű említést.

Úgy tűnik, a „magas léc” eme kihívásának nem könnyű megfelelni. Kusz Veronika, akinek kutatási területeiben kiemelt szerep jutott Dohnányi Ernőnek (Fulbright-ösztöndíjjal a tallahassee-i Florida State University Dohnányi-hagyatékában kutatott, PhD doktori értekezését Dohnányi amerikai éveiről írta), testhezálló témával jelentkezett. A korántsem disszonancia-mentes fogadtatású monográfia azonban, úgy tűnik, kemény falatnak bizonyult.

Miről is van szó? A köztudatban mindmáig sajátos kép (pontosabban: kép-sorozat) él Dohnányiról: ki-ki alkotó-, előadóművészetének, kulturális közéleti szerepeinek, avagy a személyéhez kapcsolódó (több-kevesebb valóságalappal rendelkező) politikai megítélésének szempontjai alapján tartja számon. Több-kevesebb kérdőjellel.

A sokáig „agyonhallgatott” Dohnányi érdekében legnagyobb aktivitást az előadóművész-társadalom tette (műveinek műsorra tűzésével, hangfelvételek készítésével), majd felfedezték a sokáig „terra incognita” minőségi kutatási területet a kutatók. Aki egyszemélyben a legtöbbet tette Dohnányi Ernő „rehabilitásáért”, az kétségkívül Vázsonyi Bálint, akinek megadatott, hogy egy évig posztgraduálisan tanulhasson a Mesternél. Monográfiája „egyetlen fecske” maradt, mindmáig nem született hasonló, az élet(mű) egészének értékelő áttekintésére vállalkozó munka. De, miként az lenni szokott, a szándékában nemes vállalkozást korántsem fogadta egyértelmű elismerés. És ez a helyzet az idők folyamán – nyilvánvalóan – nem is változhat. Tehát, Kusz Veronika eleve vállalta, hogy ingoványos talajon kalauzolja könyvecskéje olvasóit.

Néhány adat: 1971-ben jelent meg Vázsonyi könyve a Zeneműkiadónál, 3000 példányban, ami rendkívül gyorsan elfogyott. (Tény, hogy az ismét hiánycikké vált olvasnivaló utánnyomására nem került sor.) A Kusz által kismonográfiának titulált könyv második kiadása 2002-ben jelent meg a Nap Kiadónál. Ennek az oldalszámait használja hivatkozásainál Kusz, aki nem él a lehetőséggel, hogy „elszámoljon” a két kiadás eltéréseivel.

Sokat megtudunk a monográfia megjelenését megelőző körülményekből, a BTK Zenetudományi Intézet 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum Dohnányi-gyűjteményéből, a Vázsonyi-hagyatékból. Érdekes olvasmány, kétségtelen, de legfeljebb empátiánkat növeli, értékelve, hogy mennyi kellemetlen, bosszantó mozzanat, körülmény kísérte a nemes célú vállalkozást, amely a méltatlan mellőzés stagnáló állapotából szándékozott figyelmet kelteni szerző és munkássága iránt.

Vázsonyi DohnányiÉRT írt, nyilvánvalóan elkötelezett pártossággal, ugyanakkor a csalhatatlanságnak és tévedhetetlenségnek még csak a látszatát sem keltve. E cél – ha nem is szentesíthette, de mindenképp – érthetővé tette azokat az „eszközöket”, amelyekkel élt. Tette ezt a rendelkezésére álló (nem kevés) dokumentum birtokában, és természetesen mindazoknak az adatoknak az ismerete nélkül, amelyek nem álltak rendelkezésére.

A könyv oly korban készült, amikor dívott a (mindmáig forgalomban lévő) regényes életrajz műfaja (sőt, a Ha … naplót írt volna fiktív életrajzi elképzeléseké is). Bármiféle, akár a szubjektív elemekben túltengő olvasmányra fogékony volt a nagyközönség – az más kérdés, hogy nem lévén alternatívája, a szubjektív tárgyalásmód és az adatok interpretációja tényként „égett bele” sokak lelkébe.

Szigorúan a tárgyszerűség szempontjából interpretálja Kusz Vázsonyi írói magatartását, s minősítő jelzői, határozói kétségkívül a „leértékelés” felé tendálnak. A gyakori „persze” (ami némiképp kilóg az objektív tónusból) kitételei óhatatlanul is lekicsinylően tanúsítják „tárgyilagosságát”. Az aprólékos figyelemmel olvasóban megannyi kérdés marad megválaszolatlanul a tárgyilagos tárgyalásmód ellenére.

„Kritischer Bericht” – ez az egyik jellemző műfaja az írásnak, amennyiben a pontosítás szándéka kitüntetett figyelmet kap. Adatol, hivatkozik.

A pontosan feltüntetett hivatkozások nagy számával afféle „ajánlott olvasmányok jegyzékét” kínálja – amennyiben az érdeklődőnek módja van betekintést nyerni a Vázsonyi-hagyatékba és egyéb forrásokba (olyanokba, amelyek annakidején nem voltak publikusak, tehát érdemben árnyalhatták volna – a jövő kutatói számára: árnyalhatják – Vázsonyi kijelentéseit).

A dolgozatban sok az idézet – ne tévesszük szem elől, az idézet-választás mindig a szerzői interpretáció része, sőt, hatásos eszköze. Kontextusból kiragadva, nem kevés veszélyt is rejtő! Közelmúltról lévén szó, kényes ez a téma. Nehéz megindokolni meghökkentő-váratlan fordulatokat (például a kiadó értékelő megjegyzéseiben), és főként akkor, amikor erős a szakmai tekintélyelv, mint például Szabolcsi Bence lektori megjegyzéseinél. Ezek magyarázata (interpretálása) hasonlóképp csak szubjektív lehet, mint Vázsonyi nehezményezett érzelmi alapállása. És főképp: történész, bármennyire is felesküszik a dokumentumok tény-mivoltára, nem lehet annyira naiv, hogy ne vegye számításba az írásban nem rögzített, szóban tett megjegyzések befolyásoló hatását, erejét…

Az írás jelentős része azt dokumentálja, hogyan lett „a mítoszteremtő Vázsonyi … maga is mítosszá”. És a mítosztalan Dohnányi-képet igénylőknek még ki tudja, meddig kell várni, amíg végre olvasható lesz egy olyan (társadalmi korra, életre, alkotói, előadói és pedagógiai életműre egyaránt kiterjedő) monográfia, amelyhez mintát Alan Walker magyarul is megjelent terjedelmes kötetei adnak. Addig be kell érnünk a Dohnányival foglalkozó, mennyiségileg nagyszámú résztanulmányokkal…

Fittler Katalin