Zeneszerzők szóban és írásban – 1. kötet

Szerkesztette Ozsvárt Viktória

Kiadó: Bölcsészettudományi Kutatóközpont – EMBZ

(2022. december 1.)

Az utóbbi években örvendetesen megszaporodtak a hazai tematikájú zenei könyvek. Szerzőkről, intézményekről olvashatunk áttekintő jellegű. avagy tanulmányok részeredményeivel gazdagító (közel)múlt-feltáró publikációkat. Sorozatindító (és –folytató) köteteknek kell helyet szorítani a könyvespolcokon. A legutóbbi új vállalkozás címe: „Zeneszerzők szóban és írásban. Dokumentumok a 20. századi magyar zene történetéhez”, és már a megjelent nyitó kötet ékesen bizonyítja: ennek a mindezidáig mellőzött vizsgálódási területnek a kiaknázása ismét egy „utolsó óra” felismerése! Mert az elektronikus sajtó térnyerésével rohamosan csökken az írott anyagoknak nemcsak a mennyisége, hanem súlya-jelentősége is – és még fokozottabb mértékben az „irományok” megbecsültsége.

A „menteni a menthetőt” gesztus kiteljesedését kell üdvözölnünk Dalos Anna sorozatszerkesztői koncepciójában: a(z írásos) hagyatékok intézményes „befogadása” önmagában csupán mumifikálás – a közreadás, tehát a közkinccsé-tétel az, ami többdimenziósan életre kelti a leírottakban rejlő potenciális tanulságokat. A megőrzött anyagok egyszerre „objektívek” és „szubjektívek”, de tényanyaguk mindenképp értékes adalék árnyaltabb-differenciáltabb korrajzokhoz – akkor is, ha azok továbbra is vázlatosak maradnak…

Ránki György válogatott írásai – ezt a címet kapta a könyv, s itt a „válogatott” az egykori teljes-készletből fennmaradtnak a töredékességére utal. De eme töredékek legtöbbje értékes-izgalmas puzzle-darab, amely több tervezett vázlatos korkép kialakításánál hasznos/tanulságos építőelem lehet. A közreadás Ozsvárt Viktória munkája.

A közreadás munkája kétségkívül sokrétű – Ozsvárt számára érezhetően a hagyaték-feldolgozás jelentette a legnagyobb feladatot, az „elszámolás” az általa alaposan áttekintett, nagy mennyiségű irománnyal. A kiadvány tematikus fejezetekre-osztása szinte evidensként következett: Előadások a zenetörténetről – Más szerzőkről, műveikről – Külföldi tanulmányutakról írt beszámolók – Életéről, műveiről – Levelek – Versek – Paródiák – Köszöntők. A muzikológus számára könnyű feladat volt a hivatkozások, utalások jegyzékének az összeállítása. A rábízott anyag iránti felelősség mutatkozik meg abban, hogy valamennyi írást követően gondosan elszámol a forráshelyzettel, több forrás esetén feltünteti, hogy melyiket tekintette alapvetőnek a közlésre, és igyekezett a jegyzetanyagokkal további információkat adni a potenciális olvasóközönségnek. (Potenciális, mondhatni, kiszámíthatatlan, ki-ki eltérő tájékozottsággal rendelkezve a felidézett kort, illetve tematikát illetően is. Ennek további „lenyomata” a függelékként hozzátett „Ki kicsoda?”, elképesztően széthúzó skálájával azoknak a személyeknek, akiket illetően Ozsvárt hasznosnak látta az olvasó tájékoztatását…)

Éppen három évtizede elhunyt zeneszerzőről van szó, születésének 115. évfordulója évében, 2022-ben jelent meg a könyv. Egy vagy több generációval fiatalabb kortársai emlékezetében még él az idős szerző alakja, akit láthattak különböző kulturális rendezvényeken (tehát „felismerési szinten” ismerhettek akkor is, ha ez az ismeretség nyilvánvalóan egyoldalú volt). Hangját is őrizheti az emlékezet, akár a média jóvoltából, akár olyan műsorokból, ahol lehetősége volt személyes megnyilvánulásra. E sorok írója a „Vers és dal a Várban” sorozat egyik estjén hallhatta saját versének előadójaként – a „meglepetés” élményét azóta is őrzi az emlékezet… Az alkotó emlékét intenzíve(bbe)n őrzik művei, mármint azok mind gyakrabban történő megszólaltatásai. A legtöbbeknek Ránki György kétségkívül a Pomádé szerzője. És talán éppen e „minősége” szavatolja a könyv olvasótáborának jelentős részét. Pontosabban: bízzunk benne, hogy a Pomádé-kedvelők érdeklődését felkelti az új kiadvány…

A könyv: meglepetés-gyűjtemény! Egyszerre tanulságos és „szórakoztató” – kétségkívül élvezetes olvasmány, az első betűtől az utolsóig. Akkor is, ha – éppen a hagyaték-feldolgozó szempont kiemelt jelentőségéből adódóan – nem mindig „olvasóbarát” a közreadás. Voltaképp hamar rájöhet az érdeklődő a praktikus olvasás mikéntjére: érdemes először a forrásokat illetően tájékozódni, mert akkor a jegyzetbeli hivatkozások nem jelentenek számottevő megtorpanást – de leginkább fontos az egyes írások keletkezési idejével kezdeni a tájékozódást.

Amikor a Zeneakadémián még nyoma sem volt a zenetudományi tanszaknak (vagyis a hazai muzikológus-képzésnek), a ’40-es évek második felében (nem sokkal a 1945. április 4-ét követően) egy negyvenéves (szinte egész élete folyamán „szabadúszó”) zeneszerző fantasztikus ismeretterjesztő-népművelő tevékenységre vállalkozott. Ámulva olvashatjuk a rádióelőadásait, akár a Rádióiskola sorozat keretében, akár egyéb alkalomból hangzottak is el. Nosztalgikusan értékeli a bepillantás lehetőségét, amikor olyasmivel szembesül, hogy a rövid hangszeres illusztrációk kedvéért az ismertető-szövegen kívül kottamelléklettel is „készült” az előadó (a hegedű-illusztrációhoz, a képmelléklet tanúsága szerint, ujjrendekkel „berendezett” kottapélda állt a hangszeres rendelkezésére). Az egykori rádiósban kérdések hosszú sora vetődik fel a kéziratos vagy legépelt szövegek olvasásakor, amelyek természetesen túlmutatnak a hagyatékfeldolgozás keretein (vajon élőben, vagy stúdiófelvételről kerültek adásba a műsorok, a stúdiófelvételek „összejátszás”-jellegűek voltak-e, avagy eleve a pontos műsoridőben kellett tervezni a zenei bejátszásokat, stb.). Formális adalékká minősülnek e tekintetben az adó megnevezésére, illetve a műsorkezdés időpontjára utaló információk. (A több verzióban szereplő írások eltéréseiről való tájékoztatás is gyakran e korrekt „elszámolás” kategóriájába tartozik.)

A közreadó a naprakész tájékoztatás érdekében gyakran olyasmivel dúsítja fel a jegyzetanyagot, ami hozzátétel a főszöveghez (például idegen nevek időközben magyar nyelven meghonosodott írásmódja, időközben történt események feltüntetése, például, hogy valami az UNESCO világörökség része lett). Történetietlennek tekintem viszont az olyan „hozzáállást”, amikor egy város időközben megváltozott elnevezését tünteti fel a jegyzet alapinformációjaként, s ahhoz fűzi hozzá zárójeles kiegészítésként (a változás idejének feltüntetésével) a korábbi nevet – amiből ugyan egyértelműen kiderül, hogy Ránki szóhasználata korrekt volt, mégis, némiképp helyesbítéspontosítás íze van. Pl. „Bengaluru (2006 előtt Bangalore)” helyett szívesebben olvastam volna, hogy „Bangalore (2006 után Bengaluru)”.

Elgondolkodtatott az Előszó következő megjegyzése is: Ránki nem volt zenetörténész, sem tudós, nem meglepő tehát, ha zenetörténeti írásaiban nem önálló kutatásokra, hanem a számára viszonyítási pontként szolgáló zenetörténészek munkáira támaszkodott (12. old.). Már-már tiszteletlennek érzem a zeneszerzővel szemben, aki vállalkozott (időnként rendszeresen) népművelő-ismeretterjesztő munkára, határidős megkötöttséggel (mert az adásidő „szent dolog”) – akkor is, ha esetleg megélhetése szempontjából kényszerült erre. Külön kiemelném azt a lényeglátó olvasottságot, ami hozzájárult, hogy Szabolcsi könyveinek értékes meglátásait ismeretanyaggá transzformálva adja tovább (ne feledjük, a rádióadások „visszahallgathatóságának” a lehetőségével nem rendelkező korról van szó, ráadásul a napjainkban oly gyakori „ismétlések” sem voltak napirenden, a műsorújság-dokumentumok alapján – tehát, egyszeri hallásra megérthető szövegre volt szükség!). És ami a dátum ismeretében egészen elképesztő: már 1947-ben rádióműsorként is tájékoztatta hallgatóit Sztravinszkij Zenei poétikájáról (mint kiderült, az 1945-ben franciául és angolul megjelent kiadvány alapján). A közreadott forrás a Magyar Zeneművészek Szabad Szakszervezetében elhangzott előadáson alapul – és nem szégyen bevallani, a szakmabeli számára napjainkban is tanulságos olvasmány!

A zeneszerzőről legtöbbet a „Küzdj és bízva bízzál” – Egy zeneszerző pályakrónikája című írásból tudunk meg. A később (értelemszerűen módosításokkal, szerkesztői szöveggondolással) Visszapillantó pályatükör címmel 1987-ben sugárzott sorozat „ősforrásához” érkeztünk itt.

Nagy haszna a kötetnek, hogy korábban folyóiratban megjelent írást is újraközöl, sőt, egykor emlékkötetben helyet kapott tanulmányt is – más kérdés, hogy az apró pontatlanságok elszomorítóak, kiváltképp a kottapéldákban (191-193. old.).

A többször, akár a legkisebb változtatás nélkül ismételt jegyzetek talán nem feleslegesek, hiszen a könyv nem kizárólagosan végigolvasásra szánt. De az evidenciák magyarázgatása néha bosszantó, kiváltképp, mivel máskor nem talál választ a figyelmes olvasóban felmerülő kérdés… És maradt betűhiba névben, sőt, Balatonföldvár helyett is egyszer Balatonfüred került kinyomtatásra.

A Levelek a „korszellem”-hez is adnak némi ízelítőt, a Versek, Paródiák, Köszöntők fejezeteinél aligha kívánhatunk értelmező kommentárokat. Sapienti sat.

A társadalmi feladatvállalásokból is részét kivevő Ránkiról kapunk árnyalt képet írásai által – és a korról, amelynek lehetőségeivel élnie adatott, s amelynek kihívásaira igyekezett megfelelni – sikerrel.

Köszönet a hagyaték megőrzőinek – méltó helyre továbbítóinak – és az értéket felismerve közkinccsé tevőknek. Fontos lenne, hogy hasonló utat járjon be minél több, a jelen- és jövőbeli tájékozódást megkönnyítő dokumentum-értékű írás.

Fittler Katalin