ITTZÉS MIHÁLY
Kodály-Berzsenyi: Az élet dele*
A A1v B
A2v szerkezetű strófikus dal, viszonylag kevés ariózus és viszonylag sok recitativós elemmel. A három
variáns versszakban jellemző módon a 3. sorok a leginkább eltérők,
míg a záró vsz. 4. sorában is megtalálható a korábbiak csírája, (de visszautal
a 3. vsz. végére is!)
A dallam
természetesen még más apró belső motívum-rokonságokkal is bír (a
fontosabbakra majd menetközben kitérünk).
A vers ismét 12 szótagos sorokból áll,
variálva a 3+3, 4+2, 2+4, 1+5 egységeket, belső osztást az értelemtől
függően. Az utolsó – „toldalék”
– sorok öt szótagosak. A versben megbúvó prózai beszéd-ritmus a
zeneszerzői ritmizálásban jut erős szerephez. („Egy kis faluban, ahol
Berzsenyi nevét még nem is hallották, jöttem rá, hogyan is kellene Berzsenyit
megzenésíteni” – írta valahogy így Kodály. Erre is érvényes – bár legfeljebb
egy-egy fordulatban ismerhető fel – a népzene hatása, mint tipikusan
kodályi dallamfordulat. A dallamvonal híven követi az értelmi, prozódiai szólamozást, mégis, ahol csak lehet, a dallamban is helyet
kap a szófestés: pl. „eged délpontjára” – dél… a legmagasabb hang, majd
aláhajlik, akárcsak „fölért szép delére” – a tartalmi rokonság is
indokolja a hasonló dallamvonalat – tritonusszal feljebb! „Szintoly
gyorsan leszáll nyugvóhelyére” – belső kvart-váltás lefelé. „Mosolygjon orcád” – eisz
és cisz a dallamban az 1. vsz. é-c zárólépése helyett.
„De adtál víg
elmét, erőt, barátságot, Angyali érzéssel…” – keresztek a bé-k után; táguló, felfelé kapaszkodó dallam (az ütemek
legmagasabb hangjai az a-h-cisz-disz-é, azaz
d-r-m-fi-szó lídes tetrachordot adják ki (ld.
később is). – Erre emlékezik majd vissza az é csúcshangos
motívummal, amikor azt mondja: „Annak örömeit sírva emlegetem” (a
dallamszerkezet is „emlegeti” a múlt örömeit!). A végén a jövő sötét ködét
a cisz-moll dallamfordulat utáni a-moll motívummal (-4 kvint!)
fejezi ki (megjegyzendő: ez a dallamra érvényes, harmóniák nélkül!). A
legszebb párhuzam már a versben is: „fényed hévsugára”
– „felderült rövid elhunyásod! – „a múltra s jövőre”.
A darabnak egyértelmű fő
tonalitása nincs, bár az első és utolsó dallamsorok (nem harmóniák!) az á-t
hangsúlyozzák. Még a hasonló ill. azonos dallamfordulatok egy része is más-más
harmóniai, tonális megvilágítást kap (ld. pl. az 1., 2., 4. versszak kezdetét.
Tehát a hagyományos tonális zenét különböző tonalítású
foltok egymás mellé helyezésével is fel lehet/ett)
bontani…
Bár három évvel korábbi dal, mint a
Levéltöredék, mégis rokonságban áll azzal: egyrészt a recitativo-arioso kettősséggel, másrészt pl. a keretbefoglalás
módjával. A kezdő, recitativót megtámasztó G basszusú tredecim
akkord az utójáték kezdő gondolataként tér vissza. (A későbbi
darabban is az előjátékból vált az utójáték.) – Megjegyzendő, hogy az
a harmónia másféle értelmezést is rejt magában: lehet fordításban egy É
alapú tercépítmény; (é-moll undecim).
A kezdő recitáló
dallam é tengelyhangja domináns jelleget sugall a pentatonikus első
sorban. A 2. sor mintha kvart-váltással akarná hozni a kvintekben felrakott
szeptimakkord-mixtúra felett a kezdő gondolatot, de aztán a szövegnek
megfelelően felforrósodik. A dallamban nagyon természetesen, a tonalitás
szempontjából mégis kissé váratlanul szólal meg a csúcsponti esz hang. A
„felhevülést” segíti a metrumot elmosó táguló hangközökben felhangzó mixtúra –
az egész frázis alatt egyetlen ütemsúlyra eső akkord sincs a zongorában
–csak az elején és a végén! Ez a szólam viszont ritmusában komplementer módon
illeszkedik az énekhez: nem egyszerre mozognak, az ének hosszú hangjai alatt
mozdul a zongoraszólam. A táguló (f-g-f-b-gesz-f-asz-f-á-f-b-esz-á-d)
motívum azonban mind sűrűbb mozgású is lesz – felhevül, majd
kihűl a piano D7-en: nagy sóhaj: „S ah, tudom!”… Még az F basszus hangról: az első frázis á
záróhangja alatt mint a szűk kvintesre színezett
várt á-moll kimélyítése jelenik meg, s fogja össze visszatérő
orgonapontszerű hangként a szűk kvintbe (á-esz) ill. kis szextbe
(g-esz) zárt 2. frázist.
Szép pillanat a sóhaj után az új szövegi és
zenei gondolat megjelenése: D-dúr kis szeptimmel, majd nagy szeptimmel,
amely aztán Cisz dúr-moll szeptimre vált. A dallamfordulatból fisz-mollt
(dúrt?!) várunk. Így is következnek az újabb dallamcsúcs tájékán az akkordok: a
Cisz dúr-moll Fisz7-re vált, majd H bőv.
+ nóna. A „Szép” csúcspontra ér föl a dallam
dinamikai fokozással, melyet még a harmónikus figuráció is kiemel (a harmónia talán inkább Disz
szeptim, s a H csak kimélyíti, kitágítja a csúcspont hangzásterét, amint
a ritmust az egész ütemet kitöltő 3 méretű hang.?!)
Egy kis ariózus
elem a recitativóban, akárcsak a megelőzőkben. Itt is a 9. szótag a
csúcspont a 12 szótagból, akárcsak az 1. és 2. sorban (de ezt Berzsenyi így
rendezte volt el!) – A csúcspontról a megint ritkuló recitativot alátámasztó Gisz11,
eisz szubmoll, majd Cisz11-mel
„gyorsan leszáll” a dallam. A dallamban belső kvartváltás: gisz-moll
fordulatra disz-moll válaszol. A zongora imitációja elakad a váratlan (non arpeggio) C hyperdúrral,
amelynek szeptimje aláhanyatlik a b kis szeptimre! – Jellemző
Kodály-gondolat visz tovább: szinkópáltan, figurációval,
előkével körülírt repetált hang a C7 b-je a
triolában felhangzó fisz-szel az akusztikus skálába illik a rövid
zongora átvezetés, mely az első vsz. zenéjének visszatérését készíti
elő a 2. strófa szövegével.
A felhők
beárnyékolják az F hyperdúrt („futásod”
szövegnél): legato desz-c késleltető kis
szekundok (a desz bő kvintnyire van a dallamhang á-tól!) A versben
meglévő gondolat-párhuzam teljes mértékben indokolja az 1. versszak motívumainak
variált visszaidézését s vele a szeptimakkord mixtúrát. Itt azonban a versszak
vége „kiderül”, a derűs órákra emlékezik, hát más lesz a mixtúra fokozása.
Csupa tiszta kvartban hág fel a nem piano, hanem f+sf csúcspontra (domináns 7-ek
után gisz szub-moll fordítás. Sok bé után
keresztek!) A 3. sor új zenei gondolatot hoz: két szekundváltásban,
szekvenciában lehajló pentatonikus kvart (recitativo!) r-l, – l,-t,-d-s,. De nem is ez adja igazán a szófestést,
hanem a harmóniák: É9 és a poláris B7
jelentik be a borulást, majd kromatikusan csúszik a basszus (közben bő oktávot
zuhanva a kromatikus lépés helyett): A „fellegek” szót a pp-t fokozó dinamika (piú pp) és az
alfa-típusú akkord emeli ki (Asz7 + a poláris D7
dúr és moll terccel), amely Kodály-dominánsa a frázis-záró G-nek. Ismét
nagy fordulat: a tempo, crescendo kezdődik, de a
lényeg a G7-re következő H hyperdúrban
van. A dallamban a disz-lá pentaton és Cisz-mixolíd
színek-fordulatok keverednek. A versszakzáró „mosoly” Fisz-hyperdúrjához (a H-eisz
váltások után) a disz és gisz szeptimek vezetnek el. A 6
keresztes rendszerben vagyunk! Ismét szófestés: a zongora figurációiban,
szökellő oktávjaiban az öröm hangjai csendülnek meg. A cisz szinte
csak ott felejtődik, amikor a Fisz akkord hirtelen F-re
csúszik, aztán tovább, jellemző kodályi kvartszext-csúsztatással a repetíciós hang alatt: F–É–Esz (+
decresc.!)
A 3. versszak folytatja az
ellentétekben-fogalmazást: 1-2. sor „nem”, 3-5. „de adtál”, azaz igen! Az
első felet az Á- és Esz akkordok
(ötöshangzatok) poláris ingája fogja össze, míg a másodikat a D és C
akkordjai uralják. Ez a versszak az Ária. Szinte hangismétlés nélküli,
folyamatos, sok szekundlépést használó, ritmikailag is összefogott dallam
(gyorsabb tempó, folyamatos figurált, dalszerű kíséret.)
Említésre méltó a zongora középszólamában a versszak kezdet kétütemes „brácsa”-dallama (két ütemmel később tágabb formában
ismét az álló basszusú Á-akkordban!). Szófestések: szellőlengés: figuráció a kíséretben; „lágy Etéziák”
(azaz passzát-szél): subito piano a zongora beteljesületlen
crescendo végén; arpeggio a jobb kézben, szélesen
kibontott akkordfelbontás; „lágy” szóra hosszú dallamérték.
És nem felejtendő a dallamról: a
versszak első két sorában három hangrendszer tűnik fel: „nem adtál
szüntelen” – egészhangú, két egymásnak szembefordított dúr trichorddal;
„tüskétlen rózsákat” – „mini”- kvintváltással
pentatónia; „Nem lengettél lágy Etéziákat” – (ceruzás megjegyzés fölötte: nem=cisz
ill.desz!) – Esz-akusztikus (ta-l-sz-fi-m-r-d)
hangkészlet (akusztikus=természet?!!)
Az Esz a D-nek Kodály-dominánsa. Így kapcsolódik a forte csúcsponton
össze egy kis stringendoval a „nem” az „igennel”. – A
dallam pentatonikus kvart-kvint mozdulatból tágul, emelkedik az oktáv csúcsig.
(„Angyali” – hosszan kitartott subito piano é,
visszalassítva a versszak alaptempójához a stringendo
után – elandalodás a lelkesedés után, és érzelmi beteljesülés – ehhez persze
C-dúr dukál!) Az ütemek, prozódiai-értelmi egységek csúcshangjai a lídes
d-r-m-fi-s (azaz á-h-cisz-disz-é) menetet adják ki.
Ehhez a fokozást segítendő a basszus lefelé halad, ugyancsak az É-t
(a C-dúr akkordfordítás basszusát) célozva meg: t-l-sz-f-m a dallam emelkedő
fríges tükörképe (!) szerkezetben is (h-á-g-f-É). Ezt a részt is a keresztek
uralják: a váltást már a megelőző Esz11 akkord
enharmónikus átírása jelentette (egyik rétege az akkordnak fisz-moll figuráció!). Igazi ária-, legalábbis dal-csúcsponton
vagyunk. Hosszan kiemelt figurált C-dúr, mely csak a
6. negyedben az írott h-aisz-szal (érzéssel)
színeződik szeptimre. Sima, csupa trichord-motívumból
álló dallam. Az „édes órákat” a „törzshangsor, de cisz” fajtájú második
hétfokúság festi, majd Á7 átvezető akkord után a G
hyperdúr leálló akkordja, mely poláris Cisz-re
vált, emeli ki a szerelmet megtestesítő Cypris
(azaz Venus, Aphrodité) nevét. (Cypris=szenvedélyes
testi szerelem « Angyali
érzés=finom érzelmi csúcspont. Kapcsolat és ellentét?!) Itt a darab kulminációja ebben a Cisz-t és H-t összefoglaló
egészhangúságba is illő akkordban. (Illik persze heptatonia
secundába is!) A név-ritmus mindjárt görögösen lejt:
az adoniszi sor ritmusa sejlik fel (Cyprisz ölében: –
Č
Č
– – ) A költő és zeneszerző antik álma…?!) A
dallam meg magyarul lejt! Csak éppen a pentaton m-d-r-l,-l,
fordulat elrajzolódik az eisz-nek írt f-fel (lídesen: t-l-s-f-f!)
A többit már szóval elmondani nem lehet: az extázis a zongora fortissimo apassionato akkordjainak jutott. (E csúcspont megszületni,
beteljesedni nem tudó párját ott találjuk a Himfy-dal 15-16. ütemében a
jellegzetes lehajló két-kvartos pentaton motívumban. Itt, ha emlékként is a
kulmináció levezetésében a fő tonalitásba illő pentaton zongora-dallamban
jut nagy szerephez: 
(á-ban!) De harmóniai szempontból sem
hanyagolható el a kulmináció: a C- és Gesz-dúr polárisok
egybefogása. (megint egy Himfy-dal párhuzam: ott a beteljesülést szimbolizáló
„menny” szó alatt zeng a poláris szerkezetű Cesz+F
akkord, – A tavasz-ban pedig a „szép” szót emeli magasba – dinamikailag negatív
csúcspontként, átszellemülten a polaritás: C+Fisz!)
A közjáték megnyugszik a C-dúr nónakkordon és a pici pentaton motívumon (r-m-s-l,), mely
az á lappangó fő-tonalitást rejti, sejteti.
Félelmetes kontraszt a záróakkordba
töredezett recitatívójával belépő
visszatérés-dallam. Lényegében ugyanaz játszódik le zeneileg, mint az 1-2.
versszakban. Apró, de nem elhanyagolható változás a dallamban: „Könnyes
szemmel” – nem hozza a kezdő motívum felső kvartját recitativo-szerűen,
hanem melodikusabb lesz, mégpedig a csúcsponti kistercet bejáró ütem
tükörképével. Így a 2. dallamsor egésze a szűk 7 hangközbe szorul be, a
szűk 7 akkord vázát tölti ki (fisz-á-c-esz). A kíséretben a
két sor közötti ütem hoz újat (fz-val is kiemelve) két akkord az eredetinél fél hanggal
magasabbra kerül, így a H poláris feszültséget jelent az F
tengelyhanghoz képest!
S hogyan tovább? Újra folytatódnék a szeptim-mixtúra
kvartos tágulása új hangokon, de a korábbi logika szerint (v.ö.
2. versszak 2. sor vége). A D (mint Kodály-domináns) után subito p-val és sostenutoval a Cisz7-re vált. Ez egy kis
derű, az öröm emléke (keresztek!). Mintha a 3. vsz. megfelelő sorára
utalna vissza. De az „Angyali” magas é-je
most „sír”: Az arpeggio forte cisz akkordnak
dúr és moll terce is van! Jellemző Kodály-csúcspont ismét: szinkópált, a
metrumot elmosó, arpeggioval repetált vagy alig
változó akkordok (Az apassionato ff-nál a disz szubmoll, (vagy ha jobban tetszik H9)
akkordhoz marcatoval ismét megszületik egy kis dallam
(cisz-ben értelmezve: s-s-r-r-d-t,-l,). Á
hyperdúron keresztül érkezik meg a cisz szubmollhoz (é-mollhoz cisz) A komor dallam is így
folytatódik (a korábbi motívumokra visszautalva). Az akkordok elakadnak, s
részben az egészhangúságba illenek. Közben leereszkedik kromatikusan a basszus
(á-gisz-g-fisz). A búcsú: az á-lá pentaton motívum (most már nem a 3.
versszak végi elrajzolással, elhangolással), akárha egy magyar népdal vége
lenne. A „rettegem” cisz-moll trichordja és a „Sötét
köd” C-dúr trichordja közös tercű.
(Sötét: a disz-ből d, a cisz-ből c lesz!
Mindehhez megint poláris akkord, de most nem a C-réteg az alsó,
mint a csúcsponton (3. vsz. vége) volt, hanem a Gesz-nek megfelelő Fisz,
s nem ff, hanem pp!!
Visszatért minden a kiindulópontra (v.ö. Kékszakállú – „és mindig is éjjel lesz”!) A zenei
„játékszabályok” szerint visszaidéződik a bevezető zene. Az akkordok
két egységben csúsznak mind alább a jövő sötét ködébe: G9- F9
- É9 (fortissimo, melyből megint apró emlék-dallam születik:
d-r-l, (az á fő tonalitásban!). Innen a második egység: a 3-szor
ismétlődő záró dallam-csírához (nem jó szó, a csírából lesz valami,
ez meg csak lebomlás, épp az ellenkezője, a beteljesülés után a mandarin
halála…) d-moll, c-moll; h-… nem, nem moll…pontosabban nem csak az. Mert a
középszólamban megszólal az Á (!) de melodikusan nyitva marad a d-n.
Ez a d pedig a H-basszus egyik, mollterce, de ott a dúr
terc, a disz is. Tehát c-moll (amely á-val
kibővítve á-szubmoll) mintegy Kodály
dominánsként vezet a H-dúrmoll7 záróakkordra. (Hol a főhangnem?)
(… a többi néma
csend…)
Két
kis kiegészítés:
1. A csúcspontos
szinkópált arpeggio akkordok („sírva emlegetem”)
rokona a Székely keserves zongora feldolgozás 2. strófája (Hét zongoradarab,
no. 2.)
2. A versszakzáró
ritmusok közül a leggyengébb az utolsó („sötét ködében”), mert az utolsó szótag
súlytalan helyre kerül, ráadásul a megelőző hang koronával nyújtott.
A szótagok hosszúsága kínálja azt a megoldást, de tán ez is származik a
tartalomból…(?!)