ITTZÉS MIHÁLY
Kodály-Berzsenyi:
Levéltöredék barátnémhoz
– Vázlatok egy analízishez*
Berzsenyi szövege
Kodály megzenésítésében szinte operai magánjelenet. Nem hagyományos recitativo
és ária, hanem a kettő elemeit nagyon is magyar lejtéssel összefoglaló jelenet,
amelyben a jelenlévő beszélő és háttere, a „levél” távollévő
címzettje és közös (?) múltjuk egyaránt (?) fontos. Mint Kodálynál legtöbbször
(vagy mindig!?), itt is egybefonódik a külső hangulatteremtés és a
belső, lélektani ábrázolás, impresszió és expresszió.
Ugyanakkor – több más megzenésített verssel együtt – teljesen megfelel annak a
jellemvonásnak, amelyet Bartók a Kodály-zene egyik fontos lelki elemének tart:
„némi melankóliára való hajlam”.
A vers négy
négysoros és egy ötsoros szakaszát Kodály teljes egészében megzenésítette,
tagolásban a 12-es sorok belső értelmi tagolását és magyar beszédritmusát
véve alapul. (A Berzsenyi 12-esei gyakran értelmi tagolás szerint
rendeződnek el belül, nem „mechanikus” lüktetésrenddel.) Ez az epikus
vers-jelleg, az élőbeszédszerűség kívánta meg a zenében a
recitativo-karaktert. Erre is áll, amit Kodály Bartók Kékszakállújáról írt
(Nyugat, 1918. VI. 1.):
„A nyelv
felszabadításának a természetes hanglejtés zenévé fokozásának útjára lépett
(Bartók), s ezzel nagyban előrevitte a magyar recitatív-stílus kialakulását.” Talán egyetlen Kodály-dal
sem jutott olyan messzire (márcsak a szövegek
kötöttebb volta miatt sem) a recitatív-stílusban,
mint éppen a Levéltöredék…” (A Zrínyi szózata nagy recitativójáról most nem beszélünk.) A hármas, négyes,
kettes szótagcsoportok adnak az értelmi tagolást kiemelő változatosságot
az énekszólamnak. Ehhez járul még az aprólékos gonddal, bár bizonyos
szempontból még így is csak vázlatosan, lejegyzett beszéd-ritmus. Ha valami,
akkor ez a darab igazán nem „dal”, hiszen a recitativónak
megfelelően igen sok a hangismétlés, s alig van szélesebb értékkel
hajlékonyan kibomló ariózus dallama. Amikor meg van,
annak különleges a jelentősége…A kíséret is ezt a kettősséget segíti
érvényre jutni: recit.: álló, hosszan kitartott
akkordok; arioso: mozgalmasabb ritmika, figurációk – A darabnak voltaképpen nincs formája. Mégsem
érezzük szétesőnek, mert a különböző részek szervesen és a szöveg
által összefogottan követik egymást. Bizonyos dallamfordulatok (ld. pl. a Kerényi György tanulmányában[1]
említett frázis-záró és egyéb kvartlépéseket) variánsként visszaidéződő
dallam-motívumok, s végül a kezdetre utaló záró ütemek egységes és zárt formát
teremtenek. Általánosságban még megjegyzendő, hogy e darab hangnem-világára
is érvényes Bartók megállapítása: a tonalitás új lehetőségeit tárja fel
Kodály zenéje…
Első
pillanatban fisz tonalitásra gyanakodunk. A három bevezető ütemben
mintegy keresi helyét az akkord a fisz-beli cisz
domináns hangról lehajolva. Mire azonban megállapodik, - „hangot adva” az
énekesnek, már a Fisz-dúr-rokon disz-moll szeptim szólal meg
(Dallam: sz-d-m
(r)-l, és l,-d-m-sz zongoraakkord disz-en
(feketebillentyűs pentatónia!).
A „távollét”
völgy-domb dallama dóros szinezetet ad a hangsornak a
hisz-szel (fi) a disz-beli szubdom. nónakkord felett. Vagy
ez egy pillanatra a 7 keresztes rendszer? Utána is inkább a Fisz-disz
tonalitás hallik a dallamból (h, nem hisz a kezdeten), a kíséret
késleltetett aisz-moll (disz-ben moll
domináns!).
A 9. ü. aisz
tenutó utolsó negyede a zongorában a következő
szakasz „tengelyhangja lesz, végig szinkópált megszólaltatással („magam
vagyok”!?). Továbbra is szűkjárású „hanglejtés-dallamok” fogják össze a
tartalmi, egyben zenei frázisokat a „félhomályos” regiszterben.
Legjellemzőbb hangköz a prím, a hangismétlés; legtágabb a kvart. A
legtágabb frázis-(sor) ambitus a „lefestem szüretem…”
egészhangú dallamának bő kvartja (fisz-c lefelé), a legszűkebb is
nagy terc viszont (És csak alig…ill. Kanócom…) A 10-18. ütemet az aisz
hang mellett visszatérő-ismétlődő akkordsorok s egy-egy
rímelő dallamfordulat fogja össze. Az ének szünet-ütemeiben aláhajló
bővített hármas motívum már az egészhangú „estvéli”
dallamot előlegezi (c-d-é-fisz dallam hangok +
gisz-aisz a zongorában, igaz a frázis vége alatt már egy emelkedő
D-É-F-szeptim akkordsor indul el, hogy ismét elmondja a G-től
D-ig ereszkedő harmóniasort a D „végcél”
előtt az Esz-szel (Kodály-domináns!?)
súlyosbítva.
A „Tudod,
elvesztettem” sor aisz-gisz-fisz-é hangkészlete az egészhangúságba
illik. (Érdemes lenne külön megvizsgálni, hogy a dallamhang mikor milyen
viszonyban áll a basszussal, az akkorddal. Itt pl.: áisz:
a G7-ben kis terc (aisz=b, enh.), tehát
dúr-moll akkord; é: a Fisz7 szeptimje; é-fisz-gisz: É7-ben
alap, nóna (=átmenőhang!), terc; fisz: D7-ben
terc. (Mi itt a tonalitás? A fisz é-vel mixolídesítve?
A D, mert ez a frázis-záró akkord? De mit keres ott a makacs, konok, monomániás
aisz? – Formailag kétlaki e frázis: tartozik
az előzményhez is a szöveg miatt, de zeneileg inkább a következőkhöz
köti a zongoraszólam. Itt vetem fel: kíséret-e ez a zongoraszólam, vagy inkább
kamarazenetárs?
A „Ha már
cselédimet” sor sz,-l,-sz,-d-sz,-l, pentaton frázis
némi variációval újra jelentkezik az „Agg diófám” sorban. A felcsapó láng képe
a 10/4-es ütemben kap zenei formát egy pentaton fordulatokat is magába foglaló heptatónia secundába illő figurációval. (A basszus D lehet ciszisz.)
Újabb
átvezető, ill. bevezető ütem (23. ü.) az „a tempo”-nál.
Ez is az egészhangúságba illik, ugyanakkor az ütem
hangkészlete a felhangsorból is származhat: c-d-fisz-b
(azaz:aisz). Lámcsak, egymásba lehet játszatni
különböző hangrendszereket a közös hangokkal; vagy értelmüket-jelentésüket
nyitva lehet hagyni ilyen módon egyes frázisoknak.
Ismét az aisz!
Most oktávban lengedezve nemcsak a változatosság kedvéért, hanem kép,
természetfestés okán is. Estéli szellő, majd pislogó gyertyaláng
(szaggatott ritmussal az aisz!). A balkézben ismét akkordcsúsztatás:
előbb kvartszextek: disz-moll - cisz-moll - C-dúr (7 akkord az aisz=b-vel)
-h-moll. (A kitartott hang (aisz) nem tartozik mindig szigorúan bele a
harmóniába.) Még két ütem az aisz-szal, de most
terc-hiányos szűk-kvintes szeptimek (Lendvai elnevezésével élve szubmoll akkordok) viszik tovább lefelé a zenét, a
hangulatot: fisz-é-d-c (egészhangúság?).
Az előbbi
(Leplembe burkolva) cisz-moll jellegű dallamfrázis és az újabb (kanóczom) C-dúr-trichord a közös é
tercben kapcsolódik egybe.
[Visszanézve még
egy észrevétel: Lefestem-sor: fisz csúcshang; nagy terces hangkészlet (c-d-é-fisz); Ha már cselédimet: csúcshang: f;
kis terces pentaton fordulat; Én csak alig: csúcshang: é, c-d-é nagy terces hangkészlet; Agg diófám: csúcs: esz, kis terces pentaton, az előbbihez a közös c
záróhang kapcsolja (kvázi maggiore-minore). A
csúcshangok kromatikusan ereszkednek. (Igaz, a korábbi dallamsorok is
hasonlóképpen ereszkedő tendenciát mutattak, csak nagyobb ambitusú dallamegységekkel.)]
A 29. ütemben
kezdődik az „ária” (inkább csak arioso): A
képzelődések álmába merülök… Élénkebb, folyamatosabb tempó, mozgalmas,
egyívású kíséret-figuráció hosszabb területeken,
kevés hangismétlést használó ritmikailag
„rendezettebb” dallam. Persze nem igazi ária, kibomlani, periodizált, vagy
dalszerű sorokba nem tud rendeződni: a lelkesedés már csak
emlékekből, képzelődésből táplálkozik, nem igazi beteljesülés.
A dallamban
szófestő elem: álmába merülök – lehanyatló dallam (pentaton). A
harmonizálás a maga idejében merészen új, jellemzően Kodály-bartóki.
Kétrétegű akkordok: D-dúr+vele együtt hangzó
f-moll ill. c-szűkített. A D dom.7 kodályi módon a felhangrend szerint
felrakva.
Ha viszont kicsit
felfordítjuk az akkordot a hozzáadottakkal együtt, kiderül, hogy a „bitonális” harmónia bartóki gamma és béta akkordot ad ki.
Ez másutt is így van. Úgy érzem, Kodály mintegy történeti útját, keletkezését
mutatja az új hangzatoknak, míg Bartók már az eredményt használja inkább (olykor
csak felrakásbeli különbség). Itt varázsos színeivel
teremt felforrósodó hangulatot az alfa-típusú akkordok sora. Az is Bartók-kodályi
közös jellemvonás, hogy a D-akkordot a poláris Gisz váltja föl.
Ugyanilyen
kétrétegű akkord (A7+C7, azaz alfa tipus!) előzi meg a „szent órák” kvartszextjét, amely
egy béta-akkordnak értelmezhető képletre vált át. A két dallam-motívum
(„lelkesedésnek” és „szent óráit élem”) lényegében azonos: kis szekund és
tiszta kvart kapcsolódik egybe. Rövid levezetése az „ária” első részének
további kétrétegű akkordokkal: az előbbiek logikus folytatása: F7-hez
asz- ill. esz-moll, s végül egy poláris
összetétel: F-hez H-dúr! De ez megint
kétarcú: F7 (esz helyett disz-nek írva a szeptimhang!) akusztikus bő kvarttal (h).
Így viszont már nem drámai feszültség hordozója, hanem a természet hangja,
előlegezése a következő természet-zenének, „hangképnek”. Az „ária”
már ismét recitativósabb (hangismétlések, bár
folyamatos dallam). Második részét jórészt a fisz és c hang fogja
össze. A harmóniáknál itt talán fontosabb a mozgás: Őszi bogár hangjai, az
emlékezet szárnyainak sűrűsödő repdezése.
A dallam fokozatosan emelkedik fel az előjegyzés nélküli rendszerből
a csupa keresztes motívumokig. A fordulópont a 49. ütem C nónaakkordja a tizenhatod mozgás és a 2. nagyobb
dallam-egység előtt. Pontosabban m-f-m-r-l,-d-értelmű
G-tonalítású dallamvázzal indul és gisz-mollban
m-r-d-t,-r-l,-r-d-t,-l,-m, motívummal félzárlattal szakad meg, hanyatlik le az
„eltűnt örömek” dallam-képeként. Persze a kísérő hangzat a mű elejének
disz-mollját sugallja, amely enharmonikus
váltással esz-mollá, majd azt kiegészítve c
szubmollá (itt: t,-r-f-l-
típusú akkord, dó fá basszusú
fordításban). A sff-ós
akkord a c-szubmollt F-fel támasztja
meg (terc nélküli undecim akkord?!) – sok bé a sok kereszt után! Olyan ez, mint Vörösmarty Álom és
való c. versében „Serkentem; tündér javaim kisuhantak eszemből…”. A recitativo-karaktert
még az éles l-d-m-szi (nagy szeptimes b-moll) és a
l-d-m-sz (kis szeptimes b-moll) hangzat vezeti be. – Milyen is az élete?
Egyhangú, kietlen: hangismétléses nem-dallam motívum kíséret nélkül. Igazi
recitativo: csak közbe-közbe illeszkedik be egy-egy akkord. A 64. ütemben
megszólal a fisz-hez kapcsolt C7, hogy
bevezesse a „beesteledő”, tehát aláhajló dallamot. A nagy szekund
együtthangzás a fontos az akkordban (ld. a következőt is, majd a sok-sok
ismétlődő nagy szekundot!) A B7 és a polárisan hozzá
kapcsolódó sf-os
E7 egy egészhangú dallamot támaszt meg. Kerényinek
igaza van: a mű elejének 2. frázisát „elhangolva” idézi vissza. Különben a
szűkjárású recitáló frázisok jellegükben mind visszatérnek (nem pontos
idézetek persze!)
Rekapituláció formailag az is, hogy megint tengely-hanghoz igazodik a
zene. Itt a d-e szín-szekund. Először ľ-es ütemben 2/4-et adva!
Micsoda egyensúlya
a recitatív és ariózus
elemeknek! „A szelíd szerelem” kibomlani akaró, de kiteljesedni nem tudó
dallama hangismétlés nélküli, a kvart a jellegzetes hangköze. A „hamvadó
szikra” kis szekundba és szűk kvintbe szorul hangismétlésekkel (recitatív). Újabb ariózus sor
hanyatlik búsan alá d-moll értelemmel (hol van már a C-dó pentaton, a
szelíd szerelem?...) Szekundok és tercek. Végül a
„szomorgó nóta” egy szűk hármas felbontásban szorong! Hol a tonika? Ez
legjobb esetben is csak a fisz-tonalitás domináns hangja, ez a cisz. Igenám, csakhogy egy Esz+A
poláris kétrétegű akkord része a lehajló g-e-cisz fordulat!
Harmóniailag megint a
jellegzetes lefelé csúsztatott akkordok fogják egybe (a repetált szekundok
mellett) a zenei egységet, a Codát. Elindul a „szelíd
szerelem” C-dúr-jával, majd egy szűk kvintes
basszussal „araszolgat” lefelé, érintve a h-mollt. Ehhez azonban az
egytercű B-dúr kapcsolódik a „bús” szó kiemelésére (mínusz 4 kvint
schuberti módon!). Az ének zárlatánál felhangzó Esz-A
a rákövetkező D hagyományos és kodályi dominánsának összegezése. A D-dúrhoz B-dúr, majd H-dúr (enharmónikus átírással) keveredik, végül a nyolcadmozgás crescendója egy
egészhangú akkordban akad el. Az utolsó négy ütem az elsők visszaidézését
jelenti. Igen, fisz a tonalitás… csakhogy a ciszről
megérkezett fisz után és mellett megszólal a c-d
nagyszekund. A megnyugvás csak beletörődés és rezignáció. Nemcsak a
természet, az ember, a lélek is őszre hajlik…
Mik ezek a
Berzsenyi-dalok (beleértve a Közelítő telet is)? Búcsú az ifjúkortól. Azt
hiszem, ez adja mesterségbeli remekmű-voltuk
mellett a szubjektív hitelüket. A „Levéltöredék” különösen szép, költői
megfogalmazása ennek. Az elején még mintha valamilyen csevegő társasági
hangot akarna megütni, aztán csak monológ, a másnak szólás ürügyén magának
szóló vallomás lesz belőle. De az ember itt is a természet része. Vajon
nem a Hegyi éjszakák zsongó szekundjai zizzennek-e már a Coda
szekundjaiban? Ebből a darabból látszik, milyen kár, hogy Kodály nem írt
operát. Lehet, hogy nem lett volna dráma, de hogy egy-egy jelenet atmoszférája,
hangulata s a magyar recitativo remek lett volna, az biztosra vehető.