Dalolni tudnék

A magyar dal mesterei I-III.

E nemes céllal összeválogatott és kiadott, bízvást reprezentatívnak ítélhető dalgyűjteménynek számos erénye van. A pedagógiai hasznosságon és a kulturális értékmentésen túl nem mellesleg mélyen elgondolkodtató is Fekete Mária, Pallagi Judit és Bartinai Gábor közös nagy munkája.

A Magyar Énekkultúra Barátainak Köre immár több mint két évtizede folytatja – minden túlzás nélkül – áldásos tevékenységét, amelynek egyik deklarált célja a magyar zeneszerzők vokális műveinek megismertetése és népszerűsítése, kizárólag azok tan- és versenyanyagokba való beépítése révén. Olyan törekvés ez, amelyért sokan lehetnek (vagy lehetnének) hálásak: zeneszerzők, akik több előadót és nagyobb közönséget nyerhetnek műveik számára; énekesek, akik gazdagabb repertoárral léphetnek a pódiumra; és nem utolsósorban egyszerű zenehallgatók, akik mindennek hála végre talán jobban megtapasztalhatják szöveg és zene egységének egyszerre érzéki és intellektuális élményét.

Merthogy szöveg és zene kapcsolatában néhány évtizede tagadhatatlanul nagy bajok vannak minálunk, s ezt a dalestek közönsége csakúgy rendszeresen észlelni kényszerül, akár az operaházi publikum. Az eredeti nyelven való éneklés gyakorlata ugyanis sokkalta előbb vált általánossá, mint az idegen nyelvek elmélyült ismerete az énekesek és közönségük körében. Ennek következtében az előadók gyakorta vakszöveg gyanánt éneklik (és így hallgatóik is hozzávetőleges jelentésűnek és jelentőségűnek tekintik) az áriák és dalok szövegét, ami túl az adott számok percepciójának csonkult jellegén – akár egész műfajok értelmezését és reprezentációját is torzíthatja. Érdemes lenne megvizsgálni például azt a kérdést, hogy vajha nincs-e szoros összefüggés a túlnyomórészt nem értett nyelveken éneklés praxisa és az operaszövegek (meg -cselekmények) jelentőségének dőre lekicsinylése, illetve a rendezői operaszínház eluralkodása között?

Ha mindehhez még hozzátesszük azt is, hogy a mégoly jószándékú és többé-kevésbé sikerült ária- és dalfordítások is gyakorta ugyancsak problematikusnak bizonyulnak, úgy nem nehéz felismerni, hogy valósággal alapvető fontosságú a reménybeli énekesek számára anyanyelven, a fordítás kikapcsolásával beletanulni szöveg és zene értelmi-érzéki egységébe. Ehhez kínál imponáló gazdagságú, nyomatékosan naprakész muníciót az a három kottásfüzet, amely hosszú évek munkája révén jelent meg az elmúlt évtized folyamán a Kortárs ZeneMűhely, illetve A Magyar Énekkultúra Barátainak Köre kiadásában, az első két kötetben Soós András oly értékes kottagrafikusi és korrektori részvételével. Olyan közelmúltbéli és jelenkori művek garmadáját tartalmazva, amelyek változatos és friss rátekintést biztosíthatnak szöveg és zene seregnyi változótól befolyásolt viszonyára a dal műfaján és kisformáján belül.

Az első kötetben XX. századi – Bartóktól és Kodálytól többé-kevésbé leárnyékolt – zeneszerzőink dalait, a másodikban és a harmadikban pedig a mai (a szerkesztés-megjelentetés idejében mainak számító) idősebb és fiatalabb komponisták szerzeményeit tartalmazó gyűjtemény több szempontból is reprezentatívnak ítélhető. Kezdve mindjárt a zeneszerzők listáján, hiszen Dohnányi Ernőtől Kurtág Györgyön át egészen Bella Mátéig itt találjuk majd’ mindahány nagy- és kismestert, aki a dal műfajában szépet, fontosat vagy izgalmasat alkotott az elmúlt kétharmad évszázad során. (Innen és túl a közkézen forgó Kerényi-féle kötetek anyagán.)

Kényelmesen kézreeső és egyszersmind mélyen öncélú oktondiság lenne egyes szerzők alul-, mások felülreprezentált részvételét vélelmezni és cincálni, míg ennél bizonnyal sokkal indokoltabb és érdemibb lehetne azt firtatni, hogy vajon minden egyes dal beválthatja-e a megjelentetéséhez fűzött pedagógiai reményt. Ez utóbbi, alapvető jelentőségű kérdés vizsgálatát e sorok írója az avatottabbakra hagyja, s ezzel kapcsolatban mindössze annyit kockáztat meg, hogy olyik dal a nehézsége miatt, egyik-másik kompozíció pedig az önkényesnek tetsző szövegkezelés következtében lóg ki valamelyest az alapkoncepcióból.

E három füzetnyi anyag áttekintése mindazonáltal egy egészen másirányú morfondírozás számára is kiindulópontot és alapot jelenthet – a megzenésítésre kiválasztott szövegek összeolvasását követően. A válogatás, pontosabban az egyes zeneszerzők szövegválasztási gyakorlata ugyanis szintúgy nem nélkülözi a reprezentatív (egyszersmind a reprezentatívan problematikus) jegyeket. Mert miközben tudomásul szolgál, hogy a jelentős vagy éppenséggel nagy versek korántsem feltétlenül alkalmatosak dalszövegnek, az még így is szembeötlő, hogy a gyűjteményben szereplő zeneszerzők tekintélyes hányada milyen bizonytalanságok közepette választott szöveget a dalai számára – a múlt században csakúgy, mint az ezredforduló után. Igaz, a XX. század középső harmadában a magyar költészet kanonizált darabjaival még többé-kevésbé biztosra lehetett menni, sőt akár a máskülönben elfeledett/rosszhírű Bóka László vagy a zenei mindenes Raics László is jó választásnak bizonyulhatott (Szelényi István számára). De már a második füzet első lapjaitól félreismerhetetlen a fokozódó kétség, sőt az ízlészavar korjellemző tünete: akár Balassa Sándor saját szövegeit tekintjük („csókjaid álmodása kábít és érlel, áhító karjaimmal vágyam eléd térdel” – karokkal térdelni…), akár egyik-másik professzionális költő munkáit. Ám telitalálatok persze még itt is jócskán akadnak, gondoljunk csak az Orbán György dalszerzői működésével oly kongeniálisan összeillő Weöres Sándor-versekre!

Weöres Sándor azután nagy szerencsénkre a harmadik füzetben, a „mai fiatalok” dalaiban is jócskán jelen van, bizonyságául annak, hogy az ő humora, virtuóz technikája és nyelvi leleményesége a posztmodern és a poszt-posztmodern közegben sem veszítette el vonzerejét. Viszont milyen szemkápráztató gyorsasággal avulnak a kortársi vicceskedések, a nyelvvel végzett, bravúrnak tódított rutingyakorlatok, a falmelléki szerelmi tragikomédiák – szóljanak bár a férfi vagy a nő szemszögéből, s legyenek bár mégoly lenyűgöző szaktudással is megzenésítve. A másik végponton pedig ott a jószándékú műkedvelői versezet, amely mindvégig a főnévi igenevek -ni végződésével kívánja teljesíteni a rímelés kötelmét: válni, járni, érni…

Egy dalos kiadványban, lám, mintegy mellékesen korunk szépirodalmi ízlésbizonytalanságaira is rátekinthetünk, s akár még arra is hamar rájöhetünk, hogy mindez aligha csupán a költőkről és a zeneszerzőkről – de éppígy a magunk tétova választásairól és tájékozódási nehézségeiről is elárul valamit. Még ezért is köszönet jár tehát Fekete Máriának, Pallagi Juditnak és Bartinai Gábornak!

László Ferenc

A magyar dal mesterei I.

Tartalom:

A magyar dal mesterei II.

Tartalom:

A magyar dal mesterei III.

Tartalom: