NAGY MÁRTON ÁDÁM

a-moll szólószonáta gitárra

Nagy Márton Ádám vagyok, 27 éves, zenész, zeneszerző, tanár. Ismeretlen terepre tévedtem. Az jár a fejemben, hogy most bölcsnek kellene lennem, szépen és tökéletesen kellene írnom, de félek, hogy ez nem biztos, hogy sikerülni fog. Így inkább megpróbálok önmagam lenni, azt nehezebb elrontani.

Annak köszönhetem ezt a megtisztelő lehetőséget, hogy most ezeket a sorokat írhatom, hogy neveztem az Országos Diákköri Tudományos Konferencia Művészeti és Művészettudományi szekciójának zenei alkotás és előadás: kortárs zene tagozatába, ahol első helyezést értem el. A versenyre zeneszerzőként neveztem egy külön erre az alkalomra írt darabbal, azonban előadóként is megmérettettem magam, mivel a művet a döntőben két nagyszerű zenésztársammal közösen előadtuk.

Írásom egyik fő célja, hogy mindenki, akiben szunnyad valahol egy kreatív alkotó, de ezt félelmei miatt próbálja csitítani, most merje picit szabadjára engedni. Legyen ez az írás „a jel” amire várunk mindig. Mindenki, aki művészettel szeretne foglalkozni, netán alkotni szeretne, biztos hallotta már, hogy „nem fog sikerülni...” Legyen ez az írás egy olyan emlékmű, melynek a talapzatára az van gravírozva: „Sikerülni fog!”

Hiszek benne, hogy zenetanárként is ezt az üzenetet kell továbbítani diákjaink felé, és bátorítani kell tanítványainkat arra, hogy felfedezzék az alkotás csodáját.

Pár éve Horváth Ágnes Tanárnő egyik kreatív óráján az egyik szaktársam feltette a kérdést, hogy miért kell próbálkoznunk az alkotással, hiszen úgysem lesz olyan, amit létrehozunk, mint „A Nagyok” művei. Rövid vitába keveredtünk. A felvetés egyik részével egyetértek, rengeteg neves alkotó olyan örökséget hagyott ránk, melyek értékeit őriznünk kell, ameddig tudjuk, és versenyezni velük szinte értelmetlen. Ám egy frappáns hasonlat erre a gondolatmenetre az lehetne, hogy minek is próbáljunk meg otthon sütni-főzni, hiszen az eredmény a mesterszakácsok főztjénél jobb úgysem lesz! Természetesen, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van 1-1 kedvenc házi receptje/főztje, mely ezekről a sorokról eszébe jut.

Picit talán azért vettem magamra a kérdést, mert már akkor is szerzőként gondoltam magamra. Miért is? Mert már írtam pár szerzeményt. Nem ez a szerző definíciója?

Egy rövid kísérletre invitálok minden Kedves Olvasót, aki idáig eljutott:

1. Vegyünk elő egy hangjegy füzetet! Nem kell üresnek lennie, egy sor is elég lesz.

2. Jegyezzünk le egy tetszőleges hangot! Mindegy melyik hangot, és az sem számít milyen ritmusértéket társítunk hozzá.

Gratulálok! Aki volt olyan szorgalmas és bátor, hogy végig csinálja a kísérletet, mostantól szerzőnek nevezheti magát az én definícióm szerint. Akinek ez az első szerzeménye, felírhatja, hogy opus 1. A következő cél lehet az, hogy a következő darab már álljon több hangból, esetleg legyenek benne bonyolultabb ritmusok stb.… vagy ne. De a lényeg, sose féljünk attól, hogy amit csinálunk az nem elég jó. Csakis hibák, próbálkozások és sokszori újrakezdések árán tudunk fejlődést elérni, és ha egy alkotás ebben a véget nem érő folyamatban egy láncszem, akkor máris épp elég jó. Ha viszont az alkotás célja, hogy örömünket leljük benne, akkor még ennyi kritériumnak sem kell megfelelnie, a lényeg csak az, hogy szerezzen örömet az, amivel foglalkozunk.

Karinthy Frigyestől François Villonig

Fontos volt számomra, hogy tisztában legyek vele, miért is alkotok. Ez nagyon sok (eleinte kétségbeesett) önvizsgálatnak adott teret, de a folyamat végére úgy éreztem megnyugtató válaszokat találtam, melyeket a legjobban két irodalmi példa szemléltet:

Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellája különleges helyet foglal el a szívemben. Egy nagyszerű emlékeztető az álmokra és ambíciókra, és egyszerre figyelmeztetés is, hogy a fiatal hevesség nem mindig társul tudással és tapasztalattal. Egyik fő oka annak, hogy belevágtam ebbe a kihívásba, az volt, hogy úgy éreztem, még tartozom ezzel a „fiatalembernek” aki anno mindezt megálmodta. A rohanó hétköznapok kötelességei közepette megszólalt a fejemben hangja, és azt kérdezte: „Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről...?” Szinte biztos, hogy a végeredmény nem olyan lett, mint ahogy azt a „fiatalember” elképzelte, de azért remélem, hogy büszke rá.

Arra a kérdésre, hogy mit is jelent számomra a zeneelmélet, a zeneszerzés és maga a zenélés, a válaszra François Villon Haláltánc ballada című versében leltem rá.

„Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"
s vállára vette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a töbiek.”

-Faludy György átköltése

Ezek a sorok annyira inspiráltak, hogy az OTDK-s prezentációm mottójának választottam ezt a részletet. Egy baráti beszélgetésben fejtettem ki, hogy nem számít hány évig fogok élni, soha nem fogok unatkozni, hiszen a zenében mindig lesz valami csoda, amit megéri kutatni, amiért megéri hajnalig fennmaradni... valami, amire azt mondhatom „megfejtem holnap alkonyig...”.

Robert Johnson legendája

Robert Johnson a XX. század egyik legmeghatározóbb gitárosa volt. A The Devil at the Crossroads című dokumentumfilm feldolgozza életét és tragédiáját, és remek kérdést tesz fel minden ambiciózus embernek. Az a pletyka terjedt Robert Johnsonról, hogy egyszer éjfélkor kiment egy keresztúthoz, ahol eladta a lelkét az ördögnek, így lett minden idők legnagyobb gitárosa, ennek köszönhette sikereit, és sajnos korai halálát is. Felületes szemlélőként a történet csak jobban megerősíti a hiedelmeket a könnyűzene és a sötét erők kapcsolatáról, ám a történetnek van egy sokkal izgalmasabb, tudományosan könnyebben alátámasztható, és tanulságos olvasata is. A történet erősen merít a hoodoo hitvilágából és a nyugat-afrikai folklórból. Ezek szerint, ha valaki valamit akart, akkor áldozatot kellett bemutatnia, melyért cserébe megkaphatta, amire vágyott. Valamit hátra kell hagyni, valamiről le kell mondani. Johnson életét jobban megismerve láthatjuk, hogy mi volt az ő valódi áldozata, mikről mondott le, és mi vezetett korai tragédiájához.

Története egyszerre inspiráció és óvó intés. Mi volt az én áldozatom? Nem egyszer hosszú éjszakákba nyúlt az alkotás folyamata. Munka és egyetem után, két aktív koncertező zenekar mellett nem könnyű időt és energiát találni egy ilyen projektre, de igyekeztem magam emlékeztetni rá, hogy a kialvatlanságom, időm, elnapolt baráti összejövetelek, és néha egyetemi hiányzásaim az én áldozataim. Amint létrehozunk valamit, aminek ilyen ára volt, úgy érezzük, hogy az minden fáradtságot megért. Ugyanakkor jó emlékeztetni magunkat arra is, hogy ez is egy óvatos kötéltánc, ahol a másik véglet felé billenni is veszélyes. Ahogy az a dokumentumfilm végén elhangzik: „mindannyiunk életében előfordul, hogy elérünk egy keresztúthoz, és mindannyiunknak el kell dönteni, hogy mekkora áldozatot szeretnénk hozni a nagyság érdekében...”

A mű keletkezése

Hosszúra nyúlt, filozofikus bevezetőm után a mű keletkezésének izgalmas történetéről szeretnék mesélni. 2022 elején kerestem meg Horváth Ágnes tanárnőt, hogy szeretnék nevezni az OTDK-ra, ekkor még csak egy ötletem volt, egy la folia téma és két kezdetleges variáció. Azt kérdeztem milyen nagyobb zenei keretrendszerbe lehetne ezt beleilleszteni, egy többtételes mű egyik tételeként. A szvit és a szonáta merült fel, mint lehetséges nagyobb egység, melyek közül a szonátára esett a választás, mivel úgy tűnt azon belül nagyobb alkotói szabadságot fogok élvezni. Ám így is fontosnak éreztük leszögezni az elején, hogy valószínűleg nem fog sikerülni az összes hagyományos kritériumnak megfelelnie ennek a hibrid műnek, így arról beszéltünk, hogy jelezni fogjuk, hogy a cím és a gondolatmenet amire fel lett fűzve a mű, inkább csak egyfajta tisztelgés a régi korok előtt, de nem kőbevésett szabályrendszerként követjük. Kezdetben még nem tudtuk, mennyi izgalmas felfedezés áll előttünk, és hogy valójában milyen közel áll egymáshoz a barokk és a rockzene, és a végeredmény, mint egyfajta optikai illúzió fog elénk tárulni, melynél minden csak azon múlik, honnan tekintünk rá; ha innen nézzük barokk szonáta, ha onnan, instrumentális progresszív rockzene.

A cím megtévesztő, ennek oka, hogy a pályamű címének leadása után még formálódott a koncepció. Így lett szóló szonáta helyett három hangszerre írt mű a végeredmény. (Elektromos gitár, basszus gitár, dob)

Az újdonságot a koncepcióban a formai követelmények lazábban kezelése mellett még a hangszer használat jelenti. Minden hangszernek megvannak a maga egyéni tulajdonságai, és ezt az adott hangszer játékosai ismerik és kihasználják, a szerzők pedig tudatosan írnak műveket minden hangszerre úgy, hogy az adott mű a hangszer sajátosságait kihasználja, erősségeit dicsően mutassa be, hiányosságait pedig elfedje. Az elektromos gitár sajátosságai miatt, még ha a hegedűre komponált szonátákra picit hasonlít is a végeredmény, a részletekben sok különbséget lehet felfedezni. A húros hangszerek egyik sajátossága például, hogy vannak „lefogott hangok” és „üres húrok”, melyeket bőven ki lehet használni izgalmas orgona pontokhoz például, illetve máris determinálja, hogy milyen futamok, fogások lesznek kényelmesek és kézenfekvők az adott hangszeren. Az elektromos gitár további sajátosságait erősíti a hangszedő és az elektronika, melyeknek köszönhetően nagyon sok izgalmas és érdekes hangzás csalogatható elő a hangszerből. Továbbá ha a torzítás valamelyik fajtája (overdrive, distortion, fuzz) rákerül az elektromos gitár hangjára, bizonyos hangközök sajnos kiesnek a lehetséges egyidőben játszható hangközök közül, mivel a torzítástól még néhány konszonáns hangköz is túlzottan súrlódó hanghatást kelt. (Ezért népszerű a keményebb rockzenében a kvint akkordok (kizárólagos) használata.) Ha ezeket a sajátosságokat számításba vesszük, máris egy csomó korláttal szembesülünk, ami egyúttal szerencsés helyzet is, mivel ez egy lehetséges utat és csomó ötletet is kínál egy szerzőnek.

A tételek részletes bemutatása, zeneszerzési módszerek

A tételeket keletkezési sorrendben mutatom be.

IV. La Folia

Elsőként a La Folia tételen kezdtem dolgozni, melynél eleinte kezdetlegesebb, a könnyűzenében használatos módszereket alkalmaztam.

Tudatos improvizáció gitáron.

Először kitaláltam a kíséretet, amit felvettem egy stúdió programban, majd elindítottam a felvételt és megpróbáltam rá improvizált gitárszólókat játszani. A rockzenében bevett szokás, hogy így íródnak a gitárszólók. Miután elkészült egy felvétel, visszahallgattam, és azokat az ötleteket megtartottam, amik tetszettek, ami pedig még nem volt elég jó, azt megpróbáltam újra felvenni. Ezt a megközelítést idővel tudatosabb módszerek váltották le, amiket a többi tétel írása közben fedeztem fel, majd ennek szellemében ezen tételt is újra gondoltam.

II. Andante (Kis kece lányom)

Horváth Ágnes tanárnő javasolta, hogy izgalmas ötlet lenne egy népdal feldolgozást is készíteni. Az egyik legnehezebb küzdelem volt ennek a tételnek az elkészítése, és talán ebből tanultam a legtöbbet. Egyben ez egy kitörés is volt a saját alkotói komfortzónámból, ami talán a lehető legjobbkor jött egy alkotói válság közepette. Mindig is büszkén gondoltam zeneszerzőként magamra, ám lassan úgy látszott elfogytak az ötleteim, és újra meg újra ugyanazokra a dallamokra és figurákra tértem vissza a gitár fogólapján. Az imposztor szindróma okozta gyötrelmektől egy váratlan fordulat mentett meg. Egyik este a szobatársam miatt már nem tudtam hangosan gitározni, mivel aludni próbált, így más megoldásokat kellett keresnem. Ez a váratlan helyzet kimozdított a komfortzónámból és rákényszerített, hogy ne csak gitárosként gondolkodjak. Fejhallgatóval, csöndben egy kis szintetizátoron zongoráztam, illetve a MuseScore nevű kottaíró programmal jegyeztem le ötleteimet. Így magam mögött kellett hagynom a gitáros gondolkodást, a régi berögzült futamokat és figurákat, melyekre mindig szívesen visszatértem, és néhány olyan ötlettel álltam elő, amit gitáron soha nem írtam volna meg. Így jött létre például az alábbi tükörmozgásos téma:

Az eljátszhatatlan furcsa coda eredete

Egy egyszerű software hiba eredményeként jött létre az a pár ütem, amit végül a tétel zárásaként használtam fel. Amikor meghallottam a furcsa, lüktető, disszonáns hangjait a sérült file-nak, ami véletlenül keletkezett, egyből arra gondoltam, milyen izgalmas gyakorlati bemutatása lehetne ez az aleatóriának, és azt is éreztem, hogy egy bizonyos fokú pimaszság is szükséges hozzá, hogy ezt a tétel részének nyilvánítsam, de reménykedtem benne, hogy vakmerőségemet díjazni fogják a zsűritagok.

Fernando Pessoa

A tétel végső formájának elérésében egy portugál költő Fernando Pessoa segített nekem végül. Volt egy ötletem, ami nekem tetszett, de tudtam, hogy tiltott kvint párhuzamhoz vezetne. Nagy rajongója vagyok Austin Kleon Lopj úgy, mint egy művész című könyvének, ezért amikor már semmilyen ötletem nem volt, hogy hogyan fejezzem be a művet, úgy döntöttem, hogy megpróbálom magam új hatásoknak kitenni, hátha így új inspirációra lelek. Éppen ekkor fedeztem fel Fernando Pessoa The Book of disquiet (magyarul Nyugtalanság könyve vagy Kétségek könyve) című könyvét, ezért úgy döntöttem ezt kezdem el forgatni. Felütöttem véletlenszerűen egy oldalon, ahol a következő üzenet fogadott: „We worship perfection, because we cannot have it; and we would loathe it if we did.” Amit valahogy így tudnék lefordítani: „Azért dicsőítjük a tökéletességet, mert nem érhetjük el, és gyűlölnénk, ha megkaphatnánk.” Ez a gondolat nagyon felszabadító volt, és rögtön megírtam az alábbi hibáktól hemzsegő, tökéletlen ütemeit a darabnak, és innentől már tudtam, hogy hogyan szeretnék tovább haladni.

I. Allegro

Ebben a visszatéréses szerkezetű nyitó tételben érvényesülnek leginkább talán az elektromos gitár sajátosságai. A tétel B részében egy e orgonapontra épülő téma variációi fontos szerepet kapnak. A kotta mellett érdemes megnézni a tabulatúrát (egy olyan lejegyzési mód, mely a hangszer húrjait mutatja, illetve, hogy az adott húron melyik érintőt kell lefognia a játékosnak), melyről máris látszik, hogy miért esett erre a hangra a választás. Az üres húr bevonásával könnyedén lehet gyorsan játszani a hangszeren úgy, hogy a bal kéznek nagy szabadságot és mozgékonyságot biztosítunk, miközben a zene folyamatos tud maradni.

A tétel tartalmaz egy „l, s, f, m” barokk félzárlatot, amit a basszusgitár játszik, miközben az elektromos gitár egy ellenmozgást végez. Érdekesség, hogy ezt a basszusmenetet én a könnyűzenéből ismertem, témavezetőm Horváth Ágnes azonban rávilágított, hogy ez a basszusmenet már sokkal régebb óta létezik.

Két könnyűzenei példa kottával erre a basszusmenetre:
-Why don’t you do right?

-Guns n’ Roses – 14 Years

III. Scherzo

A döntő napja közeledett, szorított a határidő, és a grandiózus tervek nem úgy alakultak, mint terveztem. Újabb zenei csínytevést kezdtem hát fontolgatni. Az improvizáció egyébként is egy számomra kedves terület a zenén belül, hihetetlenül izgalmasnak találtam, amikor megtudtam, hogy a régi korokban mint például a barokkban sokkal nagyobb szerepe volt a komolyzenében mint manapság. De egy könnyűzenei koncert során is nagyon élvezem, amikor a zenészek hátrahagyják egy picit a megírt témákat, és jammelni kezdenek.

Ezért arra jutottam, hogy a darabomnak szerves részévé teszem, hogy amikor az egy könnyűzenei koncert során várható lenne, (azaz körülbelül az előadás ¾-énél) jöjjön a jammelés. Amikor ezen ötletemről konzultáltam témavezetőmmel, említette, hogy hagyományosan a harmadik tétel menüett vagy scherzo lehet, (melynek jelentése tréfa) így azonnal tudtam, hogy ennek a vakmerő húzásomnak a scherzo nevet szeretném adni, hiszen tökéletesen illeszkedett ahhoz a szellemiséghez, amit ez a tétel képviselt, azaz, hogy egy rangos országos versenyen a darab egy része a pillanat szüleménye legyen, holott a józan ész azt diktálná, hogy minden csak gondos tervezés után kerüljön a zsűri elé. Ismét csak reménykedtem benne, hogy szimpatikus lesz majd bátorságom. A tételhez kotta helyett ezen illusztrációk lettek csatolva:

Csak miután elkészült az egész mű, akkor láttam át, hogy sikerült egy hagyományos tételrendet alkotni, így újabb szempontból kapcsolódott a mű a barokkhoz.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Horváth Ágnesnek a felkészítésért és a sok segítségért. Valamint szeretnék köszönetet mondani az ELTE BTK Művészetközvetítő és Zenei Intézetének összes oktatójának, akiknek valaha az óráit látogattam, hiszen mindenkinek az óráin tanultam valamit, ami hozzátett ahhoz, hogy rendelkezhessek a sikerhez szükséges tudással.

A mű kottája az alábbi linkre kattintva megtekinthető:

https://tinyurl.com/szonata-kotta