PETRŐCZI ÉVA
Bonbonosdoboz
Családomnak
Éppen a hetvenkettedik
születésnapomra került
hozzám egy szép, sötétkék,
pávafark-mintával csipkézett
tetejű Stühmer-csokoládésdoboz.
(Szerencsém, hogy megunta
egy régiségbolt poros mélyét!)
Miközben megcsodáltam
épséges-szépséges tetejét
és kék tapasszal gyógyítgattam
itt-ott sebesült szélét,
akár egy véletlen dallam,
átfutott rajtam,
hogy az együtt élő
három generáció több tagja,
1930 táján Gyomán[1],
e varázsdoboz testvéreit
a kezébe foghatta.
Köztük elsőként akkor
mostani énemmel egykorú,
hetvenkét éves dédikém, Ida
aki, hálószobája sarkában ugyan
oxigénpalack-inassal, de még
mindig szerelmesen,
ügyet se vetve az asztma kínjaira,
így fogadta Gyula dédapámat:
„Már megint Stühmer-bonbonnal
kényeztetsz engem, kedvesem?”
De kaphatta volna e dobozt
akkor még liliomkezű,
ujjait minden szabad percében
Bösendorfer zongoráján röptető
nagymamám, Margit is,
nagyapától, élete Péterétől,
akinek – tudta ezt városuk
zenebolond apraja-nagyja –
aranykoszorús torkában
számtalan dal lakik.
És végül lehetett egy ilyen
„bonbonkunyhó” hétéves
anyámé, Évikéé, aki így
biztatta három esztendős,
sovány-mint-az ujjam
kisöccsét, Petit:
„No, jó, megengedem,
olyan cingár vagy,
ehetsz belőle egy kicsit.”
Ahogy az imént leírtam,
„hétéves anyám”,
eszembe jut, hogy épp
százéves lenne ezidén,
augusztus forró hava
tizennegyedik napjának hajnalán.
Igaz, e most kapott,
vénségében is gyönyörű doboz
mindhárom testvére a sok vándorút,
Gyoma-Baja-Budapest-Pécs
között, a végül csak maréknyi
megmentett batyuból
bizony elkallódhatott, kihullt.
De lám, hozzám most
mégis visszatért,
és Mindnyájukat visszahozta,
hetvenkettedik születésnapomra.