Újváriné dr. Illés Mária[1]

 

Én mindig csak a karmesteri munka szüneteiben tudtam komponálni

A 120 éve született Vaszy Viktor kórusműveiről [2]

 

 

Vaszy Viktor 120 éve született, és már 44 éve nincs közöttünk, de karmesteri életművének lenyomata a mai napig jelenvaló Szegeden. Tettenérhető zenészek emlékeiben, a vele valaha dolgozott muzsikusok tanításában, így a következő generációk zeneiségében is. Ez a zeneértési szál egészen Kodály Zoltánig vezet vissza, aki zeneszerzéstanára és később pártfogója volt Vaszy Viktornak.

     „A magyar vidéki városok tárt karokkal, jó fizetéssel várják a pedagógiai érzékkel bíró művészeket, akik azután vidéki működésükkel nemcsak saját megélhetésüket teszik lehetővé, hanem bekapcsolódhatnak a szépre szomjas tömegek zenei nevelésének közérdekű munkájába.” Kodály Zoltán 1946-os sorai ezek. Épp akkor írta ezt Kodály, amikor az ő javaslatára Szegedre érkezett a 43 éves Vaszy Viktor, hogy megszervezze az operatársulatot. Vaszy Szeged XX. századi zenei életének egyik legkiemelkedőbb alakjává vált. Bár úgy tűnik, elsődleges hivatásának a vezénylést tekintette, egész életében komponált; műveinek jegyzéke 107 számot tartalmaz.[3] Egy 1978-as interjúban ezt olvashatjuk: „Karmesteri működése befolyásolta-e a zeneszerzőt? – Sajnos, igen. Sok időt és energiát rabolt el a zeneszerzőtől.”[4]

Életművének nagyobb része kéziratban maradt, és ma közgyűjteményben nem hozzáférhető – ez is oka annak az adósságnak, amely a Vaszy-művek feldolgozatlansága terén terheli a zenetudományt. Karmesterként fő érdeklődési területe az opera volt.[5] Szerzeményei közül bizonyos mértékben közelít az opera világához nagyszámú filmzenéje és kísérőzenéje, illetve vokális zenéje. Ez utóbbi műcsoportban dalok, dalciklusok, kantáták és kórusművek kerültek ki a tolla alól. Az összesen 15 kíséret nélküli kórusmű között 5-5 nőikari, férfikari és vegyeskari mű található. A főleg fiatalkorában írott férfikarok – virágének feldolgozás, népdal-csokor, bordal – nyilvánvalóan a század elején még virágzó dalárda kultúrát voltak hivatottak kiszolgálni, de ezidőtájt sokkal inkább modern, művészi tettnek számított vegyeskari illetve a nőikari műveket írni. Ahogy Kodály fogalmaz 1942-ben: „Amint a férfi élete nem teljes a nő nélkül, a zene sem teljes a női hang nélkül… A vegyeskari művek az élet teljességét ábrázolják, a férfikarok csak az egyik felét, mondhatjuk: nem a szebbiket. A magyar karének ma már csak a vegyeskar jegyében fejlődhetik tovább.”[6]

 Öt Vaszy-kórusmű a szerző életének utolsó évtizedében keletkezett – húsz év választja el őket a többitől.[7] E feltűnően elkülönülő művek között két vegyeskari és három nőikari mű szerepel. A 91. 96. és 97. jegyzékszám alatt nőikarok találhatók, amelyek nemcsak kései voltuk miatt sejtetnek igényességet, hanem szövegválasztásuk miatt is: Shakespeare, Petrarca, illetve Michelangelo szonettjeire írt madrigálok ezek.  Feltétlenül egy csoportban tartja mindezen darabokat a zenei műfaj azonossága is, a keletkezési idő, az előadói apparátus és a szöveg versformája mellett. Közülük csak a Shakespeare-madrigálok jelentek meg nyomtatásban, [8] ám  közös különlenyomaton elérhető a két Petrarca-madrigál is,[9] ezeket mutatom be röviden a következőkben.

 

Madrigálok Shakespeare szonettjeire (1971)

Vaszy Viktornak zeneszerzőként nem ez az első találkozása Shakespeare-rel, hiszen az 50-es években A makrancos hölgyhöz és a Lear királyhoz is írt kísérőzenét. Most négy verset választott a szonettek közül, amelyek hangsúlyozottan a szerelemről szólnak. Időskorának fontos, még a világ ítéletét is felvállaló érzelme volt Sztanics Ibolya énekesnővel való kapcsolata, és bár ajánlása nincs a daraboknak, ezt a szerelmet tudhatjuk a művek hátterében.

A négy madrigál szoros tematikai és zenei egységet alkot. A tételek sajátos színezetükkel valamelyest emlékeztetnek a szimfóniák négy tételes rendjére, melyben a középső tételek a kevésbé „problematikusak” a szélsőkben zajlanak a nagyobb konfliktusok. Az érzelmi ív a „veszekedő szerelmesek” indulatából kinövő hízelgő vallomással kezdődik, hogy a második tételben valódi, bensőségesen ragaszkodó vallomássá nőjön, és a házasság gondolatát, a társtalálás fontosságát hangsúlyozó harmadik szám után egyetlen menedékként jelenjen meg a szerelem érzése, a társ biztonsága. A Shakespeare-versek nem a híres petrarcai modellt követik, hanem a franciára épülő angol hagyományhoz kapcsolódnak. A Shakespeare szentesítette változat szerint három egymást követő, strófatagolás nélkül írott kvartett után kétsoros, nagyobb bekezdéssel tagolt „couplet” következik. Vaszy Szabó Lőrinc fordítását vette alapul a megzenésítéshez.

 

117. szonett

Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem
Mindazt, ami jóságod viszonozta;
Hogy édes szívedet nem emlegettem,
Pedig mind több lánc köt hozzá naponta;

Hogy idegen lelkekkel csavarogtam
S tékozoltam drágán-vett birtokod;
S minden szelet a vitorlámba fogtam,
Mely szemedtől legmesszebb vontatott.

Ródd fel sok botlásom, önfejűségem,
S tetézze gyanúd igaz bűnömet;
Végy célba a haragoddal egészen,
Csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.

Mert fellebbezek: Miért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderüljön!

 

A nyitó darab első két sorának egyetlen zenei mozzanat a meghatározója, a „vádolj” szóhoz kapcsolódó sóhajmotívum.

 

 

Ez az első szakasz élesebb metszetekkel és erőteljesen kibővített alakban tér vissza a mű végén a „végy célba” szavaktól. A tartott hang fölött megszólaló nyugodt, halk zene a visszatérés-érzet ellenére is jól elkülöníti és kiemeli a couplet kérdését: „Miért kellett a bűnöm?”, ami utat enged a zene áhítatos kinyílásának a bók, udvarlás szavaira. A két szélső szakasz között, önmagában kétfelé tagolódó középrész áll.

 

75. szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

A legnépszerűbb, legtöbbször elhangzott tétel a második madrigál. A verset éles metszettel két, nagyjából egyenlő hosszúságú részre osztotta Vaszy, így határozott kezdősorként emelkedik ki a „csak az enyém légy” szöveg. A két részre tagolódó tételben a középső versszak e súlyos elválasztás ellenére is, a zenei formahatáron keresztül is összekapcsolódik a környezettől való erős elválása révén: csak ebben az egy szenvedélyes szakaszban törik meg az egész tétel alapvetően jellemző monotonitása. Az első versszak zenéje rendezett benyomást kelt, nagyon halk, átszellemült recitációval kezdődik, majd osztinátó alakul a sóhajmotívumos, dúdoló kíséretből – ezek a zenei anyagok majd a harmadik versszakban visszatérnek. Szinte trombitafanfárként hat ezután a „Csupa fény” szavakkal induló második versszak, az egyedül itt négyszólamúvá váló zenei szövet révén.

 

 

 

Ezután hatalmas a zuhanás következik: tercek félhangonként lefelé csúszó vonalát halljuk. Ez a fajta lefelé kígyózó kromatikus menet a XIX. században a féltékenység jelévé vált (pl. Wagner Ortrudja). Vaszy zeneileg szimbolizálja tehát a ki nem mondott féltékenység szót, az elvesztéstől való félelmet. Szép, ahogy a darab kicsengésekor ez az önkínzó motívum hosszabb, gyengédebb kifejtést kap, harmonikusabbá válik, és így tartalmában módosul.

 

8. szonett

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 

 

A „Ki Zene vagy” a szoprán jellegzetesen kanyargó, finom dallamával kezdődik; igazi „zenével”, ami a második versszakot is bevezeti szövegtelenül dúdolva. Ezáltal rondó-szerűvé alakul a szerkezet. A magány választását, a fájdalom gyönyörrel fogadásának felfoghatatlanságát szűkített akkordok és a záradékban tritonus hangköz (a „diabolus in musica”) szimbolizálja – vele szemben fület gyönyörködtető megoldásokat hallhatunk az összetartozás szépségének érzékeltetésére. Ott például, ahol a versben a húrok egybecsengő játéka szimbolizálja a családi boldogságot, négyszólamú és erőteljesen fanfár-szerű lesz a zene. A befejezésben időben kétszeresére növekszik a zene-motívum: „magadban senki vagy”.

 

66. szonett

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

 

 

 

 

 

A versek előrehaladó, soroló szerkezete többnyire kupolás, önmagában zárt építménnyé válik a zenében, amelyet két kórusműben rondó-szerű szálak szőnek át a versszakhatárokon. A couplet zenéje nem különül el élesen új témával: általában a visszatérő első anyag kiterjesztett, kidolgozottabb, harmonikusabb változata – ezáltal érzékelteti a zene a zárósorok sajátosan aszimmetrikus formálását.

 

Madrigálok Petrarca szonettjeire (1975)

E két madrigált a szerző 72 évesen írta, nyugdíjba vonulásának évében. Nyugdíjazását maga kérte, amelyben része volt annak is, hogy fölerősödtek a támadások ellene. Előző évben például egy beadványban szakmai jellegű sérelmeket róttak fel minden idők legsikeresebb szegedi karmesterének, sőt magánéletének rendezetlenségét is célba vették. Talán erre is reflektál a két Petrarca szonett, egyfajta zenés vallomással. A két vers elsősorban az ifjúságra való visszatekintés, öregedés, elmúlás gondolatkörével foglalkozik.

     A versek abban a legelterjedtebb szonettformában készültek, amelyet e technikai bravúrokat is megcsillogtató költeménytípus egy változataként Petrarca szentesített a XIV. században. Két „kvartettet”, azaz négysoros versszakot tartalmaz, és két szabadabb, két- vagy háromrímű tercinát.

 

219. szonett (Keresztúry Dezső fordítása)

 

Madárkák üde éneke, sirása

veri fel hajnaltájt a völgyek árnyát,

s a fényes, fürge, hűs patakok ágyát

betölti kristályhabjuk mormolása,

 

Az aranyhajú hajnal új dalára ocsúdok:

szerelmében nincs csalárdság,

Ráébreszt; a természet járja táncát,

s belefésül Thitonus ősz hajűba.

 

Így kelek fel a hajnalt üdvözölni,

véle a napot s őt, ki ifjúságom káprázata

s fényét nem oltja semmi.

 

Egy reggel mindkettőe egyszerre látom:

a napot csillagok fényét megülni,

s elsáppadni, mit napom gyujt, a lángot.

 

A „Madárkák üde éneke” kezdetű vers tele van természeti képpel: madárdallal, patakmormolással, amelyeket szívesen ábrázol a zene. A madárdalt például szövegtelen zenei motívum festi meg az első és második versszak bevezetésében. Ez a tétel nagyon érzékletesen követi a vers szerkezetét: a tercinák előtt hosszabb tagoló szünet van, így aztán az immár teljesen személyes jellegűvé váló szöveg egyetlen drámai egységgé alakulhat, egy nagy erősítés után „morendo”, elhalóan fejeződik be a darab. Az első tercina kulcsszava a fény, amely szinte a Lassus madrigálok stílusában kerül megvalósításra, a szakasz vége azonban a „diabolus in musicával” jelzi az elbizonytalanodást. A záró tercina a fénynek azonnal az árnyékát is megmutatja halk, helyben topogó zenei anyagával: „elsáppadni” látom a lángom.

 

 

 

1. szonett (Csorba Győző fordítása)

 

Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben

a sóhajok szavát, étkét szivemnek

botló ifjúságában életemnek,

midőn más voltam még, másfajta ember:

 

váltott hangom – mert sirnom kell s merengnem,

míg meddő kínok és álmok gyötörnek, -

ha tudjátok titkát a szerelemnek,

elnézitek tán, és megszántok engem.

 

Ma látom már: miképpen hordta széjjel

hírem a nép mesélő kedvtelése;

magamtól is gyakran szégyellve bánom.

 

Pironkodás járt, ím, e dőreséggel

és önvád és fénylő fölismerése:

e földi boldogság csak röpke álom.

 

A „Kik hallgatjátok” kezdetű versből (1) a sok mindenen keresztülment ember időskori bölcsessége árad, de fájdalmasan hangsúlyos benne a szóbeszéd, a rágalom motívuma.

 

 

A vers szerkezete ebben a kórusműben is pontosan hallható. A két elbeszélő tónusú kvartett panaszos hangvételű zenét kap, lefelé haladó mozgásokkal. Mindkét tercina szomorkásan dúdoló bevezetéssel kezdődik, ugyanakkor az utolsó versszak zenei visszatérés: csendes oktávmenetből nagy kinyílás következik – „a földi boldogság röpke álom” –, amely végül a hosszan tartott záróhangon a semmibe vész. Egyedül itt válik szabálytalanná az alapmetrum – az ide beékelt ötnegyedes ütem révén szinte kizökkenni látszik az idő.

Összességében a Petrarca-madrigálok sokkal konkrétabban érzékeltetik a versformát, mint az előző ciklus. Másképpen közelítve: úgy tűnik, nagyobb szabadságot engedtek a zeneszerzőnek a kevésbé tagolt Shakespeare szonettek – legalábbis Vaszy normái szerint –, míg a patrarcai típus kijelölte számára a zene formájának fő vonalait is.

 

Vaszy Viktor a madrigál műfaj újraírásával hűséges maradt a kóruskultúra legkedveltebb műtípusához, amely a reneszánszban virágzott. Szövegválasztásra is mintát kaphatott innen, hiszen a reneszánsz madrigálok közül jónéhány Petrarca szonettjeire készült. A szöveg egyes gesztusainak, szavainak ábrázolásával pedig a madrigalizmus hagyományát elevenítette föl a szerző. A darabok zenei megoldása több vonatkozásban mutat kötődést ehhez a „nemes egyszerűségként” értelmezett madrigál-eszményhez. A zenei forma gyakran visszatéréses, a dallamvezetés a lépő mozgásokat részesíti előnyben – ezért még a bonyolultabb állásokban is jól énekelhetők a szólamok –, harmóniailag pedig jellemző az azonos alakú hármashangzatok egymás mellé állítása. Még a modern hangzású helyeken is kapcsolódási pontot tud találni Vaszy a műfaji előzményekhez, hiszen a reneszánsz madrigál-zenéjét is izgalmassá tette a Vaszy-kórusoknban oly sokszor hallható szekund-súrlódás.  Ezzel a kimondott és egyértelmű reneszánsz kóruskulturához való kapcsolódással ugyanakkor Vaszy a Kodály által kijelölt úthoz is csatlakozik, mondhatnánk, idős korára „visszakanyarodik” zeneszerző mesterének elveihez. Ilyen kodályi alapgondolatok a reneszánszban gyökerező éneklés-kultusz felerősítése, a magyar zenetörténetben meg nem írt művek „pótólása”, a zene „mindenkihez”, például az amatőr kórusokhoz való eljutattásának eszméje. A kiragadott példákon keresztül látható, hogy Vaszy Viktor zeneszerzői munkássága is, mint ahogy egész életműve, a legmagasabb igényű zene sokakhoz való eljuttatását célozta.

                                                                                

 

 

 



[1] SZTE ZMK Zeneelméleti Tanszék főiskolai docens

[2] A „Ki zene vagy, mért bús a zene néked” című tanulmánynaká átdolgozott, bővített változata. In Simai Mihály (szerk.): Szegedtől Szegedig Antológia 2003. Szeged: Bába és Tsa. 2003, 319-322.

[3] Műveinek mai napi egyetlen jegyzékét Molnár Mária a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár egykori könyvtárosa készítette el 1992-ben, fontos kiindulópontként a további pontosítások elkészítéséhez. In Gyuris György–Papp Györgyné (szerk.): Vaszy Viktor emlékezete. Szeged: 1993, Somogyi-könyvtár, 189–194.

[4] Szabó Endre: „Vaszy Viktor, a 75 éves karmester”. Nógrád 1978, július 25. 4.o.

[5] Zeneszerzőként is megpróbálkozott ezzel a nyilvánvalóan legidőigényesebb műfajjal: Kószó Piros című operájának librettóját Boross János színművész írta, aki egy évig dolgozott Szegeden.

[6] Kodály Zoltán: Karéneklésünk jövője. In Bónis Ferenc (szerk.): Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyiltakozatok. I. Budapest. Zeneműkiadó Vállalat, 1982, 121.

[7] A műjegyzék szerint egy kivétel van: a 87-es jelzetű Béke-óda, amely 1967-ben készült.

[8] Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1973.  A kottapéldákat ebből a kiadványból idézem. 

[9]A kottán kézírással ajánlás: „Mihálka Györgynek baráti szeretettel, Vaszy Viktor 1975. XII. 22.” A kottapéldákat ebből a különnyomatból idézem.