„Az az értékrend, melyben tizennégy-tizennyolc éves korunk között nevelődtünk, meghatározó marad egész életünkre.”

Barsi Balázs OFM

Tartalomjegyzék

Bevezető

I. rész – Visszaemlékezések

Varga István

Gyulai Endre

Szepesi Bence

Vajda Gergely

Wollmann Míra

Mali Emese

Pálfi Csaba

Reé György

Karosi Bálint

Papp Márton

Rumy Balázs

Eszenyi Zsombor

Búcsú a konzitól - 2013

Zongorakísérők

Kollégák, barátok

Tanítványok (idősebbek, fiatalabbak)

II. rész – Epilógus, emlékezések
Epilógus

Kraszna László emlékére (Varga István)

Kraszna Laci emlékére (Kovács Béla)

Dóra Gergely

Egri Márton

Kurucz Levente

Szilágyi Orsolya

Sándor Tamás

Spisák István

Nagy Mózes

Oláh Márton

Láng Péter

Beszélgetés Kraszna Tanár Úrral

Képek

Részletek a könyvből:

Karosi Bálint

Klarinét- és orgonaművész, zeneszerző, a New York-i Saint Peter’sChurch orgonistája

Sokat gondolkoztam azon, hogy egy művész fejlődésében mik azok a fontos korszakok, melyek azok az összetevők, amelyek meghatározzák az egyéniségét. Nálam ez igencsak visszanyúlik a konzis és zeneiskolai évekre, és főleg arra a négy évre, amit Kraszna tanár úrral eltöltöttem, és ahogy együtt dolgoztunk. Ott egy olyan munkalégkör volt, tanár úrral és zongorakísérőnkkel, Mírával együttműködve, ami a zenével kapcsolatos egész gondolkodásmódomat meghatározta. Ez ma is érződik a játékomon, amit a figyelmes hallgató észrevesz; az, hogy én is onnan való vagyok, a „Kraszna-istállóból”. Abban, hogy az egyéniségnek milyen összetevői vannak, nagyon fontos szerepet játszik, hogy miben különbözik az egyik előadó a másiktól. Manapság egyre inkább megvannak minden hangszer tekintetében azok az irányelvek, amelyek szerint játszani kell. Úgy vettem észre, most a XX. század végén, XXI. század elején, hogy minden hangszernél egyfajta játékmódot fogadnak el. Az egyéniségek ideje, úgy érzem, egy kicsit lejárt. Én mégis úgy gondolom, hogy nem lehet minden egyforma, meg kell mutatni azt a sokszínűséget, azt a sokféle összetevőt, ami a művészt egyéniséggé érlelte. És az egyéniségnek úgy kell megnyilvánulnia, hogy ne tolakodjon a zene és a zeneszerző elé. Az előadás akkor hiteles számomra, ha az egyéniség a zeneszerzőnek és a műnek van alárendelve. Pontosan ezt tanultam meg Kraszna tanár úrtól.

Én mindig kicsit hiperaktív gyerek voltam, nagyon sok problémám volt az iskolában. Volt egy nyelvtanárom, akit anyukám hat éven keresztül fizetett, hogy nálunk otthon németre tanítson, de semmire nem ment velem, mert az asztal alá bújtam, a falra másztam, legóztam: a német nyelv nem érdekelt. Azóta már megtanultam három idegen nyelvet, de akkoriban ez még teljesen reménytelen volt. Emiatt a konzis évek alatt sokat kellett a tanár úrnak velem küzdeni. Mert akkor is, amikor már kicsit érettebb voltam, megfigyelhető volt a játékomon ez az önfejűség, makacsság, hogy nem hagytam magam eltéríteni a saját elképzelésemtől. Tanár úr nem módszerekben gondolkodott – ahogy a jó tanárok általában –, hanem ösztönösen lereagálta a növendék problémáit, és reflexszerűen mindig a legjobb megoldást választotta. Ez a légkör olyan irányba vitt engem, amit most is követek, hogy az egyéniség meglegyen, ami belőlem hála Istennek sose hiányzott, de mindig alá tudjam rendelni annak, amit a zene kíván.

Nagyon fontos még azt megemlítenem, hogy Tanár úr mindig nagyon inspiráló személyiség volt. Ha rosszkedvűen mentem be egy órára, és nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna, akkor is olyan energia sugárzott belőle, ami arra késztetett, hogy megmutassam, hogy én ennél többre is képes vagyok. És amikor jól játszottam, megkaptam Tőle az elismerést. Csak akkor dicsért, amikor valóban megérdemeltem. A zenét tanulók között rengeteg szint létezik, és ő mindenkiről tudta, hogy milyen szintet képes abban az életkorban elérni. És ha elértünk egy szintet, nem elégedett meg ennyivel, hanem kereste a mélyebb rétegeket, amiket még ki lehetett ebből hozni. Tanár úr nemcsak arra a bizonyos konzis szintre akarta eljuttatni a növendékeit, hogy megtanítsa őket klarinétozni. Szinte nem is vettük észre, hogy a hangszerjáték technikáját megtanultuk, Ő a zenén keresztül közelítette meg ezeket a problémákat. Amit Nála tanultunk, azok örök érvényű dolgok, megkérdőjelezhetetlen igazságok. Ma is, ha a zenén keresztül közelítek meg egy technikai problémát, az mindig eredményre vezet. Konzis korom óta már több tanárnál tanultam, akik sok hasznos tanácsot adtak, ezek bizonyos esetekben nagyon jó, praktikus megoldásokat nyújtottak, máskor viszont abszolút nem működtek. De, amiket a Kraszna tanár úrtól kaptam, azok megkérdőjelezhetetlen, abszolút igazságok.

Tanításában össze tudta egyeztetni a kottahűség iránti igényt, a precizitást és a zenélés szabadságát, oldottságát. Nem szavakkal mondta, hogy ezt most szabadon játszd, hanem elénekelte, megmutatta, vagy egy gesztussal alánk nyúlt, segített. Elképzeltette velünk, hogy énekesek vagyunk; vajon egy énekes hogyan énekelné el ezt a frázist, dallamívet? Nagyon fontos, hogy egy gyereknek legyen elképzelése, képe a játszott darabról, mert hiába tehetséges valaki, még nincs olyan zenei tapasztalata, hogy mindent magától megoldjon. Az ilyen problémákat ő mindig vizuálisan tudta elénk tárni, és mi azonnal tudtuk, hogy mit kezdjünk az adott hellyel. Amikor túl szabadon játszottam, akkor megmondta, hogy ez túlzás, ezt ne csináld. Mindent a helyére tett: amikor virtuózan kellett volna játszani, de én énekeltem, megmondta, hogy ez ide nem illik, itt a ritmus a lényeg, amikor pedig fantáziátlanul, motorikusan játszottam a dallamos karaktert, hogy ez nem etűd.

Sokszor gondolkoztam vele kapcsolatban, hogy hogyan lehet valaki ennyire türelmes? Nem csak velem, bár hozzám is nagyon sok türelem kellett, ahogy a kamaszkoromra visszagondolok. Egy kamasz gyerek szereti magát produkálni, hülyeségeket csinálni. A fegyelmezéssel sem volt soha problémája, sosem bántóan, de helyre tudta tenni a dolgokat. Mindig a zene felé tudta fordítani a bennünk tomboló energiát, ami a rosszalkodásban élte volna ki magát. És türelmesen, a kevésbé tehetséges növendékeknek is meg tudott tanítani olyan dolgokat, amire nélküle soha nem lettek volna képesek. Talán ez a fantasztikus egy igazi pedagógusban, hogy valakivel olyasmit is meg tud éreztetni, megcsináltatni, amit magától soha nem ért volna el. Lehet, hogy ezekből a gyerekekből később nem lesz zenész, de ez az élmény, hogy ott a konziban képesek voltak valamit elérni a zene terén, egy életre megmarad bennük, és mindig pozitívan fognak viszonyulni a zenéhez.

Számomra a Tanár úr mindig egy emberi és művészi példakép lesz. Nála mindig megtaláltam azt az egységet, ami az ember és a zene kapcsolatában elengedhetetlenül szükséges, ez pedig a művészi alázat. Sokan azt mondják, hogy a zenei tehetségnek és az emberi értékeknek nem kell összhangban lenniük, nem szükséges, hogy a zseniális muzsikusok értékes emberek is legyenek. Állítólag Bach egy elviselhetetlen ember volt. De szerintem ez nem így van. Még a legnagyobb művész sem engedheti meg magának, hogy türelmetlen legyen egy növendékkel, és a fejéhez vágja, hogy tehetségtelen vagy, ahelyett, hogy valamire megtanítaná. Az mindenkinek a játékán érződik, hogy milyen ember. Magamon is tapasztalom, hogy bizonyos korszakaimban, felvételeimet visszahallgatva, milyen volt az emberi hozzáállásom. Voltak olyan periódusaim, amikor meg voltam győződve róla, hogy én vagyok a legjobb. Az akkori felvételeimen érdekes módon hallható, hogy kicsit felszínesebb a játékom. Amikor például egy versenyre úgy mentem, hogy na, ezt biztosan megnyerem, hiszen én már annyi versenyt megnyertem, és akik indulnak, nálam sokkal gyengébbek, előfordult, hogy már az első fordulóban kiszórtak. És volt olyan is, hogy meg voltam róla győződve, hogy na, itt nem rúgok labdába, hiszen fantasztikusan erős a mezőny – azt pedig megnyertem. Ennyit a magabiztosságról és művészi alázatról.

A művészi alázat Kraszna tanár úrnak a tanításában is érezhető volt. Emberi kapcsolatunkban nem azt éreztem, hogy én csak egy növendék vagyok, és egy bizonyos szintet teljesítenem kell, mert, ha nem, akkor annak ilyen és ilyen következményei lesznek. Egyenlő félként kezelt minket, amivel egyre jobb teljesítményre inspirált. Ezt nagyon nehéz egy tizennégy éves gyerekkel elérni, aki nem mindig hagyja magát befolyásolni. Tanár úr a nehezebb fejű, kevésbé tehetséges, vagy az ügyes, de makacs tanítványainak is mindig képes volt ugyanazt újra meg újra elmondani türelmesen, kedvesen. A tanítást ő művészi szintre fejlesztette, úgy érzem, a Tanár úr karrierje a tanításban teljesedett ki, talán úgy is mondhatnánk, a tanítványai karrierjében. Amikor visszamentem hozzá látogatóba, mindig egyfajta teljességérzetem volt, egy egész világot, egy teljes birodalmat éreztem, amikor a közelében voltam.

Jó érzéssel gondolok vissza az ott töltött évekre. Nem csak klarinétozni tanított minket, hanem az egész egyéniségünkkel foglalkozott: érdeklődött a közismereti, szolfézs, zongora tanulmányaink felől, ha valakinek családi problémái voltak, azzal is törődött. Minden növendéke, kivétel nélkül, nagyon szerette. Nem tudom, ezt hogyan érte el; valószínűleg Ő is nagyon szeretett minket. Kamaszkorom meghatározó egyénisége volt, éppen abban a korban, amikor a legnagyobb szüksége volt a képlékeny, kialakulóban lévő, fiatal személyiségnek egy irányadó felnőttre. Hiszen a gyerekek jövője, sorsának alakulása, útjának iránya, minden a kamaszkorban dől el, és számomra Kraszna tanár úr volt az, aki ezt az utat megszabta, amin, hála Istennek, ma is járok. És ez a kapcsolat, atyai barátsággá alakulva, még sokáig megmaradt.

2004

„Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa. Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik valójában? Mindegyiküknek azt kellene mondanunk: tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjaid, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad? Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeinkhez méltóvá tegyük.”

Pablo Casals

Eszenyi Zsombor

a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója

Tizenegy éves voltam, amikor 2014-ben a szüleim elvittek egy meghallgatásra Kraszna Laci bácsihoz. Nagyon kedvesen fogadott minket a Weiner Leó Zeneiskolában, ahol akkor tanított. Izgatottan kezdtem bele a skálákba és darabokba, amikkel készültem. Rövid idő után megállított, mondván, hogy minden nagyon rendben van, és legnagyobb meglepetésemre azt kérte tőlem, hogy most a ,,Boci, boci, tarka” kezdetű dalocskát játsszam, először d-ről indítva, majd f-ről, b-ről, desz-ről, és így tovább. Ez nekem nem okozott gondot, mert nagyon szerettem a szolfézst, tisztában voltam a hangnemekkel. Az arcán láttam, hogy nagyon elcsodálkozott, aztán hátradőlt a székében, és meghatottan megszólalt: ,,sok-sok éve vagyok már a pályán, de ilyet még nem láttam, ez az én álmom.”

Így kezdődött az ismeretségünk, és ő akkor megígérte, hogy mindenben segíteni fog, nem engedi el a kezem. Ettől kezdve rendszeresen kezdtem hozzá járni órákra, és a következő két tanévben már Laci bácsi növendéke voltam a Weinerben. Nagyon vártam a szerdai napokat, amikor mehettem Gödöllőről Kelenföldre órára, éreztem, hogy milyen sokat fejlődöm, Ő pedig sorra adta nekem a szebbnél szebb darabokat. Sokat dicsért, és ez szárnyakat adott nekem. Mindig értettem, amit tőlem kért, nagyon jó hangulatban teltek az órák. Tetszett, hogy a köztünk lévő ötvenhat év korkülönbség ellenére is mennyire jól ért a fiatalok nyelvén, milyen jól használja az új technikai és informatikai eszközöket. Laci bácsi bársonyos, mély hangja, beszédtempója, stílusa olyan nyugalmat árasztott, hogy sokszor az órát is elfelejtettük nézni, valahogy megállt az idő. Ránk esteledett, és Karcsi portás többször is bekopogott, hogy most már hagyjuk el a termet, mert szeretné bezárni az iskolát.

Tizenkét éves koromban erőteljes növekedésbe kezdtem. Ezt Laci bácsi is észrevette, és rendszeresen bejelölte magasságomat ceruzával a tanterem fehérre festett falán. Ez a mi titkunk volt, senki sem értette a felrajzolt jeleket és dátumokat. Körülbelül másfél év és húsz centiméteres növekedés után egy nap csalódottan vettük észre, hogy egy versenyen a zsűri megkapta a termet, ezért rendbe tették és lefestették a falat.

Pár hónapos ismeretség után már úgy éreztem, hogy Laci bácsi olyan közel áll hozzám, mintha nagyon régóta ismerném. 2015 októberében az olaszországi Carlinóban megrendezett klarinétversenyre szüleim mellett már ő is elkísért, és az út során felejthetetlen élményekkel gazdagodtam. A közel hatórás autóút alatt nagyon jó volt hallgatni történeteit régi turnékról, fellépésekről, tanítványokról, a kottagrafikáról. A verseny mellett jutott idő kisebb kirándulásokra is a környéken. Jól megismertük egymást, sokat nevettünk, mindannyian jól éreztük magunkat a társaságában. Büszke volt rám, amikor a „Baby”-kategóriában első helyezést értem el, és a díjátadón is játszhattam. Becenevet is kaptam ott tőle: ,,Bambino” lettem, amit azonban a gyors növekedésem miatt hamar kinőttem. Egy másik nemzetközi klarinétversenyre is együtt mentünk. 2016 tavaszán a csehországi Teplicébe utaztunk, ahol második helyezést értem el, és hasonló élményekkel tértem haza.

2016 őszén, a második tanévem elején nagy öröm ért. Laci bácsi elvitt bemutatni a Zeneakadémiára Kovács Béla professzor úrnak, akiről már sokat mesélt nekem. Gyönyörű volt a Zeneakadémia, izgatott voltam, de akkor még nem is sejtettem, hogy a következő tanévben már én is ide járhatok a rendkívüli tehetségek képzőjére. Erre nem is gondolhattam, mert az RTK-ra a kiírás szerint eddig még fúvós hangszeres tanuló nem felvételizhetett. Kovács Béla és Szatmári Zsolt tanár urak meghallgattak és egyengették az utamat. Felgyorsultak az események: felvételi kérelem, rektori engedély, tanszéki meghallgatás, és végül márciusban a Régi Zeneakadémián a felvételi meghallgatás. Kraszna Laci bácsi mindenben támogatott, minden megmérettetésre elkísért, izgult velem és helyettem. Nagyon boldog volt, amikor közölték, hogy az RTK-n tanító tanárok egyhangúlag a felvételem mellett döntöttek.

Eltelt az első tanévem a Zeneakadémián Kovács Béla és Szatmári Zsolt tanítványaként, én pedig nagyon hálás és boldog vagyok. Kraszna tanár úrnak azóta is igyekeztem minden jelentősebb eseményről beszámolni. Hívtam a vizsgáimra, koncertekre, szerettem hallani a jellegzetes hangját, és szinte mindig hallom magamban, ahogy felveszi a telefont:,,Szervusz, Zsombikám!” Tudom, hogy mennyire sokat köszönhetek neki szakmailag és emberileg is. Megtanultam, hogyan nyúljak egyedül egy darabhoz, és a tanultakat tudom alkalmazni új helyzetekben is. Eszembe jutnak az órák, amikor játék közben megállított, elkezdte a mondatot, összenéztünk, és be sem fejezte, mert már látta, hogy tudom, mire gondol. A szemem sarkából többször láttam, hogy elérzékenyül és boldog, ha egy-egy rész szépen sikerül. Hát így, szavak nélkül is jeleztünk egymásnak.

Örülök, hogy az életemnek egy olyan meghatározó szakaszában tanított engem Kraszna tanár úr, amikor nagyon sokat fejlődtem technikailag, de leginkább zeneileg. Rengeteget köszönhetek neki, nagy példakép ő nekem.

2018

Kovács Béla – Kraszna Laci emlékére

Elragadóan szép gondolatok és köszönetek véget nem érő sora érinti meg az olvasó szívét a hálás tanítványoktól, kedves kollégáktól és hű barátoktól Kraszna Laciról, a szeretett tanárról, a kedves kollégáról és hű barátról.

Hosszú évek óta ismerjük egymás pályafutását, hol sűrűbb, hol ritkább találkozásokkal tarkítva. Az utóbbi évtizedekben egyre szorosabbá vált a kapcsolatunk. Úgy érzem, mindkettőnk számára élményt jelentett a közös muzsikálás, a nyári kurzusok vidám hangulata és a világmegváltó beszélgetések egy kis jó borocska mellett zenéről, növendékekről, tanításról.

Az utóbbi napokban sajnos egyre ijesztőbb hírek érkeztek egészségi állapotáról. Reménykedtünk, reménykedtünk, de végül is bekövetkezett a legrosszabb. Laci itt hagyott bennünket.

Megdöbbentett a halálhíre, így hát most egy gyönyörű pályafutásról, barátságról és önzetlen segítőkészségről kellene megemlékeznem, de hát ezt már e könyvben megtették volt tanítványai, barátai és kollégái. Számomra Laci lelke és szelleme itt maradt velem és ameddig csak tudom, megőrzöm.

Ilyenkor visszatér sok közös emlék, és az élmények sokasága csillapítja a szomorúságot. Kiemelnék belőlük kettőt, ami igazán Kraszna Lacis történet.

Jó néhány évtizeddel ezelőtt együtt mentünk a Rosé üzletbe, Juhos Tibihez. Már az utcán hallatszott egy iszonyatos klarinétos zűrzavar. Belépve egy asztalt láttunk tele fúvókával, körülötte felfokozott állapotban jó néhány növendék, akik a nem régen megjött fúvókákat próbálgatták. Szó szerint egymás szájából kapkodták ki a fúvókákat, egy futam fel, egy futam le, azután jöhet a következő. Lacival csak álltunk egy darabig, majd megszólalt: - „Látod, ezek a gyerekek milyen boldogok, ők még azt hiszik, hogy ezen múlik!”

A következő eset helyszíne Esztergom, nyári tábor. Régi, kitűnő operai kollégám, Polgár Laci Zürichbe költözött, az ottani operaházhoz szerződött, és klarinétozni tanuló lányától tudomást szerzett a nyári kurzusunkról. Személyesen hozta el lányát, Évát Esztergomba, egy lányának szintén klarinétos barátnőjével együtt. Megtörtént az ilyenkor szokásos tudás-felmérés, mindketten igen jó benyomást keltettek bennünk. Kellemesen teltek a napok, jött a kurzusok végén szokásos zárókoncert. Éváéknak az előkelő befejező helyet biztosítottuk a koncerten, hogy méltó módon mutathassák be közös munkánk eredményét. A mai napig nem tudjuk, mi történhetett velük, mert a „játékuk” alatt Lacival egyre zavarodottabban feszengtünk. Aztán hála Istennek befejezték a produkciójukat. Laci hozzám fordult: - „Te, Béla, amikor ezek idejöttek, még egész jók voltak!”

Régen volt, szép volt, drága Laci hiányzol, Isten veled!

Budapest, 2020.02.05.

dr.habil. Kovács Béla, Kossuth-díjas klarinétművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a grazi Universität für Musik professzor emeritusa

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik.”

Szent Pál első levele a korintusiakhoz, 13:4-8

Egri Márton

Klarinétművész, tanár

Laci bácsival – hála Istennek – több időt tölthettem, mint négy konzis évet. Későn mentem konziba, zeneiskolás koromban már foglalkozott velem hetente, minden pénteken esténként. Számomra az volt a legjobb időszak. Azt hiszem egy évig tartott, mert a következő évben már konzis lettem. Mindig behívott valakit, aki már fél lábbal a Zeneakadémián volt, hogy halljam, hova lehet eljutni. Én meg le voltam nyűgözve. Ehhez tudni kell, hogy először egy klarinéttanároknak szóló továbbképzésen találkoztam vele, ahol én voltam a kísérleti nyúl. Nagyon türelmes volt velem a továbbképzésen. Volt egy etűd a Kovács Klarinétozni tanulok második kötetében, amit el kellett játszanom. A zeneiskolai tanárom a lelkemre kötötte, hogy otthon gyakoroljam sokat és karikázzam be a sorszámát. Na, persze nem karikáztam be, és nagyjából két percig lapozgattam a kottában, mire megtaláltam, szégyent hozva a tanáromra, Ági nénire. Laci bácsi ezt türelmesen, mosolyogva megvárta. „Na megvan? Akkor mehet, Marcikám.” A végén megkérdezte, hogy szeretnék-e konziba járni. Én azt mondtam neki, hogy hangmérnök szeretnék lenni, úgyhogy nem. Ezt nagyon komolyan vette, azt mondta, hogy az egy nagyon szép szakma, de ha esetleg meggondolnám magamat, akkor sok szeretettel vár. A következő évben elkezdtem járni hozzá péntekenként, ekkor már minden követ megmozgatott, hogy megjöjjön a kedvem a konzihoz. De sosem beszélt erről, csak például behívta a nagyokat és megkérte őket, hogy játsszák el a darabomat, ő meg lekísérte zongorán.

Konzis éveim alatt csodálattal néztem, hogyan tud mindenkihez, tanítványaihoz, kollégáihoz egyaránt ilyen meleg szívvel fordulni. Mindenkihez volt nem egy-két, hanem rengeteg kedves szava. Az osztály, ami az én időm alatt a kezei között összegyűlt, nagyon sokszínű volt. Személyiségfejlődésünk legkritikusabb időszakát éltük, és nála jobb emberhez nem kerülhettünk volna. Hányszor fordult elő, hogy az órám alatt valaki kétségbeesetten rohant be Laci bácsihoz, mert segítségre volt szüksége! Ilyenkor leültette, és beszélgetett vele. És mindig mosolygott. Sokszor tőlem is megkérdezte, mikor bementem a terembe és összeraktam a hangszeremet: „Marcikám, fújsz valamit vagy inkább dumáljunk egyet?” Laci bácsi mindig tudta, hogy mennyit kell klarinétozni és mennyit kell beszélgetni.

A terem, a legendás 32-es, olyan volt, mint valami napközi. Ki-be mászkáltunk egész délután, hallgattuk egymást és Laci bácsi történeteit. Néha bejött Gyulai tanár úr, megmutatta az új fényképezőgépét vagy a laptopját. A termet időnként belengte a nemrég elfogyasztott, Csibefalóból hozott ebéd illata.

A szekrényét, ami tele volt kottával, mindig tátott szájjal bámultam. Neki mindene volt. Ezt ő persze észrevette, és ha új darabot tanultam én kereshettem meg a kottát. „Marcikám, felvételed van a darabról?” Nekem az nem nagyon volt, de tudta, hogy a zongorakíséretet viszont szeretném, azt mindig mosolyogva odaadta a szólam mellé: „De a Noéminek tessék minél hamarabb visszahozni!”

Ha etűdös órán darabot játszottam, mindig kísért a zongoránál. Ugyanezt teszem most én is a tanítványaimmal, mert ilyenkor mindig visszaemlékszem, micsoda feeling volt, ahogy belevetette magát a kíséretbe. Felkapott és repített.

Nagyon sokat dicsért. Sokat kamaráztam a konziban, a vonósok mesélték, hogy mindig gyomorgörccsel mennek főtárgyra. Én ezt el sem tudtam képzelni. Mi az, hogy valaki nem vidáman megy a tanárához? Nálunk a klarinétórákon csak jó dolgok történtek. Záporoztak a viccek, a vidám történetek, néha dőltünk a röhögéstől. És ha fújtunk, mindig dicsért. Ha mi nem voltunk magunkkal elégedettek, akkor is felsorolt ezer dolgot, amire végül büszkék lehettünk.

Mikor tanítani kezdtem még egyetemi éveim alatt külföldön, sokat gondolkoztam azon, hogyan tanított. Próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mik voltak az ő eszközei. A tanítványai mind szerettek hozzá járni, és mindenkiből klarinétost faragott. Elővettem a konzis kottáimat, törtem a fejemet, mondatokat, tanácsokat, instrukciókat próbáltam előásni. Rá kellett jönnöm, hogy rossz irányban keresgélek. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam sehogy sem megfogalmazni. Mert Laci bácsi varázsló volt. Varázsolt az órán. Varázsolt a türelmével, a szeretetével és a jó szívével.

Itthon a Dohnányi Ernő Zeneiskolában kezdtem el tanítani, és amikor átvettem az osztályt, a gyerekek kartonjait átadták nekem egy borítékban. A borítékon ez állt: „Kraszna”. Eszembe jutott, hogy tanított itt fél évet. Volt az osztályban két idősebb tanítvány, akik még jártak hozzá. Mérhetetlen büszkeség töltött el. Azóta is abban a borítékban tartom a kartonokat, mert jól esik elolvasni rajta a nevét. Eszembe jut a négy jópofa év, ami olyan volt, mint a felhőtlen gyermekkor, amire az ember alig emlékszik, csak jó érzés rá visszagondolni. Ilyen volt nekem a konzis időszak.

Amikor ezt a pár sort leültem megírni, napokig semmi más nem jutott eszembe, csak az, ahogy mosolyogva ül a széken a 32-es teremben. Most is csak ez jár a fejemben, és jól van ez így.

2020. március

„Ahol az értelem megáll, a szó elakad, mindent kimond egy szerető ölelés.”

Pilinszky János

Nagy Mózes

Klarinét

Hogy mit jelentett „Krasznás” növendéknek lenni? Azt gondolom, hogy talán minden valaha hozzá járt diáknak némileg hasonló dolog jut eszébe.

Laci bácsi egy mindig mosolygó, csupaszív ember volt, egy olyan tanárt ismertem meg benne, akitől végtelenül sokat tanultam szakmailag és emberileg. Nekünk, klarinétosoknak, a konziban a régi 32-es terem egyfajta második otthonként funkcionált, rengeteg időt töltöttünk ott el, akár az egyéni órákon, akár a vizsgák utáni közös megbeszéléseken, a tanszaki hangversenyek után, vagy amikor egyszerre négyen gyakoroltunk a teremben. Mi újság, Mózikám? – kérdezte mindig Laci bácsi, én pedig mindig ugyanazt válaszoltam: semmi különös, Tanár úr. Viszont mikor jött a „minden rendben?” kérdés, előfordult, hogy beszélgetéssel töltöttük az óra valahányad részét, és ilyenkor ki-ki elmondhatta Tanár úrnak a búját-baját. Mindig meghallgatott minket, a legnagyobb igyekvéssel próbált segíteni a menthetetlenen is, tőle tanultam, hogy mindenre van megoldás. Emlékszem, egyszer nem tudtam eljátszani az egyik darabban egy részt. Probléma volt a szájtartásommal, a nyelvem sem úgy ért a nádhoz, ahogy kellett volna. Laci bácsi végtelen türelemmel és kitartással játszatta velem újra és újra a gyakorlatokat, vagy akár csak egy-egy hangot, minden eljátszás között hozzátéve valamilyen plusz dolgot annak érdekében, hogy megszülessen az eredmény. Bizony, meg is született, és csillogó szemekkel néztünk egymásra, még ha csak egy kis lépést is sikerült előremenni. Mindig tudta a megoldást mindenre, egy-egy új segédfogás elsajátítása után csak annyit mondott felhúzott szemöldökkel: „Egy sör!”, természetesen poénnak szánta. Csodálattal néztem, milyen áhítattal tanít, ahogy némelyik darabnak a belépését egy csellóversenyhez hasonlította, vagy valamelyik operaáriához. Mindig énekelt nekünk, próbálta megértetni, hogy miről is szól az adott darab, a zene. Amikor játszottunk a hangszeren, néha felállt, néha csak a székéről segített nekünk karmesteri mozdulatokkal a zenei íveket még jobban összefogni. Arról nem is beszélve, hogy számtalanszor ő maga kísért etűdös órákon zongorán, mert hát én éppen nem etűddel készültem, hanem egy idősebb tanszaktársamtól elkért darabot akartam megtanulni. Nem csinált ebből különösebb problémát, csak leült a zongorához, és fejből elkezdte játszani a kíséretet. Mit ne mondjak, amikor először szemtanúja voltam ennek – a legtöbb klarinétos híresen ügyetlen zongoratudásából kiindulva –, csak ámultam-bámultam. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a növendékeinek nemcsak a tanára, de jó barátja is volt. Az egyik békéscsabai klarinét-szaxofontábor zárókoncertjén Kovács Béla Kodály Hommage-át játszottam, de nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Tizennégy éves lehettem, és alig vártam, hogy lejátsszam az utolsó hangot, és lemehessek a színpadról. Laci bácsi már ott várt tárt karokkal, tudta, hogy ez most nem úgy jött ki, ahogy akartam. Csak annyit mondott: „Gyere ide, aranyapukám!”, és megölelt. Én megszeppenve a színpadon történtek után, talán el is könnyeztem magam, apám helyett apám volt ott akkor Laci bácsi. Az efféle megnyilvánulásai adtak számomra egy olyanfajta tanár-diák közti bizalmat a következő öt évre, amíg nála tanulhattam, amilyet addig nem igazán tapasztaltam.

Volt neki egy kis táskája, ami telis-tele volt mindenféle klarinétos szerszámokkal, ezt mindig magánál hordta. Rengeteget csiszolgatta a nádjaimat, óráról órára tudta – jóformán mindenkinek az akkori tanszakról –, hogy most éppen a hármas számú, vagy a K, mint király jelöléssel ellátott nádat raktam fel. Ha kellett, ő javította meg a hangszeremet, hogy ne zörögjön, és olyan is volt, hogy ő hajlította vissza a klarinét valamelyik billentyűjét. Hogy mitől deformálódott el, arról csak annyit kérdezett: „Mózi, akarom én ezt tudni?” Mit mondhatnék, nem az a példamutató magatartású tinédzser voltam konzis koromban, és bizony ez a kérdés többször is feltevődött. Olykor előfordult, hogy én magam árultam el kisebb-nagyobb csínytevésemet, máskor, ez volt a rosszabbik eset, az igazgatóságtól értesült Tanár úr. Ilyenkor Laci bácsi bejött a terembe, és előadta, hogy ő mit hallott, majd rákérdezett: „Igaz ez, Mózikám?” Az én verzióm után természetesen valamennyire értelmet nyertek a dolgok, de maga a tény bevallása után minden alkalommal – sajátos mozdulatával – rácsapott egy nagyot a saját homlokára, és egy humoros kommentár után nevetve beszéltük meg az esetet és kezdtük az órát. Azt a bizonyos homlokrácsapós mozdulatát soha nem felejtem el, ahogy azt sem, mennyire jól tudta kezelni a kamaszkori huncutságainkat. Valahogy sosem érezte az ember, hogy leszidta, hogy na, most megkapta az ejnye-bejnyét, és sokszor pontosan ez váltott ki belőlem mélységes szégyenérzetet Laci bácsi előtt. Ő volt az a valaki, aki az emlékezetemben egy igazi példaképként fog fennmaradni, azt gondolom minden tekintetben.

Sosem felejtem el a 32-es termet, azt a képet, ami az órarend helyett állt az ajtón, amit pár növendéke szerkesztett át a KFC gyorsétteremláncnak logójából Kraszna Fan Club-ra, hogy mennyit érdeklődött irántam és törődött a pályafutásommal még jóval azután is, hogy már nem hozzá jártam, a közös gyakorlást, a tanszaki hangversenyeket, a versenyekre való felkészülést, a sok-sok sztorit, nevetést, könnyeket és a szeretetet, amit tőle kaptam. Örökké hálás leszek mindazért a szakmai tudásért, amit átadott, és hogy megismerhettem egy ilyen kiváló tanárt, művészt és egyben embert.

Köszönöm, Laci bácsi!

(2020. március)