A liturgia anyanyelve a zene – tartja a régi igazság és tanulja minden kántorjelölt. Az istentiszteletek, misék legfontosabb eleme a hittel és szívvel előadott, elénekelt zene, amelynek nemcsak a liturgia továbbvitelében van fontos szerepe, de utal az egyházi év adott pillanatára is.

Konferenciánkon arra keresték a választ, hogy milyen állapotban van ma a keresztény egyházak templomi és egyházi zenéje, él-e a szépség igénye a papság és a hívek körében. „Minden erőnket összeszedve igyekezzünk mélyebb barázdát húzni, mint amilyen a nap divatja!” – írta Liszt Ferenc a művész mindenhatóságáról szóló írásában.

Sokan hiszik, hogy változásoknak kell történnie az egyházi rendben ahhoz, hogy a ma emberét is megszólítsuk, azaz többen váljanak igaz, hithű emberekké. De vajon nem a múlt megtartásában, azaz a hagyományőrzésben van-e az az erő, amely odahívja az embereket az oltáriszentség elé? Bizonyos-e az, hogy a modern zenei szemlélet feltétlenül igénytelenséget is jelent egyúttal? Nehéz kérdések ezek, amelyekre valószínűleg nem a kimondott szavak, hanem általános társadalmi állapotunk és egyéni jóérzésünk adhatja meg a választ. Konferencia ezek előidézését szolgálta.

A konferencia szerkesztői: dr. Fehér Anikó és Windhager Károly Ákos PhD 

Pálmai Árpád: Egész életemben az Úrnak énekelek (21:43)

(A 2020. 10.27-én elhangzott előadás felvétele)

A zene Isten egyik legcsodálatosabb ajándéka. Énekünk szüntelen isten-dicséretünk eszköze, megszentelődünk általa.

Amikor énekelünk, akkor az Isten dicsőségét zengő angyali karokhoz kívánunk csatlakozni. Számos ide vonatkozó buzdítást találunk a Bibliában, az egyházatyák írásaiban, a zsinatok rendelkezéseiben.

A gregorián a liturgia zenei anyanyelve, maga az énekelt liturgia, a liturgiában való alapértelmezett megszólalási mód pedig az éneklés. És Istennek a legjobbat, a legszebbet, a hozzá legméltóbbat kell adnunk, akkor is, amikor énekelünk. Mégis, Isten szavára és az ő felszentelt szolgáinak énekére nyitott fülű emberként sok mindent tapasztalhatunk templomainkban. Hogy énekelnek papjaink napjainkban? Ha szépen, az kin és min múlik? És ha nem? Számít ez korunkban? Fontos-e, hogy tanulmányaik során a zenei műveltségben jó alapokat kapjanak és az éneklés művészetében minél magasabb szintre jussanak? Ezen kérdésekre kaphatunk választ a szemináriumi énektanár jó évtizedes tapasztalataiból. Előadásában rávilágít a magyar kereszténység bölcsőjének, Esztergomnak sok évszázadon át meghatározó központi szerepére. A legmeghatározóbb korabeli liturgikus források, emlékek és rendelkezések számbavétele után jutunk el napjaink liturgikus énekéhez, majd tekintünk a jövőbe.

Pálmai Árpád 1982-ben született Esztergomban. Alapfokú zenei tanulmányait az esztergomi zeneiskolában végezte, zenei diplomáit a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének-zenetanár, karvezetés, majd Egyházzene szakán szerezte.

1997 óta az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium ének-zenetanára, kórusának karnagya, a Ferences Templom orgonistája. 2009-től az Esztergomi Hittudományi Főiskola énektanára, énekegyütteseinek vezetője. Több énekegyüttes és régizenei együttes énekese, kulturális rendezvények gyakori közreműködője. 2021-től az esztergomi Zsolt Nándor Katolikus Zeneiskola óraadó szolfézstanára.