TARDY LÁSZLÓ^[1]

AZ EGYHÁZ SZENTSÉGE ÉS A SZENT ZENE

A II. Vatikáni Zsinat a hagyományos egyházképet módosítva, az Egyház és Krisztus kapcsolatát alapul véve, az Egyházat úgy határozza meg, mint amely „Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.”^[2] Az egyesülés és egység szolgálata során az Egyház kultusszal veszi körül Jézus Krisztus életmisztériumait, a szentségeket, − ezek közül is elsősorban az Eucharisztiát −, valamint a dicséret áldozatát, a szent zsolozsmát. Mindezt azért teszi, mert

Krisztus, amikor feltámadott a halálból, elküldte tanítványaira az éltető Lelket, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket s általa szorosabban kapcsolja őket magához.^[3]

Így az Egyháznak már eleve Krisztustól nyert szentségi struktúrája van, nemcsak felépítettségében, hanem tevékenységében is. Isten népe már az isteni emberré-levésben szentségi tevékenységre rendelt közösség. És mint ilyen, az Egyház folytatása, állandó jelenléte Isten megkegyelmezésének, amely Krisztusban eszkatologikus végérvényességgel és győzelmi erővel történelmi jelenvalósággá lett e világban. Ilyen értelemben is az Egyház valóban „ős-szentség”.^[4]

Ezért az Egyháznak, mint szentségnek minden cselekedete és tevékenysége, mely az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének munkálásáért, szolgálatáért történik, egyben liturgia is.

Az egység és közösség megvalósítására és megjelenítésére az Egyház már léte első pillanatától szolgálatába fogadta a zenét, amely a beszéd után a legfontosabb, amivel a legtöbb ember ki tudja önmagát fejezni, kapcsolatba tud lépni a többiekkel. A zene sokkal inkább feltételezi a személyes kapcsolatot, emberek jelenlétét, mint bármely más művészet. A zene minden formája emberektől ered, emberi közvetítéssel jut el a következő emberig, emberi hangok, zenei cselekedetek sora juttatja tovább, tehát emberek találkozása, cselekvő kapcsolat sajátos láncreakciója közvetíti. A zenét így a közösség teremti és a zene maga is közösségteremtő.^[5]

Az Egyház történelme kezdetén azt is hamar megtapasztalja, hogy a zene nemcsak az emberi közösség kialakulását segíti, hanem hathatósan szolgálja az Istennel való bensőséges egyesülést is:

Nem tudtam azokban a napokban betelni a csodálatos édességgel, melyet akkor élveztem, ha mély bölcsességeden elmélkedtem, amellyel az emberi nemet üdvére kormányzod. Mennyit sírtam himnuszaid és énekeid közben, zengő templomok hangjaitól mélyen megindítva! E hangok fülembe ömlöttek, az Igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak s boldog érzés fogott el sírásom közepette.^[6]

A Liturgikus Konstitúció 113. pontja a szent ének és zene jelentőségéről így ír: „A liturgikus cselekmény nemesebb kifejezést kap, amikor az istentiszteletet ünnepélyesen, énekkel tartják meg.” A zene egyik feladata tehát, hogy jelezze azt a fényt, mely a népek világosságára Krisztusban felragyogott. Miként az istentisztelet fényét jelző jelek és eszközök, a mécses, a gyertya lángja, a húsvéti gyertya fénye egyaránt Krisztus világosságát hirdetik, úgy a zene is, mely a fülön, mint érzékszerven át lopakodik vagy tör be a lélek mélyébe, és elviszi oda a krisztusi fény szelíd melegét és tüzes forróságát. „Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be” − hirdette Kodály Zoltán. Krisztusnak, az Örök Napnak fénye adja minden sollemnitas, ünnep ragyogását, és a Krisztus-misztérium sokszínű fénye, mely szétoszlatta a halál és a bűn éjének sötétségét, sugárzik minden ünnepélyes – sollemnis − istentisztelet megtartásakor, ez emeli a lelket a hit örömteli megvallására, Isten méltó dicséretére. Ugyanaz a fény élteti a missa sollemnisek páratlan ragyogását, az Exultetet éneklő diakónus hangját, a „Feltámadt Krisztus e napon”-t harsogó hívek szavát. Tudnia kell minden papnak, kántornak és énekesnek, hogy énekével „a népek világosságát, Krisztust”, az ő fényének melegét, tüzét közvetíti a hívek felé, és a hívőknek, − akiknek kérésére énekszóval kerül bemutatásra a szent cselekmény −, hogy megbízásából az Egyház erőteljesebben sugározza Krisztus, a világ világossága fényét, mert „tőle jövünk, általa élünk, feléje tartunk”.^[7]

A Szentlélekben összegyűlt zsinat sürgető óhaja, hogy minden teremtménynek hirdetve az evangéliumot, minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az Egyház arcán. Az Egyházat a Szentlélek űzi és hajtja, hogy munkálkodjék vele együtt, és így váljék valóra Isten terve, aki Krisztust tette meg az üdvösség szerzőjének az egész világ számára. Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja fel hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedések szolgálatából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által beléje nőjenek egészen a teljességig. Munkájának eredménye azután, hogy bárhol, bármilyen érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.^[8]

Az Egyház alapvető küldetése, szentségi voltából fakadó tevékenysége az evangelizáció, a tanítás, a rendezés és tökéletesítés folyamata a kultúrák egymásutánjában, így a zenében is más és más alakot öltve jelenik meg. Egy csodálatos cserefolyamat indul el, melynek során az Egyház magába szívja korának zenekultúráját − az első századokban a felelgető, refrénes éneket, a melizmás jubilust, a kikiáltó és hirdető formákat, a himnuszokat és dalokat, − majd azokat a nép, a kántor és az előénekesek (szkólák) ajkán megnemesítve és tökéletesítve rendezett formában nyújtja át a kereszténység új népeinek, mint az istendicséret tökéletesebb formáját, a szent cselekményekből s az evangelizációból sugárzó krisztusi fény hathatós kifejezőjét.

Amikor a lelki hatalom után a világi és anyagi hatalom is az Egyház kezébe kerül, hosszú századokon át ő alakítja, teremti a zenekultúra magasabb, mind összetettebb formáit, majd a többszólamúságban megteremti azt a zenekultúrát, melyben tovább folytatódhat az átvétel, nemesítés és rendezés, majd visszaadás gazdagító cseréje, és amely az ezredfordulótól napjainkig élteti az egyházi és világi zenekultúrát egyaránt. Ezzel a folyamattal a hívek nagyobb része már nem tud lépést tartani, s a delelő középkortól kezdve egyre jobban kiszorul a kultuszt építő, alakító tevékenységből, a szent cselekményekben való aktív részvételből. De a Szentlélek ekkor is, és ezután is az egész Egyházat „űzi és hajtja”, így az egyszerű nép, mely az egy- és többszólamú zenekultúra magasabb formáit nem tudja művelni, a liturgia nyelvét, a latint nem képes megérteni, − a Szentlélek ösztönzésére az őt vezető lelkipásztorok gondoskodása révén − a maga síkján és eszközeivel folytatja „az Istennel való bensőséges egyesülés és az egész emberiség egységének” munkálását. Ezzel folytatja az Egyház szentségi művét, meghozva egy újabb egyszólamú, egyszerű népi dallamkultúra kivirágzását, megteremtve és „kihordva” a középkorvégi latin énekekből és népzenei dallamokból egyaránt táplálkozó cantiót, laudát, korált, a vallásos vagy egyházi népénekek ezreit. A második évezred közepétől Európa keresztény népességének túlnyomó többsége ezekben az énekekben találta meg Krisztus és az üdvtörténet fényét és melegét, ezekben tudta hitvalló módon kimondani a megtestesülés és megváltás örömét, elsírni a bűnbánat és együttérzés könnyeit, elzengeni a kegyelemtől izzó lélek hálaénekét. Kájoni János ferences szerzetes így írja le énekeskönyvében az előtte már sokszor végbement folyamatot:

... sem múnkámat nem kimillettem, sem fáratságomat nem szántam, hanem az Istentől énnekem adott kicsiny Tálentumot ki-osztottam. Gondolám azért magamban, ha valami szép Nótákra szerzett Énekeket, Sóltárokat, és Dicséreteket egybe-szedegetnék, jobb formában rakogatnék, rendesebben helyheztetnék és ki-bocsátanék: talám az Isteni szeretetettöl el-hűlt szívekben tüzet gerjeszthetnék, és másoknak-is afféle Istenes dolgokra alkalmasságot adnék ... Csak az Istennek dicsösségét és a’ Közönséges hasznot, s’ szükséget tekíntettem ... .^[9]

A kancionálék, nemzeti nyelvű énekeskönyvek a maguk kultuszát fonják az üdvtörténet eseményei, Krisztus életmisztériumai és az Anyaszentegyház szentségi megnyilvánulásai köré. Ezzel Isten népének nagyobbik fele ismét képes lett az Atyával való párbeszédre, Krisztus világosságának, a szentség és kegyelem fényének szétsugárzására, az Egyház megszentelő művének továbbfolytatására. Ez a dallam és énekkincs − osztozva a korábbi himnuszok sorsában − az első századok ortodoxia-heterodoxia küzdelméhez hasonlóan átélte a hitújítás és az ellenreformáció küzdelmét. Élete szorosan hozzá volt kötve az egyes nemzetek népi kultúrájához, így érthetően jobban ki volt téve korok, stílusok, divatok változó és változtató hatásának, de egyben jobban is élvezte az egyes népek kultúrájának tápláló, asszimiláló, csiszoló és megőrző hatását.

Az újkorban tovább erősödik a világ társadalmi, kulturális megosztottsága, ezzel együtt Isten népének benső tagozódása, kultúrájának, kultuszának divergens jellege fokozódik. A modern kor felé közeledve a tudományos és történeti kutatásban egyre mélyebbre és messzebbre hatolva döbben rá az Egyház helyzetének fonákságára és tarthatatlanságára. Ámulva fedezi fel a liturgia ősi szépségét és gazdagságát, Isten népe eredeti egységét:

Csodálatos, hogy ezek a legrégibb időből származó igénytelen dallamok − melyek a szent szertartásokat és liturgikus cselekményeket díszesebbé tették, − már kezdettől fogva mily rendkívüli módon emelték a hívek ájtatosságát. Különösen a régi bazilikákban, ahol a püspök, a papság és a hívek felváltva énekelték az Úr dicséretét, e liturgikus énekek hatása alatt − a történelem tanúsága szerint − a barbár népek közül sokan elsajátították a keresztény vallást és kultúrát. ... A templomokban pedig, ahol majdnem az egész lakosság alkotta a kórust, a liturgia által a művészek, építészek, festők, szobrászok − ők maguk is tudósok − olyan teológiai ismeretekre tettek szert, melyeket a ránk maradt műemlékekben még ma is megcsodálhatunk.

− írja XI. Pius pápa apostoli konstitúciójában. Szent életű elődje, X. Pius pápa pedig, felismerve az egység helyreállításának egyetlen lehetséges útját: a teljes hívő nép újbóli bevonását az Egyház szentségébe, aktív részvételének biztosítását a liturgiába (szorgalmazva a gyakori Eucharisztia-vételt) − összefoglalja az Egyház hagyományos tanítását a szent zenéről, összegzi a múlt század első felében megindult liturgikus és egyházzenei kutatások eredményeit (Solesmes, Ceciliánus mozgalom), megalkotja az egyházi zene törvénykönyvét. A Szent, Művészi, Egyetemes hármas törvénye már messze a jövőbe mutat, igazán csak a II. Vatikáni zsinat egyházképéből érthető meg. Szent, mert Isten szavát hordozza, Krisztus világosságát sugározza, az üdvtörténet eseményeit kultusszal körülvevő Egyház tevékenységéből születik, az evangélium örömhírét hirdeti. Művészi, mert Isten népe igényli, hogy az emberi szellem és lélek alkotása a művészet és az Egyház rendező, nemesítő, tökéletesítő erejére támaszkodva nyerje el végső formáját. Egyetemes, mert magába olvaszt mindent, ami érték,

...bárhol található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos kultúrájában, így a világ egész gazdagsága beépül Isten népébe, az Úr testébe, a Szentlélek templomába.^[10]

A múlt századi mozgalmakat folytatva a pápai ösztönzés nyomán erőteljes tudományos kutatás és gyakorlati munkálkodás kezdődik az Egyház szentségi élete egységének, liturgikus és zenei kultuszának felvirágoztatására. Megkezdődik, illetve folytatódik a liturgikus könyvek fordítása (kétnyelvű kiadványok a mise és a zsolozsma szövegével), másrészt folytatódik az európai zenében a többszólamúság óta háttérbe szorult gregorián ének újjáélesztésének heroikus munkája a bencés atyák támogatásával, a klasszikus polifónia kincseinek feltárása, közreadása, propagálása a Ceciliánus mozgalom részvételével.

E törekvésekkel párhuzamosan, most már a zenetörténeti kutatással karöltve tudós muzsikusok és liturgikusok szentelik munkásságukat a vallásos népénekhagyomány értékeinek feltárására, hiteles, történeti formáinak megállapítására, az értékesnek ismert anyag közreadására és terjesztésére. Nálunk Bogisich Mihály püspök, a Cecília Társulat elnöke nyitja a sort Őseink buzgósága címmel közreadva régi egyházi énekeket, majd Harmat Artúr munkássága, − találkozva a Magyar Kórus és az Éneklő Ifjúság tömegmozgalmával, valamint Kodály Zoltán és neveltjei nemzeti kultúrát teremteni akaró és tudó körével − új lendületet ad az egyházi népének ügyének (SZVU!), azt bevonja a magasabb művészet, a kóruskultúra körébe, a mozgalom európai rangú magyar és latin nyelvű zenekultúrát teremt.

E két mozgalom munkássága párhuzamosan halad és fejlődik a 20. század első felében, miközben a teológiai gondolkodás, különösen XI. és XII. Pius pápa ideje alatt jelentős lépéseket tesz a benső egység helyreállítása felé. Polgárjogot nyer a gondolat, hogy Isten népének tagjai mindannyian papok, egységünk Krisztussal, a Fővel, annyira eleven és bensőséges, hogy papságában is mindnyájan részesülünk, ha nem is ugyanolyan módon.^[11]

Az egység teljes megvalósulása az egyház szentségi tevékenységében, a zsinat tanítása nyomán válhatott valóra, mely már első elfogadott dokumentumát, a Liturgikus konstitúciót ezzel kezdi:

A zsinat azt a célt tűzte maga elé, hogy a krisztusi életet a hívőkben egyre jobban elmélyíti ..., hogy a hívek életükkel megmutassák és kézzelfoghatóvá tegyék Krisztus misztériumát és az igaz Egyház valódi mivoltát.^[12]

A Konstitúció 14. pontja pedig már előre jelzi a Lumen Gentium egyházképét:

A híveket neveljék rá a liturgikus ünneplésben való teljes, tudatos és tevékeny részvételre. Ezt követeli magának a liturgiának természete, a keresztségből származó joga és kötelezettsége ez a krisztusi népnek, mely „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép.^[13]

A benső, Isten népe egyházképben megvalósuló szentségi egység után, annak jóvoltából megvalósulhat a liturgikus és zenei mozgalom egysége is, beteljesítve a Lumen Gentium 13. pontjában olvashatókat:

Isten népe nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a királlyal kell betakarítania a termést, akinek Isten örökségül adta a nemzeteket és, akinek városába hozzák a népek az ajándékokat és a kincseket. Az egyetemességnek ez az Isten népét ékesítő jegye magának az Úrnak ajándéka. Ennek birtokában az Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy Krisztus fősége alá hozza össze az egész emberiséget, annak minden értékével, az ő Lelkének egységében. Ennek a katolicitásnak a nevében minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, így az egész is és minden egyes rész is gyarapszik minden tag kölcsönös önközlése által, egységben munkálkodva, hogy elérjük a teljességet.^[14]

Amikor az Anyaszentegyház, a Szentlélektől vezetve, Krisztus titokzatos testének fényében az egyes tagok között újra megosztja a szolgálatot, a feladatokat és munkát, a Lélek szeretetétől vezérelve nem kívánja, hogy tagjai levessék, megtagadják saját kultúrájukat, hanem mivel az adományok sokfélék, és a szentzene is sokféle alakban, stílusban öltött testet, megengedi, hogy ki-ki a maga nyelvén hirdesse, sugározza a feltámadt Krisztus fényét. A nyelv − és a zene is egyfajta nyelv, közlésmód − élő valóság, mely a szent, művészi és egyetemes jelleget csak akkor és ott öltheti magára, amikor szüntelenül része van az Egyház nemesítő, tökéletesítő és rendező szolgálatában. Ez pedig a történelem tanúsága szerint a legjobban akkor valósulhat meg, ha más nyelvekkel, stílusokkal találkozva, azoktól tanulva, azokból gazdagodva, értékeiket asszimilálva építi önmagát. Szent István királyunk gyengének mondta az egynyelvű nemzetet. Az Egyháznak is szüksége van arra, hogy Isten népe többnyelvű legyen, mert ez a feltétele egészséges zenei, liturgikus életének is. Az Antifonále, a Graduale és Kyriale, az egyes nemzetek hagyományában fennmaradt gregorián énekanyag (lásd Magyar gregoriánum) más stílusok által pótolhatatlan, azt nem helyettesíthető zenei és liturgiai értékeket képvisel. Ugyanakkor a gregorián ének sem helyettesítheti a vallásos népéneket, mert jellegénél fogva nem tudja betölteni azt a szerepet, amit a vallásos népének betöltött és betölt Isten népének szentségi liturgikus életében. Kodály, Harmath, Bárdos és társaik nem akarják és nem is tudják pótolni egy igazi egyházzenei kultúrában Josquint, Palestrinát vagy Lassust. De a XX. századi magyar egyházi zene gyakorlatában, fejlődésében és kivirágzásában − az európai hagyomány asszimilálásában − nélkülözhetetlen volt és marad munkájuk, őket sem pótolná Schütz, Monteverdi vagy Mozart egyházi zenéje, s munkásságuk nemcsak számunkra jelentett gazdagodást, de műveik világszerte beépülnek egyházi énekkarok, együttesek repertoárjába.

Az Egyház szentsége a szent zenében akkor és ott mutatkozott meg legjobban, amikor, mind a legmagasabb szinten, tehát az Egyház zenei életének irányítása szintjén, mind a plébániai közösségi szinten Isten népe építésének és szolgálatának szelleme uralkodott. Az egyházi zene nem arra hivatott, hogy pasztorális célok érdekében a köznapi igények szintjén megrekedjen, de nem is arra, hogy merev szokások, előírások béklyójában vergődjön. A magasabb célok elérése érdekében Isten népének felnőtt és felelősséget viselő, ennek érdekében fáradságot nem ismerő, a maga küldetésének ellátására liturgikusan, pasztorálisan és zeneileg kellően kiképzett szakemberekre van szüksége, akiknek kezébe az egyházi felsőbbség nyugodtan teheti a szent zene ügyét. Ekkor mondhatjuk majd el a Lumen Gentium konstitúció szavaival:

Az Egyház úgy dolgozik és imádkozik, hogy a világ egész gazdagsága beépüljön az Isten népébe, az Úr testébe, a Szentlélek templomába, − és Krisztusban, aki a mindenség feje, megkapjon a világegyetem Teremtője és Atyja minden tiszteletet és dicsőséget.

🙘 1983 🙚

---

^[1] Megjelent az ÖSSZHANG c. kötetben, amely válogatást tartalmaz Tardy László egyházzenei írásaiból. Szerkesztette: Szalay Olga, Budapest, 2018.

^[2] Lumen Gentium 1.

^[3] u.o. 48.

^[4] Karl Rahner: Kirche und Sakrament, (idézi dr. Cserháti József: Egyház és szentség c. művében, p. 141−142.)

^[5] Losonczi Ágnes: A zene életének szociológiája.

^[6] Szent Ágoston: Vallomások 9. VII.

^[7] Lumen Gentium, 3. pont

^[8] Lumen Gentium, 1. és 17. pont

^[9] Kájoni János: Cantionale Catholicum (dallammal rekonstruált kiadása), részletek Kájoni Torma Istvánnak szóló leveléből. In Domokos Pál Péter: Édes Hazámnak akartam szolgálni. Budapest, Szent István Társulat, 1979: 158. p

^[10] LG. 17.

^[11] A II. Vatikáni zsinat tanítása. Bevezetés 32. o.

^[12] Liturgikus Konstitúció 1-2. pont.

^[13] Liturgikus Konstitúció, 14. pont.

^[14] A II. Vatikáni zsinat tanítása. Bevezetés 32. o.