SÁNDOR JUDIT 100
I.
A specializálódás, leegyszerűsítés ellen
SÁNDOR JUDITNÁL[1] –
Feuer Mária interjúja[2]
Feuer Mária Sándor Judit
(Felvégi Andrea felvétele) (opera.hu/hu/tarsulat/szemely/sandor-judit/498)
Mezzoszoprán
énekesnő, de egyéniségéhez nem a vérbeli mezzoszerepek illenek, nem a
Carmenek, Ebolik típusa. Cherubin, Mrs. Meg, vagy Melisande alakítása
sokoldalúságát jelzi, sőt olyan alkat, aki hangfajából sokfelé
kirándulhat, emlékezetesen szépen énekelte a Fidelio Leonóráját, Sieglindét
vagy Donna Elvirát. A Főiskolát 1948-ban fejezte be s azokban az években
majd minden oratórium koncerten szerepelt, a daléneklést is szinte egyedül
képviselte az énekesnők között. Azóta sem nagyon írtak róla olyan
kritikát, amelyben ne szerepelt volna szinte már közhelyszerűen a
jelző: muzikális, kulturált.
— Nem bosszantja?
— A kérdés meglepő, de indokolt, mert
bosszant is, meg nem is. Voltaképpen igen megtisztelő vélemény, ha egy
előadóművészt kulturáltnak, muzikálisnak „bélyegeznek meg”, de ha
lépten-nyomon ráaggatják az emberre, még akkor is, ha produkciójára egyáltalán
nem ez az elsőrendűen jellemző, akkor nemcsak bosszantó, hanem
káros is, mert lélektelen beskatulyázáshoz vezet. Ez ellen pedig a
művészet minden területén, küzdöm. Természetesen tisztában vagyok vele,
hogy nem vagyok hangnagybirtokos, s ezt kompenzálnom kell. Ha sikerül, örülök
neki. Minden énekes — a legnagyobbak is — más egyéniség: van, aki
elsősorban hangjának szépségével, van, aki énektudásával, van, aki
muzikalitásával, stílusismeretével, vagy színpadi készségével kápráztat el. Még
egy Fischer-Dieskauról is kiderül, ha opera szerepben lép fel, hogy
művészetében nem mindig a hangi adottságok dominálnak. De visszatérve a beskatulyázásra,
azt hiszem egyrészt valamiféle leegyszerűsített gondolkozás szülöttje,
másrészt korunk specializálódási törekvéseinek eredménye. A
leegyszerűsítés valóban megkönnyíti a művészeti élet
szervezőinek gondját: tudják, hogy X. Y. kitűnő népdalénekes,
tehát azon a területen foglalkoztatják. Más műfaj esetén másik skatulyába
tartozó művészt vesznek elő. A specializálódás bizonyos mértékben
kedvez ennek a gondolkodásnak, hol van már a régi idők polihisztora? Az
énekművészetben például a dal- és operaéneklés lassan két külön fogalom
lesz. Természetesen mindenkinek van olyan területe, amire adottságai
predesztinálják, de kár elzárni előle a többi lehetőséget. Mondok
erre egy példát. Ahhoz, hogy valaki jól énekeljen Bartók- vagy Kodály dalokat,
feltétlenül járatosnak kell lennie a műdal világában, s értenie kell a
népzene nyelvén is. Ám előadói gyakorlatunkban ez a három ág különvált, s
ugyanilyen differenciálódás jellemzi az operai szereposztásokat is. Kivételek
persze akadnak, minden színháznak megvan a maga üdvöskéje, aki tehetségesen
látja el a legkülönbözőbb feladatokat. Amit hiányolok, az leginkább az
egyénekkel való állandó kísérletezés, pedig egy-egy meglepő produkció
igazolja, érdemes lenne erre több időt szánni. A fiataloknak talán
könnyebb a dolguk, ők még többféle alkalmat kapnak színeik kibontására, de
a „befutottabbak” nem igen térhetnek le a kitaposott útról.
—
Mégis milyen tényezőktől függ, hogy melyik művész alkalmas
bizonyos szerepre?
— Ezt nem lehet egyértelműen
eldönteni. A hangi adottságokon túl, általában a színház mindenkori
vezetősége, az igazgató, a rendező, a karmester dönti el, hogy milyen
típusú művészre bízzák a szerepet. Az ő ízlésük, felfogásuk szerint
tehát vagy a színészi képesség, vagy a lenyűgözőhang, vagy a
muzikalitás dominál majd a szerep megoldásában.
— Gondolom a jó külső is számít...
— Bizonyára, sőt ez újabban
az egész világon nagyon fontos szempont lett. De hogy a művész
szuggesztívitása végső soron az előnytelen megjelenést is
legyőzheti, arra Astrid Varnay csodálatos, illúziókeltő Izoldája a
legjobb bizonyíték.
Budapest,
1963. május 11. Sándor Judit Mélisande szerepében Claude Debussy Pelléas és
Mélisande című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban. A darabot
1963. május 18-án mutatják be Mikó András rendezésében.
(MTI Fotó:
Keleti Éva felvétele Budapest, 1963. május 11.)
—
De a ragyogó külső adottságok is igénylik az avatott segítséget. Énekes és
rendező egymást ösztönző kapcsolatára a Wieland Wagner elképzeléseit
maximálisan megvalósító Anja Silja a példa. De segíthet-e vajon a rendező
színészi antitalentumon?
— Elvileg mindenképpen. Azért
mondom, hogy elvileg, mert ma, a rendkívül túlzsúfolt program, a rengeteg
bemutató és a határidők betartása megnehezíti az elmélyült rendezői
munkát Még a problematikus darabokra is néha olyan kevés próba jut, hogy a
rendező csak legfontosabb elképzeléseit vázolhatja, s a szituációkat
elemezheti. De az áriát már sokszor magánszámnak tekintik, színészi megoldását
az énekesre bízzák. Mindez persze nem ilyen egyértelműen igaz.
Előfordult már a színház történetében sok próba ellenére gyengébb
produkció, de a mostani túlzsúfolt munkaterv mellett is születtek remek
előadások, sőt régi rendezések új beállításai épp a nagyvonalú munka
következtében, megszabadultak naturalista részleteiktől és új értelmet
nyertek.
— Milyen rendezői módszer az ideálja?
— A rendezők többsége más másképpen
dolgozik. Nádasdy Kálmán munkái elsősorban a zene drámai funkcióját
hangsúlyozták. A Don Juanban például még Elvira eredetileg betétszámnak
komponált áriáját is elemezte és szervesen kapcsolta a cselekménybe. (Kár, hogy
újabban ez a koncepció a gyors díszletezés áldozatául esik: az ária alatt
leengedik a háttérfüggönyt, s ezzel statikussá teszik és eleve kirekesztik a
drámából.) Nádasdy elképzelései sokszor a próbákon születtek. Éppen ezért a
maximumig ragaszkodott ezekhez az „alkotói” próbákhoz, gyakran még a premier
elhalasztásának árán is. Ezért sikerülhetett olyan tökéletesre színpadilag
annak idején az Ifjú Gárda előadása, hogy a zene gyengébb részeit
feledtetni tudta a prózai színészek mértékével is remek drámai játék. Vannak
olyan rendezők, akik körömszakadtáig ragaszkodnak előre megtervezett
elképzeléseikhez, Felsenstein például olykor nyaktörő mutatványra is
kényszeríti szereplőit. Oláh Gusztáv a legaprólékosabb gonddal elemzett
minden zenei mozzanatot, s ugyanilyen aggályoskodó aprólékossággal állította be
a színpadi mozgást Véleményem szerint az a rendezői módszer ideális, amely
saját világosan átgondolt koncepcióját összeegyezteti szereplője
egyéniségével és elképzeléseivel, s ezekből az okosan értelmezett
együttműködésekből születnek az igazán jó előadások. Erre sok
példát említhetnék a mi színházunk történetéből a Trisztántól a Poppeáig.
—
Bevezetőmben említettem, hogy pályája kezdetén sok oratórium- és dalesten
szerepelt. De ezen belül is igen nagy feladatot vállalt: abban az időben
szinte minden új magyar dal bemutatója nevéhez fűződött. Most mintha
ez a tevékenysége csökkent volna. Mi az oka?
— Tulajdonképpen ez csak látszatra
van így, hiszen, hogy csak kapásból említsek egy-két nevet, az utóbbi években
Szervánszky, Mihály, Szokolay műveit mutattam be. Hogy ma már nem vagyok
kizárólagos bemutatója és előadója az új magyar műveknek, ez rendjén
van. Sok új dal születik, s egyre több előadóra van szükség. Azt hiszem
szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sokan éppen az én példámra kaptak kedvet
a dalénekléshez. De épp ezért az már nincs rendjén, hogy a sajtó hasábjain
kissé egyértelműen és aránytalanul tükröződik az egyes előadók szerepe.
Volt például olyan eset, hogy egy dalsorozatot a rádióban bemutattam, s amikor
egy-két évvel később más valaki is elénekelte, a kritikus — nyilván
tájékozatlanságból — az ő teljesítményének könyvelte el a bemutatót. Az
ilyen és hasonló jelenségek kissé elkedvetlenítik az embert Innen fakadt az is,
hogy jóllehet éveken át minden szezonban adtam dalestet, az utóbbi időkben
ettől elálltam, s csak az elmúlt szezonban szántam rá magam ismét. Azt
hiszem, hibás álláspont volt ez, mert az újabb nemzedékben felületesen
szemlélve azt a benyomást kelthette, hogy hűtlen lettem a dal
műfajához. Ez egy percig sem volt így. A külső körülmények a lényeget
soha nem változtatták meg bennem: azt a meggyőződést, hitet és
szeretetet, amely a dalénekléshez és az új magyar művekhez fűz. S ha
netán néhány komponistánk azt hitte is, elfordultam a magyar zene ügyétől,
most örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy kijelentsem: tévedtek.
II.
BESZÉLGETÉS
Sándor Judittal
Kerényi Mária interjúja[3]
Sándor Judit
(fortepan.hu)
Igenis,
van új a nap alatt! – ez ötlött fel bennem, mikor az ÉS irodalomkritikai
rovatában elolvastam a feltűnően meleghangú méltatást a „Szeressétek
a gyermekeimet!" című könyvről, egy elsőkötetes író
kiválóan sikerült munkájáról. Hiteles dokumentumok alapján Szabó
Lőrincről rajzol megkapóan eleven, színes portrét az írás, mely már
alig kapható (magam is két-három boltban jártam, míg sikerült hozzájutnom).
Szerzője nívódíjban részesült érte. S ezek után hadd áruljam el a nevét
is: Sándor Judit érdemes művész. Tulajdonképpen nincs ebben semmi
meglepő, hiszen éppen a MUZSIKA hasábjain évek óta időről
időre nem egy cikke (beszámoló, publicisztika, megemlékezés) lát
napvilágot, s gördülékeny stílusban közölt, világos mondatokban megfogalmazott
véleményére mindig is érdemes odafigyelni, szakmai ítélete például olyannyira
biztos, hogy egy-egy pályakezdő tehetségéről adott jellemzését
évtizedes távlatból visszatekintve, akár tudományos pontossággal kiszámított
prognózisnak nevezhetnénk. És mégis rendhagyónak érzem a „szakírói"
gyakorlat után a „szépírói" bemutatkozást: számomra ez a karcsú kötet
Sándor Judit művészi életrajzának újabb állomása, az ő szellemi
nyitottságának és elevenségének az eddigiektől eltérő, de koránt sem
idegen produktuma. Nem „pótcselekvés"-hogy a divatos pszichológiai
terminológiával éljek, pedig az sem lenne csoda; harmincévi aktív operai
„szolgálat" után elbúcsúzni a színpadtól, a napi fellépések kimerítő
és boldogító megpróbáltatásaitól, akárhogy vesszük is, alapvetően nagy
változás. Sorsfordulat. Még akkor is, ha külső jelek nem árulkodnak róla:
Sándor Judit eleganciája és világító mosolya most is a régi, s környezetében
sincs semmi „nosztalgikus" vonás. A falakon sehol egy plakát, szép
festményei, metszetei között még elvétve sem akad róla készült kosztümös
szerepfotó, estélyi ruhás koncertkép, miegymás. Az egyetlen portré, Andrássy
Kurta finoman mintázott feje történetesen egy csokor virág mögött áll. A
zongorán viszont nyitott kotta hever – ez azonban nem „kellék", hanem
munkaeszköz: a pálya nem zárult le, csak másképp, más területen folytatódik.
Irigylésre méltó kiegyensúlyozottsággal, mozgalmasan, újfajta sikerélményekkel.
Hát így is lehet...?
Mélisande
(fotó: az
Operaház fotóarchívuma)
— A színpadtól végleg
elköszöntem, mert évente 8-10 alkalommal fellépni a megszokott állandó tréning
nélkül – ez nem nekem
való. Beláttam, hogy Osváth Júliának igaza volt, amikor nyugalomba vonulása
után egyáltalán nem örült, ha egy-egy neves vendégművész partnereként őt
hívták be ünnepi előadásokra. A hang és a technika ápolása, a szereptudás és
a jóértelemben vett rutin ehhez már kevés, mert az idegek kondícióját csak az
operai mindennapok folyamatában képes megőrizni az ember. Különösen, ha
olyan lámpalázas, mint amilyen én voltam világéletemben.
—
Ebből persze a közönség soha semmit nem vett észre, hiszen játékát,
szerepfelfogását, színészi képességeit is mindig elismerően méltatta a
nézőtér és a kritika. S ami a megjelenését illeti: nemrég egy televíziós
műsorban az Operaház egyik fiatal művésze, aki most Cherubint
alakítja, kedves öniróniával ország-világ előtt azon kesergett, hogy
ő bizony nem dicsekedhet olyan szép ívű lábszárakkal, mint Sándor
Judit apródja.
— Bizonyára ő sem tudta,
hogy én ezt az operai harminc évet rejtett csípőbántalommal csináltam
végig, s az ebből eredő ízületi gyulladások néha olyan fájdalommal
jártak, ami már-már a fizikai tűrőképesség határait súrolta. De a
„nadrágszerepek" valóban hozzám nőttek, mondhatni debütálásom
pillanatától fogva: Cherubin és Octavian, Miklós és Fidelio…
A Bécsi Állami Operaház (Wiener Staatsoper)
magánénekese, Oskar Czerwenka (k), vendégszereplőként Lerchenaui Ochs
báró, Osváth Júlia, a tábornagyné (b) és Sándor Judit Octavian szerepében
Richard Strauss A Rózsalovag című operájában
(Magyar Állami Operaház, 1963.
december 15.)
(MTI Fotó: Keleti Éva)
—
Ráadásul olyan karmesterekkel, mint Klemperer és Szenkár, Ferencsik és
Abendroth. Hiszen az Operaház sokat emlegetett, háború utáni aranykorában, Tóth
Aladár, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv aurájában kezdte a pályát – igaz, már
neves dalénekesként.
— De ez nem jelentett
előnyt: akkoriban a pódium külön világ volt, s arról, ami ott történt, mit
sem tudtak a színház falai között. Török Erzsi Kossuth-díjának híre azért is
keltett ott akkora konsternációt. Egyszóval: én ismeretlen kezdőként
érkeztem a nagy kollégák közé, úgy, mint bárki más.
Sándor Judit Farkas Ferenc A
bűvös szekrény című, kétfelvonásos operájában második háremhölgy
szerepében.
(MTI
Fotó/Magyar Fotó: Várkonyi László) (1949)
—
Pedig a kortárs magyar szerzők műveit már főiskolás korában
sorozatosan mutatta be; számos darabot egyenesen Sándor Juditnak írtak a
komponisták. Nevével elválaszthatatlanul egybeforrt századunk második felének
gazdagon kibontakozó vokális kamarazenéje. S emellett a barokk irodalom
manapság reneszánszukat élő, de akkortájt szinte teljesen mellőzött
remekeit is szívesen énekelte. Ne tagadjuk, ez is missziós munka volt.
— Én csak gyönyörűségnek
éreztem, hogy például Szabolcsi Bencével Monteverdit szólaltathatom meg – igaz, volt rá eset, hogy az
érdeklődőknek meg kellett magyaráznunk: ez, kérem, nem Verdi, hanem
egy régebbi szerző, aki szintén operákat írt. Mert bizony még a nevét sem
ismerték, nemhogy a műveit. Azt meg talán elsősorban a jó
szerencsének köszönhetem, hogy az új magyar daltermés szószólója lehettem:
zeneakadémiai tanáraim felismerték mélységes vonzalmamat a műfaj iránt, és
rám bízták kompozícióik tolmácsolását.
—
Már korai repertoárján ott sorakoznak Járdányi Pál, Kadosa Pál, Szelényi
István, Hajdú Mihály, Kardos István, Kósa György, Farkas Ferenc, Szervánszky
Endre alkotásai — és még sokáig folytathatnám a névsorolvasást, mondjuk,
egészen Szokolay Sándorig. Fájlalom is, hogy pár éve megjelent önálló lemezén –
ami persze már régesrég elfogyott – ezekből a darabokból egy szál sem
szerepel, legfeljebb a rádióban halljuk néhanapján felcsendülni őket.
Pedig műfajok tekintetében is igen változatos összeállításra adnának módot
e hangszalagon őrzött felvételek, s ha nem ,,hi-fi" technikával készültek
is, azért egy kultúrtörténeti korszak és egy előadóművészi
életmű jellegzetes vonásait mégis híven tükrözik.
— Ugye nem várja tőlem, hogy
ebben a kérdésben én foglaljak állást…?
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE
(16 felvétel)
℗ 1978 HUNGAROTON RECORDS LTD.
—
Hadd kérdezzem meg: operaházi éveinek érdekes mozzanatairól, pályájának nagy
eseményeiről, partnereiről vagy a ,,szakma titkairól nem készül
esetleg könyvet írni? Hiszen tollforgatóként sem akármilyen kvalitásokkal
rendelkezik, és mondanivalója is lehet, bőven.
— Mégsem hiszem, hogy
vállalkoznék rá – tulajdonképpen
nincs bennem írói ambíció. A Szabó Lőrinc-kötet lelki
elkötelezettségből eredt: barátnőmnek, Gáborjáni Klárának, a
költő leányának tartoztam ezzel, akit korai halála megakadályozott tervei
megvalósításában. Helyette és érte fogtam én a munkához. De azért a Rádió
felkérésére most ismét belevágtam valamibe: hét adásból álló sorozatom indult „Dalok
és találkozások” címen. Szeretném, ha a hallgatóknak is szerezne annyi örömöt,
amennyit én leltem benne.
—
Én meg azt remélem, hogy a tematika majd tovább bővül, mondjuk így: ,,Szerepek
és találkozások" vagy „Oratóriumok és találkozások" – de nem
részletezem, már csak kabalából sem; a művészeknél ezt az íratlan törvényt
illik tiszteletben tartani. Bár Sándor Judit a maga
filozófia-esztétika-művészettörténet abszolutóriumával, amit zenei
tanulmányaival párhuzamosan szerzett meg, talán ez alól is kivétel?
— Hát igen ... Három diplomám
van, köztük természetesen énektanári is. Mikor idestova húsz évvel ezelőtt
meghívtak a Zeneakadémiára, mégsem vállalhattam még a pedagógiai munkát, mert
úgy éreztem, az egész embert kíván, s a színpadi elfoglaltság mellett nem tudnék
a magam normái szerint ott is helytállni. Túlságosan jól emlékeztem saját
tanulóéveim tapasztalatára: azoknál a művésztanároknál, akik egyszersmind
operaházi tagok is voltak, folyton változott a beosztás, elmaradtak az órák. Ez
a labilitás engem feszélyezett volna – most viszont teljes odaadással
foglalkozhatom a növendékeimmel, és nagy élvezettel tanítok.
—
Csak sajnos, nem a Főiskolán, ahol úgy látszik, ma is az él a köztudatban,
hogy Sándor Judit egyszer már nemet mondott a felkínált professzori állásra.
Pedig az énekesképzésben égető szükség volna felkészült, értő
mesterekre, akik a hangkarakterekből és az egyéni adottságokból kiindulva,
nem pedig az éppen esedékes operaházi hiánylista ,,sugallatára"
irányítanák a tehetségek fejlődését.
— A nagy nemzetközi versenyeken
elért eredményeink kétségtelenül azt igazolják, hogy igen jól állunk fiatal
énekesekben. Másfél évtizede tagja vagyok az indulók kiválogatását végző
hazai zsűrinek, és vannak valódi felfedezettjeink, olyanok is, akik nem a
pesti Zeneakadémiáról kerültek a nevezők közé (mint például Bártfai Éva és
Temesi Tóth Mária). Régebben a versenyzők felkészítésében is részt vettem,
aztán ez abbamaradt –
de így is minden egyes hazahozott díjuk vagy
helyezésük valamiféle családias melegséggel ragyogó örömünnep nálunk. Éppen
elég hazai és külföldi verseny bírálóbizottságában szereztem tapasztalatokat
arról, milyen hallatlan művészi és emberi teljesítmény rejlik még egy
dicsérő oklevél mögött is, hát, hogy ne töltene el boldogsággal a ,,mi
gyerekeink" sorozatban aratott sikere. Ezt a munkát azért szeretem, mert a
versenyzéssel járó iszonyatos idegfeszültségek elviselésére alkalmas ifjú
talentumok szárnyra kelését így magam is támogathatom – az érzékenyebb, törékenyebb
lelki alkatú pályakezdő kollégákat pedig talán megóvhatom a nem nekik való
vagy még túl korai próbatét okozta csalódásoktól. Nem vagyunk egyformák: van,
aki későbben érik be, s van, akit rögtön a mélyvízbe lehet dobni. Minden
személyiség külön világ, saját kulccsal, egyedi belső „kódrendszerrel",
hát még ha művész, s kivált, ha fiatal...
—
Végezetül gratulálnom kellene irodalmi fellépéséhez, rádiós műsoraihoz, de
folyvást az jár a fejemben: alkotói energiáiból eleget hasznosít-e a
zenekultúra?
— Ne tévessze meg, hogy éppen a
gyümölcsbefőzés nyomait látja a kezemen – ettől még szellemi-szakmai
elfoglaltságaimra is jut elég időm, beleértve költő-műfordító
férjem, Hárs Ernő mellett a gépírónői teendőket is. És nincs
okom panaszra, sőt: a megbecsülés félreérthetetlen jelének érzem, hogy
tavaly, a Kodály-év keretében rendezett nemzetközi konferencián például
előadásra kértek fel, és a Mester dalainak interpretációs problémáiról
beszélhettem – a Magyar
Tudományos Akadémián.
Sándor Judit és Závodszky Zoltán, a
Magyar Rádió dalversenyének zsűritagjai.
(Szalay Zoltán felvétele, 1971) (fortepan.hu)
Függelék:
A fenti emléktábla-avató
ünnepsége 2023. október 10-én volt a Budapest, VI. kerület Eötvös utca 4. számú
háznál.