„Frissítések”

Dubrovay László: duos and solos for four

A Samodai-Szives Duó második felvételéről

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (19 video)

℗ 2023 Samodai-Szives Duo

A résztvevők (elsősorban az alkotók és az előadók) számára mind a történeti, mind a kortárs zene éltetése/továbbéltetése számára megannyi feladatot jelent, ami egyaránt vonatkozik az élőzenei rendezvények közönségbázisának megtartására/fiatalítására, valamint a hangfelvételek iránti érdeklődés életben tartására. Érdemes az érdekeltek körét kiterjeszteni a (potenciális) hallgatóságra is – a személyében magát „megszólítottnak” érző ugyanis szívesen tesz lépéseket a számára kevéssé ismert területen is.

A szegedi zenei élet büszkeségei között méltán tartható számon a Samodai-Szives Duó, amelynek mindkét tagja önállóan is érdekelt különböző projektekben – a két művész munkásságában közös, hogy érdeklődésük fókuszában a kortárs zene áll, s kétirányú kapcsolat-tartásra törekszenek, amennyiben külföldön magyar műveket népszerűsítenek, ugyanakkor külföldi szerzők – többek között általuk inspirált, nekik ajánlott – műveivel megismertetik a hazai zenebarátokat is.

A hangszereik lehetőségeinek kutatásában fáradhatatlan művészek számára kincsesbánya Dubrovay László életművének vonatkozó fejezete – aligha lehet olyan hangszeres, aki ne találna kihívást jelentő játszanivalót szóló- és kamaraművei között. Szives Márton (ütőhangszerek) és Samodai Bence (trombita) szólistaként és kamaramuzsikusként egyórányi élvezetes hallgatnivalót kínál, korántsem csupán a kortárs zene elkötelezett híveinek. A címben jelzett további két partner: Pintér Dávid (hegedű) és Klebniczky György (zongora).

Az összeállítás nyitószámában a Duót halljuk (Három tétel trombitára és ütőhangszerekre, 2006-ból), majd Szives Márton szólózik: Marimbán halljuk a Solo című sorozat 15/B számot viselő darabját, amelynek ajánlása neki szól, majd vibrafonon a Solo-ciklus II. tételéből készült, a hangszer lehetőségeinek figyelembevételével kialakított verziót önálló műként, Lament címmel. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy a kotta tanúsága szerint a szerző engedélyezi a ciklus valamennyi tételének önálló megszólaltatását is, további kedvezményként felkínálva a két játékos általi előadás lehetőségét is.) A 2021-es kompozíciókat követően a Solo sorozat 1993-ban komponált, 11. darabja csendül fel Samodai Bence tolmácsolásában. A folytatás: az 1967-beli Hat duó (hegedűre és marimbára), a finálé szerepét pedig a Valse triste et tres vite című tételpár tölti be. Az eredetileg hárfára és trombitára komponált duóból a trombita-zongora verziót halljuk.

Már a műsor felsorolásánál felfigyelhettünk arra a régi-új kapcsolat-lehetőségre, amelynek hasznáról időről-időre megbizonyosodhatnak azok az előadók, akik kortárs-kompozíciók tanulásánál kihasználják azt a lehetőséget, hogy személyes kapcsolatba kerüljenek a szerzővel. Az első-kézből kapott instrukciók az értő(bb) kottaolvasás egyik leghasznosabb segédeszközének tekinthetők, ráadásul esetenként akár „párbeszéd” is kialakulhat, amennyiben az alkotó kéri (vagy elfogadja) az előadók (elsősorban hangszerszerűséggel, játszhatósággal kapcsolatos) megjegyzéseit, kéréseit.

Az értő-avatott interpretáció egyszersmind megkönnyíti a hallgatói befogadást is; az „anyanyelvi szintű” szövegértés a mondanivaló mélyrétegeit hozza felszínre.

A felvétel meggyőzően bizonyítja, hogy a komolyzenészek korántsem (mindig) „szomorú zenészek”, hogy a humor az értékes zene szféráiban is otthonos lehet. És legalább annyira fontos hangsúlyozni, hogy a humoros effektusok korántsem kizárólag olcsó, hatásvadász poénok, vagy épp a meghökkenést szolgáló gesztusok.

Kiváltképp a Solo-sorozat darabjai bővelkednek meglepő hangzásokban. Az avatott előadásnak köszönhetően azonban „helyükre kerülnek” ezek a szokatlan mozzanatok! Ennek persze alapfeltétele, hogy a hangszeres figyelmét ne a különleges feladat kösse le, hanem – technikai felkészültsége birtokában – mintegy „magától értetődően” késztesse sajátos hangzás-produkciókra hangszerét, miközben ő a kompozíció egészébe ágyazza az adott mozzanatot. (Hogy ne járjon úgy a szerző, hogy magyarázkodnia kelljen, mint annakidején Schönbergnek, hangsúlyozva, hogy művei nem tizenkétfokú kompozíciók, hanem kompozíciók a tizenkét fok felhasználásával…)

A rendkívüli színpadi érzékkel megáldott Dubrovay gondoskodik hallgatósága „megszólításáról”: egy-egy jól elhelyezett, váratlan effektus (gesztus) figyelemfelkeltő, ill. figyelem-fenntartó hatása rendkívüli – arról pedig a folytatásnak kell gondoskodnia, hogy ne akassza meg a folyamat-követés menetét.

Az ütőhangszeres együttesek koncertjeinek népszerűségéről egyik fontos alapelemként maga a „látvány” gondoskodik – a hangfelvételeknél ezzel a komponenssel nem számolhatunk. Marad viszont, akár csak egyetlen hangszer esetében is, a hangszín-varázs, amely képes fogva-tartani az érdeklődést. Dubrovay művei esetében azonban sokkal többről van szó!

A szerző hangszín-élmény parkjának kétségkívül az elektroakusztikai kísérletek is adtak frissítést – Dubrovay az elektronika-kínálta lehetőségek segítségével magát a hangot vizsgálta, mintegy nagyító alatt, megtudva róla olyasmit, amit „szabad füllel” aligha lehetett volna észrevehető. Az ily módon differenciáltabban megismert sajátosságok tapasztalataival él a későbbiekben, s éppen ez biztosítja kisebb-nagyobb apparátusra szánt kompozícióinak sokdimenziós hangszínvilágát. De ez még mindig „csak” a hangszín-faktor!

A Dubrovay-művek kottái arról árulkodnak, hogy a szerző az alkotás folyamán sem „kapcsolja ki” zeneirodalmi ismereteit-tapasztalatait (NB., azok közé a szerzők közé tartozik, akiket nemcsak azokon a hangversenyeken lehet látni, amikor saját darabjuk is szerepel a műsoron). A zenetörténeti „tapasztalatok” kamatozódnak, amikor „hatásos” gesztusokkal él – olyanokkal, amelyek az otthonosság érzetét keltik a hallgatóban. És nem utolsó sorban: zenei szókincsét korántsem maga-alkotta fordulatokból alakította ki, hanem él a toposzok közérthetőségéből adódó kommunikációs eszközökkel. A felvételen szereplő kompozíciókban megannyi pillanatban felfedezzük zenei anyanyelvének „magyarságát” – nem idézet-értékű címkékkel, hanem gyakran csak a hanghordozás sajátosságával. Azzal, hogy akcentus-nélküliséggel beszélteti hangszereit…

Nem lenne teljes az interpretáció-keltette élmények felsorolása, ha említés nélkül maradna Dubrovaynak az a – zenéjének komplexitásából adódóan, gyakran elhanyagolt – sajátossága, hogy dúdolásra alkalmas, már-már behízelgő dallamfordulatokkal is él. Némiképp szemérmesen, épp a feltűnőbb mozzanatok „takarásában”, de időről-időre feltűnnek „szép dallamok”, amelyek személyességükkel hatnak a hallgatóra. Ezek persze könnyen a kottában maradhatnak – szerencsére, e felvétel előadói „frissítették” interpretációjukkal a szerzői instrukciókat.

Gyorsan eltelik az egy óra e felvétel hallgatásakor. A számára többé-kevésbé újdonságszámba menő zenei világ hangképén fellelkesedő pedig szívesen mondja: „most pedig még egyszer”! Ennek a CD-nek csak a borítója szürke – igaz, az alapszínnek megannyi árnyalatával…

(INEXHAUSTIBLE EDITIONS – ie-063)

Fittler Katalin