Egy megfilmesített zenés(z)életrajz muzsikája

Il Boemo – azaz, Josef Mysliveček zenéje, CD-felvételen

„Admired by Mozart, forgotten by history” – így harangozza be a kétségkívül különleges élet- és művészpályát bejárt cseh zeneszerzőt, mint Petr Vaclav filmének főszereplőjét a CD borítója, s ezzel lényeges információkat közölt. A rövid-tömör kísérőszöveg arra készteti az érdeklődőt, hogy utánaolvasson, újabb adalékokért, az életrajznak. Az igyekezetet siker koronázza, s kirajzolódik a portré, amely kétségkívül emlékezetesebb és élményszerűbb lehet a korhű környezetben, jelmezekben. Vagyis, elementáris vágyat ébreszt, hogy láthassuk a filmet. (Bárcsak DVD-n is hozzáférhető lenne!)

Addig viszont be kell érnünk a zenével – tehát, az emberről a muzsikusra irányítva a figyelmet. Pedig az életrajzhoz is jogosan hozzáfűzhetnénk Arany János népszerű verséből, a Családi körből elhíresült mondást: nem mese ez, gyermek. Pedig a maga megismételhetetlen egyszerűségében nagyonis az. A jómódú molnár család gyermekének életében ugyan jelen van a zene, maga is játszik hegedűn, de a zenei pálya mellett csupán felnőttként, 25 évesen dönt. Része van ebben az elhatározásban annak, hogy Prágában módja van megismerni olasz opera seriákat – ő is zeneszerző akar lenni (miközben hangszerének elismert virtuóza lesz). Itáliába megy, hogy elsajátítsa a szakmát, s hamarosan meghódítja zenéjével az olasz publikumot. Bár szimfonikus termése is tetszésre talál, az opera (és oratórium) mestereként válik elismertté. Városról városra jár, nem telepedik meg sehol – s közben egymást érik a rangos felkérések. Siker, elismerés – majd a tündöklés hirtelen megszakad, szinte névtelenül eltűnik a zenei életből, hogy szegényen, betegen végezze mindössze 44 éves korában.

Életrajzi adatai egy része levelezésekből rekonstruálható. A Mozart-családdal 1770-ben ismerkedett meg Bolognában, a csodagyereknek – mai kifejezéssel élve – mentora is volt, szakmai tanácsokkal látta el a Mitridate komponálására vállalkozó 14 éves tehetséget. Wolfgang később Münchenben is találkozott Myslivečekkel, s erről említést tett egyik levelében. (Leopold minden bizonnyal nehezményezte, hogy Mysliveček nem tudta kijárni, hogy Nápoly operát rendeljen a fiától…)

Csaknem két évtizeddel volt idősebb Mozartnál, halála pedig éppen egy évtizeddel korábban következett be. Feltételezhető, hogy a korai itáliai zenei élményei tartósan végigkísérték Mozart pályáját.

Mindmáig fülemben cseng Pernye András egyik rádióelőadásának „ütős” kezdete: „Az igazán szép dallamot az emberiség sohasem felejti el: folyvást felbukkan az emlékezetben, újabb és újabb formát ölt és ezáltal újjászületik. Az igazán szép dallam mindig jelenidejű, olyan benyomást kelt, mintha itt és most találták volna ki, mintha itt és most hangzana el először”. Heinrich Isaac: Búcsú Innsbrucktól, avagy egy dallam vándorútja – ez volt az előadás címe, amely hangzó példákkal illusztrálta ezt a jelenséget. Tegyük hozzá: néha „az igazán szép dallam” teljes fegyverzetében is képes újra meg újra feltűnni, azonos harmóniamenettel, jellegzetes hangszereléssel. És korántsem egyszerű „átvételekről” van szó, hanem arról, hogy az emlékezet által megőrzött dallam interiorizálódik – új tulajdonosa őszintén a magáénak érzi, nem letagadva, csupán elfeledve megismerésének körülményeit (beleértve az „eredeti” szerző kilétét). Ilyen „ösztönös” átvételt először Hasse zenéjéből „fedeztem fel” Mozartnál, amikor a Così közismert részletére ismerhettem egyik operájában, sőt, később az Ave verum is kísértett a Hasse-életműben.

A Mysliveček-művek részleteit hallgatva, fokozottan újult meg ez a „visszaköszönős” zenefelismerés. A legbiztosabb jeleként annak, hogy Mozart valóban csodálta Myslivečeket, hiszen nem véletlenül bukkannak fel nála is az idősebb kortárs által korábban megfogalmazott zenei gesztusok. Különös érzés a Grófné és Susanne „őseivel” való találkozás – annál is inkább, mivel az utókor Mozart-fanja nemritkán ad hangot olyan (elhamarkodott) vélekedéseknek, miszerint „ez csak Mozartnak juthatott eszébe”. (Memento: az igazán szép dallam…)

És amikor a Ridente la calma „csendül fel”, ismét kereső útra (korántsem felfedezőútra) indul az érdeklődő, s némi utánjárással „őrjítő” adatokra bukkan. Ha annyit tudott is, hogy ez a Mozart-koncertária valójában Mysliveček-átirat, tovább kutatható a dallam „családfája” Paolo V. Montanarié az érdem, hogy kikutatta: az Armida Rinaldo-szerepét éneklő Luigi Marchesinek olyannyira kedves áriája volt ez, hogy elénekelte Francesco Bianchi: Il trionfo della pace és Gaetano Andreozzi: Angelica e Medoro című operájában is, sőt, Giuseppe Sartitól a Giulio Sabino című operában is. Ezek némelyikében azzal a szöveggel, amelyet Mozart is átvett… (Memento: az igazán szép dallam…)

A film számára készült felvételeken nemzetközileg ismert és a zene világtérképén szinte ismeretlen énekesek egyaránt remekelnek. Kíséretükről a Collegium 1704 gondoskodik, Václav Luks vezényletével. És a magyar (régi)zenekedvelő pironkodhat: 2005 óta működik ez a remek együttes, és mindezidáig elkerülte a figyelmét. De hát, már miként Vörösmarty is „megmondta”: amennyit a szív felfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk. Mindenesetre, az Erato kiváló felvételének köszönhetően megvan a lehetőség, hogy besoroljuk a „saját” élmények közé Mysliveček zenéjét és a remek előadókat egyaránt. (ERATO 5054197238147)

Fittler Katalin