(Akkord Zenei Kiadó, 2024)

Az Akkord Zenei Kiadó az utóbbi évtizedekben szinte kizárólag a kortárs magyar szerzők szóló és kamaraműveinek megjelentetésére specializálódott, pontosabban: emellett kötelezte el magát. Nem lehet véletlen, hiszen alapító művészeti vezetője, Hollós Máté maga is zeneszerző, aki a gyakorlatban megtapasztalhatta, hogy egy mű előadásának (repertoáron/műsoron tartásának) alapkövetelménye a viszonylag könnyen hozzáférhető kottakiadvány. Éppen ezért nagy örömmel láttam új kiadványaként Déri György könyvét. A könyv hátoldalán a fotó egyértelműsítette: valóban a gordonkaművész Déri Györgyről van szó. A címlapon lévő ábra pedig önmagában is figyelemfelkeltő.

Az alcím (Avagy miért nem lehet a tehetség túlértékelt) nincs igazán összefüggésben a címmel, ám mindkettő „titkába” beavat az Előszó és a Bevezetés. Egykor, kezdő akadémista korában meghatározó jelentőségű professzora, Banda Ede bíztatta egy fizikailag megoldhatatlannak látszó feladat zeneileg igényes megoldására azzal a kulcsszóval, hogy „Varázsolj!”. S mire a diákból tanár lett, maga is elkötelezettje lett az ilyesfajta diák-serkentő, igényes muzsikust nevelő módszertani utasításoknak.

A bevezetésből (csakúgy, mint Antal János ajánló szövegéből a könyv hátlapján és hasonlóan recenzióm 2. oldalán) kiderül, hogy mi késztette a művész-tanárt arra, hogy „tollat ragadjon”, amúgy 21. századi módon. Megtudjuk, hogy egy podcast adásban hallott először Geoff Colvin A tehetség túlértékelt című könyvéről, még 2019-ben. A cím, valamint a megismert rövid részletek egyaránt irritálták, ezért vállalkozott később a (2008-ban megjelent, azóta állítólag több nyelvre lefordított) könyv elolvasására. Elfogultan, egyszersmind olyan intenzitással, ami arról tanúskodott: galvanizálta a szerző szemléletmódja, az a szubjektivitás, amellyel összemos lényegest és lényegtelent, s tetszőlegesen hív elő adatokat, elméleteket premisszái igazolására. Figyelemreméltó könyv lehet, amennyiben „aktivizálni képes” az olvasót, egyoldalú dialogizálásra késztetve. Mert ily módon szinte kiprovokálja, hogy saját véleményét, álláspontját tudatosítsa, verbálisan precízen megfogalmazza a partner. Ugyanakkor „bátornak” mégsem mondható, hiszen – ismerve az általános olvasási szokásokat – biztos lehet abban, hogy sokan behódolnak (kontroll nélkül) állításainak, amelyeket kétségkívül frappánsan tud tálalni. Néha megengedően bánva a képlékeny határokkal, afféle „csiki-csuki” lehetőségét is felvillantva – amiből a hiszékeny-gyanútlan olvasó még arra is következtethetne, hogy töprengő alkattal van dolga. Minden bizonnyal kevesen látnak bele az üzleti újságíró kártyáiba, és képesek lefülelni többé-kevésbé diszkrét „csúsztatásait”. Mindenesetre, Déri Györgyöt sikerült „felháborítania”, olyannyira, hogy – korántsem mechanikusan – „kivesézze” Colvin könyvét, megkülönböztetett figyelmet szánva azoknak a passzusoknak, ahol a művészeti (s azon belül is a zenei) tehetség vizeire téved. Olyan területre, amelyen az erőviszonyok Dérinek kedveznek, tehát, ahol az olvasó „tiszta forrásból” kap eligazítást a félreérthető, félremagyarázott jelenségeket illetően.

Déri rendkívül körültekintő: felveti a kérdést, mennyire érthető a saját szövege Colvin könyvének ismerete nélkül. Ezt jó lelkiismerettel tekintem költőinek, hiszen mindig korrektül idézi azokat a passzusokat, amelyek kiváltották ellenérzését. És idealisztikusnak azt az ötletét, amellyel arra bíztatja az érdeklődőt, hogy olvassa el Colvin könyvét. „Hol él ez az ember?” – vetődik fel bennem a kérdés, lévén némi fogalmam az érdeklődő szakmabeliek nyelvismeretéről. A 114. oldalon aztán megkapom a választ: jelenleg Ausztráliában él. „Úgy könnyű” – vonom meg felmentőleg a vállam…

Mindenesetre, ezzel a könyvvel minden más reklámnál hatásosabban hívta fel a figyelmet Colvin munkájára. „Mégsem egyszerű cáfolatról van szó. Colvin könyvének számomra egyértelműen hibás következtetései alkalmat adnak arra is, hogy saját tapasztalataim konklúzióján keresztül fejthessem ki gondolataimat, mind a tehetségről, mind a gyakorlásról, s talán főképp mindezek céljáról.” – írja. S már ebből a rövid idézetből is kiderül: Déri rendkívül precízen, szabatosan fogalmaz, teljesen kizárva a félreérthetőségnek a legkisebb esélyét is. Szögezzük le: Colvin könyvének legnagyobb értéke a magyar(ul) olvasók számára, hogy kiprovokálta Déri Györgytől ezt a „féloldalas” dialógust, olyan monológot, amelyet szellemi vitamin-injekciónak tekinthet a hazai zenész-szakma, lett légyen szó alkotókról, előadóművészekről és/vagy tanárokról (és értelemszerűen: diákokról). És a partvonalnál jut hely a szülőknek is, akik zenére taníttatják gyermekeiket.

Ez a monológ akkor éri el igazi célját, ha hasonlóképp inspirálóan hat az olvasókra, mint a szerzőre hatott Colvin könyve. Vagyis, ha továbbgondolásra késztet, az olvasottak érdemi „megemésztésére”. Ez annál is könnyebben sikerülhet, mivel Déri azok közé a művésztanárok közé tartozik, akik tudatosan megőrizték diákkorban szerzett tanulságaikat, tapasztalataikat. Átlátja a mai gyerekek/fiatalok helyzetét, gyakorló tanárként megérti a változó időben, változó helyzetben aktuális problémáikat, s mindazokat a buktatókat, amelyek valószínűleg kikerülhetetlenek, s mindenkinek a maga személyes élményeként kell kikerülni, avagy, ha nem sikerült, levonni a tanulságokat.

A Colvin könyvének felépítését-gondolatmenetét követő ellenérvek sorában többször is visszaköszön egyik-másik gondolat. Az ismétlések/ismétlődések a jelenség (kérdéskör, probléma) súlyát érzékeltetik, s a figyelmes olvasó empatikusan követi a művésztanár töprengéseit.

Az eddig említettekből is kiderül: „okos” könyv, amiből bőségesen lehet tanulni. De rögtön hozzá kell tenni: egyszersmind élvezetesen megírt munkáról van szó. Déri szellemesen érvel, frappáns és elegáns stílusa ugyanakkor lelkesítően hat. És amikor valaki olyan kérdésre kap tőle választ, amely már régóta motoszkál benne (akár tudat alatt), örömmel fedezi fel, hogy íme, helyette megmondták, lám, van megoldás.

Mi sem jellemzőbb Déri őszinte indulatosságára, hogy nem tűnt fel neki: sehol sem adja meg az őt irritáló mű adatait - könnyű utánanézni a neten. Ahol egyébként 95 %-os tetszési indexről tájékoztatnak – de ezzel kapcsolatban is van okos megjegyzése Dérinek: „Az ilyesféle deheroizáló könyvekre és filmekre nagy az igény. Az embereknek nemcsak arra van szükségük, hogy legyenek olyan hőseik, akikre felnézhetnek, de arra is, hogy abban a megnyugtató érzésben legyen részük, hogy a híres emberek is emberek, ugyanolyan hibákkal, mint bárki más”. Eddig az „emberismeret”, de hamarosan jön a továbbgondolás, amelynek olvasása őszinte örömmel töltött el: „Az Alkotás, a Mű esetében a deheroizálás azért kontraproduktív, mert sokszor az alkotó pellengérre állításával maga a mű fogadtatása, megítélése is előítéletessé válhat, bepiszkolódik”. Ennél találóbban senki sem fogalmazhatná meg, miért fogadom ellenérzéssel a „szórakoztató” történeteket híres zeneszerzőkről, és miért szomorít el, amikor rangos (előadóművészként értékes) muzsikusok vállalkoznak ilyesfajta gyűjtemények összeállítására. (Legutóbb Steven Isserlis magyarul is megjelent könyve szomorított el.) Talán Déri olvasójaként módosulhat a lektorok, az ilyesfajta könyveknek fordításban történő megjelentetését szorgalmazók alapállása is…

Déri György könyvének olvasója a szerző műveltségének haszonélvezője. Déri korántsem csupán a zenei szakirodalomban jártas, hanem idézetei, hivatkozásai széleskörű általános műveltségről tanúskodnak. („Magam részéről időről időre szükségét érzem, hogy kvázi felszabadítsam a gondolataimat a szűken vett zenészség kissé szakbarbár kötöttségei alól” – olvashatjuk a 192. oldalon.) Ennek folyománya: hivatkozásai nyomán érdemes rákeresni írásos vagy internetes forrásaira. És van-e örömtelibb, mint amikor „közös élmény” bukkan elő, olyan film, amit az olvasó is látott, olyan regény, amelyet ő is olvasott? Szellemes megjegyzései, meglátásai, érvelései mind-mind szellemi csemegék, amelyek arra késztetik az olvasót, hogy jelentős szakaszokat olvasson egyvégtében a könyvből. Sokan talán épp tőle fogják megtudni, hogy Milos Forman sikerfilmjének „igazi” főszereplője nem a címszereplő, hanem az a Salieri, akinek Mozart kortársai közül megadatott, hogy felismerje azt a zsenialitást, amely Mozartot megkülönböztette kora elismert zeneszerzőitől. Az alábbi megjegyzéssel viszont korántsem értek egyet: „Egyszerűen, aki szerint nem létezik tehetség, azt arra ítélném, hogy világéletében Salieri-muzsikát hallgasson.” (NB., a mű fogadtatása, megítélése eleve előítéletessé vált?) Többek között Cecilia Bartoli nevéhez fűződik az a törekvés, hogy a Mozart kontra Salieri kontraposzt állásból adódó értékítélet revideálódjék. A 114. oldalt követően az is kiderül az olvasó számára, hogy miért nem a meglévő magyar fordításokból idéz olykor Déri (megfejtés: Ausztráliában egyszerűbb volt hozzáférni az eredetihez.). Nem derül ki, mióta él Ausztráliában Déri – mindenesetre elismerésre méltó az az anyanyelvi készség, amelyet megőrzött az idegen nyelvű közegben is. (Sajnos, nem kopott el az a beidegződés, amellyel feleslegesen szokás plurifikálni: „hibát vét” írja ő is, noha elég lenne a hibázik, vagy az elvéti alak önmagában is.) Vagy az ilyen apróságot írjuk inkább a lektor számára (mert ennek a könyvnek ilyen munkatárs is jutott)? Csakúgy, mint néhány olyan kifejezését, ahol lenne vélhetőleg találóbb szinonima? Az viszont elszomorító, hogy hibás keresztnévvel szerepel Gustavo Dudamel (82. old.). A 130. oldalon nemcsak két p-vel írnám, de első keresztnevét is feltüntetném Carl Philipp Emanuel Bachnak. A cirillbetűs átírások néha több lehetőséget kínálnak – a Nakarjakov alak egyértelműbb, mint Netrebko/Nyetrebko nevének kezdőbetűje.

„Könyvészetileg” két kifogásolnivalóm van: hiányolom a tartalomjegyzéket – megkönnyítendő az anyag nagyformájában. A másik részben alaki jellegű: a „Felhasznált irodalom” címszó alatt szereplő tételek sorrendje több mint esetleges, bibliográfiai adatolásuk vagy megtalálható a lapalji jegyzetekben avagy sem – és további kérdés, hogy helyet kellene-e kapni az irodalomjegyzékben az internetes forrásoknak is (amelyekről a lapalji jegyzetekben értesülünk).

A kötet potenciális olvasóközönsége minden bizonnyal talál olyan szempontokat, amelyek mentén maga-magának „súlyozza” az olvasottak jelentőségét, tanulságát. A könyv végén található üres lap pedig jó lehetőséget kínál jegyzetelésre, kommentálásra. A frissen tanultak kiemelésére – vagy épp a frappáns idézetek kigyűjtésére.

Fittler Katalin