100 ÉVE SZÜLETETT TORNYOS GYÖRGY
(Jászberény, 1924. július 24. – Budapest 1997. 01. 19.)
zenetanár, zeneszerző,
karnagy
Tanulmányait
1942–1949 között a
budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Viski János, középiskolai ének- és zenetanár,
valamint karnagyképző szakán Ferencsik János
növendékeként végezte. 1945–47 között a jászberényi Állami
Líceum és Tanítóképző Intézet ének- és zenetanára, 1952-től 1986-ig a
budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola szolfézs- és
zeneelmélet-tanára. 1961-től 1986-ig a Ganz-Mávag
Művelődési Központ Női Karának és Acélhang Férfikarának
karnagya, zongorakísérője, vezető karnagya. Művei
kórusművek, zenekari, fúvószenekari és trombitadarabok, cikkek a Parlandóban a szolfézs- és zeneelmélet-tanításról.
Tornyos György
Néhány
gondolat a szolfézstanításról[1]
Bizonyára
nemcsak nekem tűnt fel, hanem valamennyi kartársamnak szöget ütött már a
fejébe: mi lehet az oka annak, hogy növendékeink hangszeres képességei gyakran
eltérnek a szolfézsórákon mutatott képességeiktől. Azt még csak megértené
az ember, hogy a szolfézsban kiváló növendékek közül hangszerükön többen
ügyetlenek (gyengébb manuális ill. előadói adottságok, különféle gátlások
stb.). De hogy lehet az, hogy azokból is lehetnek kiváló hangszeres
művészek (márpedig lettek!), akik a szolfézsban közepesek voltak. Még az
is érthető lenne, ha csak azok között akadnának ilyenek, akik hamisan,
bizonytalanul énekelnek, de a diktálás utáni írásban bizonyítják kiváló
hallásukat és egyéb zenei képességeiket (hiszen lehetnek hangképzőszervi
problémáik is). De nem, hosszú szakközépiskolai tanári működésem során
meggyőződhettem arról, hogy ha nem is ez a jellemző, mégis jó
néhány szolfézsban közepes, írni sem jól tudó növendékemből lett utóbb
egészen kiváló hangszeres művész (hegedűs is!). Nemcsak virtuóz,
hanem a zenét értő-érző, muzikálisan formáló, a különböző zenei
stílusokat ismerő és tévedhetetlenül kifejező művész, örültem
fejlődésüknek, sikereiknek, viszont el kellett gondolkodnom azon, mit is
higgyek a szolfézstanításunk anyagáról, módszeréről, hasznáról,
szükségességéről. Az alábbiakban ezzel kapcsolatos gondolataimat,
kételyeimet adom közre továbbgondolás végett. (Csak a
hangszeres növendékek szolfézstanításáról beszélek!).
Ha lehet valaki
kiváló művész a szolfézsben megkövetelt képességek közepes birtoklásával
is, akkor kérdésessé válik: szükség van-e azokra a képességekre, azt kell-e
tanítanunk, amit eddig, vagy valami más anyaggal-módszerrel közvetlenebbül is
szolgálhatnánk növendékeink fejlődését. De hát mit is tartunk a
szolfézstanítás lényegének? A hallásfejlesztést, a zenei írás-olvasást, azaz a
kottáról éneklést ill. diktálás utáni zeneírást. Azt hisszük ui., hogy minden
zenének alapja az ének, „úgy kell a hangszeren egy dallamot megszólaltatni,
mintha énekelnénk azt”. Hát nem, nem
minden zenének az ének az alapja, csak a zene bizonyos fajtájának. Történetileg
sem így van: primitív fokon is kettéválik már a zene, az éneken alapulóra és a
ritmussal, a ritmikus munkával, tánclépéssel szorosabb kapcsolatban állóra.
Aztán a hangszerek lehetőségeinek felismerése, felhasználása... A
zeneirodalom igen jelentős részét olyan művek alkotják, amelyeket
kifejezetten a hangszerek nyújtotta lehetőségek inspiráltak. Talán
kezdő fokon (míg a gyerek szebben, tisztábban tud énekelni, mint
hangszeren játszani) valóban helyes, ha először is énekelni tanítjuk, és
azon keresztül, annak segítségével igyekszünk fejleszteni a hangszeres
játékban. De nekem, szakközépiskolás növendékeimhez inkább így kellene szólnom:
„Az istenért, nehogy úgy játszd, mint ahogy énekeled!”
Hiszen ebben a korban sokan mutálnak, vagy azon még alig jutottak túl, ének
technikájuk korántsem olyan fejlett, mint a már elért hangszeres technikájuk,
hanganyaguk nem olyan értékes (hiszen nem is énekesnek készülnek), hogy olyan
szép hangszínnel, kifejezéssel tudnának énekelni, mint hangszeren tudnak már
ezen a fokon. Növendékhangversenyeket hallgatva sokszor elcsodálkoztam azon,
hogy azok a növendékeim, akik olyan nehezen birkóznak Bertalotti
solfeggioival és más énekelnivalókkal,
milyen nehéz, komplikált műveket játszanak már, virtuózan, muzikálisan,
szép hangon, jól megformálva. Hangszerrel a kezükben egészen más a zenéhez való
viszonyuk, önbizalmuk, mint éneklés közben. Valóban szükséges és hasznos még
ezen a fokon is énekléssel gyötörni őket? ...
Ami pedig a
diktálás utáni írást illeti: vannak, akik e téren már a szakközépiskolába való
felvételükkor is ügyesek, épp csak fejleszteni kell (és lehet) képességeiket,
másokat viszont szinte lehetetlen megtanítani rá. És az utóbbiak között is
akadnak kiváló hangszeresek! Az írni tudás tehát nem feltétele annak, hogy
valakiből kiváló hangszeres művész legyen. Közvetlen hasznát
legfeljebb a népdalgyűjtő vagy a zeneszerző látja, s hogy
közvetett haszna van-e és arányban áll-e a tanár és a növendék által belefektetett
munkával, az legalábbis vitatható. Nem tudom, nem okozunk-e
erőszakolásával, túlzott hangsúlyozásával több kárt, mint hasznot, ha
önbizalom-zavarokat idézünk vele elő növendékeinkben, ha megingatjuk
hitüket saját zenei képességeikben. Mégis az írásbelit tekintjük mind az
érettségi, mind a felvételik leglényegesebb feladatának.
Azt hisszük,
hogy aki nem tud tisztán énekelni, nem biztos a hangközök, hangzatok
éneklésében-felismerésében, nem alkalmazkodik társához a kétszólamú éneklésben,
az nem is tudhat hangszerén tisztán intonálni, társaihoz kamarazenélés során
alkalmazkodni. Pedig tud, ha hangszerén igazán jó, és lehet jó az ilyen
növendék is. Úgy látszik tehát, hogy másféle hallásra van szüksége, mint
amilyet mi fontosnak tartunk és számon kérünk rajta.
Szerencsére
annál sokkal többet, nagyobb hangterjedelműt, nehezebbet le tud játszani
hangszerén a növendék, mint amit elénekelni-felismerni tud. Sőt, hallása,
elképzelni tudása éppen a hangszeres játékban elért előrehaladásával
párhuzamosan fejlődik. Azt hiszem, addig terjed a hallás, ameddig a
hangszeres tudás eljutott.
Hadd térjek itt
ki néhány olyan kérdésre, amely különösen nyomja a hegyemet.
Szakfelügyelőként sokszor tapasztaltam, hogy egyes zeneiskolás
szolfézs-csoportok egyszerű népdalokat, gyermekdalokat sem tudnak kedvvel,
felszabadultan énekelni. Azt hiszem azért, mert azt rögtön szolmizálni is kell,
ostinatoval énekelni is kell. Különösen az ostinato az, amely elmerevíti az éneket, a figyelmet
megosztja, másra tereli. Énekükhöz ostinatot kiválóan
kopogó növendékekről hallottam, hogy hangszerükön egyszerű ritmusképleteknél
is bajban vannak. Megéri, hogy a vidám, felszabadult éneket feláldozzuk az
állandó ostinatoztatás kedvéért? – Nem tetszik az
sem, hogy egyes kartársaim és némely szolfézs-példatárak is gyakran semmilyen
stílushoz nem tartozó, mesterkélt, ronda dallamokat énekeltetnek
növendékeikkel. Lehet, hogy ezek, valamint a különböző képletek alapján
kiszámítandó intonációs feladatok fejlesztik a növendékeknek valamilyen elvont
síkon való hallását, de hogy szépérzéküknek, stílusos, muzikális előadói
készségüknek nem használnak, abban biztos vagyok.
Úgy beszélünk a
zenei írás-olvasás megtanításáról, mintha lenne egy bizonyos szint, amelyre eljutván azt mondhatnánk: tudunk zenét írni-olvasni. Ilyen
szint nincs! A zene írásában, olvasásában el lehet érni alacsonyabb vagy
magasabb fokot, de befejezettnek ezt a tanulmányt sose tekinthetjük. A
szolmizálás segítségével eljuthatnak növendékeink tonális dallamok kottáról
énekléséig (de még a tonális zenén belül is csak a kantábilis karakterű
részletekig, mert a hangszeres jellegű részleteket sem hangterjedelemmel,
sem énektechnikával nem győzik) és nagyon jó lenne, ha az általános
iskolában a gyerekek zömét el lehetne vezetni idáig, de már az atonális zenében
legfeljebb az abszolút hallásúak boldogulnak (mert hangközről-hangközre
összerakosgatni a dallamot kínos-keserves munka, aligha sikerül tisztán, és
csak éppen a zene vész el közben). Tapasztalatom szerint még az abszolút
hallású növendékeknek sem sikerül mindig tisztán elénekelni az atonális
dallamokat. És akkor még nem is szóltam a legújabb zene újfajta
jelzésrendszeréről... Kérdés, hol kellene meghatároznunk az egyes
osztályoknak megfelelő szinteket, érdemes-e erőltetnünk, hogy az
érettségi táján már az atonális zenében is tudjanak írni-olvasni növendékeink
(hangszeren játszani már előbb is tudtak).
Dehát akkor
milyen képességekre van egyáltalán szüksége a hangszert tanuló növendékeknek? —
A hangszerkezelés megfelelő technikai szintjén túl természetesen szüksége
van jó hallásra, hogy tisztán tudjon játszani (ez azonban nem azonos a tisztán
éneklés képességével, sem a felismerési készséggel), és fejlett ritmusérzékre.
Ezek alapjait a zenei előképző és színvonalas zeneiskolai
szolfézstanítás le kell rakja. Középiskolás fokon azonban már a fokozódó
nehézségű hangszeres anyag olyan dallami, harmóniai és ritmikai
problémákat támaszt, amelyeket a szolfézsban úgy sem tudunk követni, és nem is
az a fontos, hogy énekelni-kopogni stb. tudja azokat a növendék, hanem az, hogy
hangszerén meg tudja valósítani. S a valamirevaló hangszeres tanár rá is
szorítja arra, hogy tisztán, ritmusban játsszon. Ezeken túl azonban talán
légióként fejlett hangszín-, dinamikai és agogikai
érzékre, valamint formálási képességre van szüksége. Fejlett színérzék kell
ahhoz, hogy mindenekelőtt szép hangon tudjon játszani (s ez már önmagában
is további inspirációkat nyújthat), illetve, hogy a különböző
megszólaltatásmódoknak megtalálja az ideális hangszínét, azokat célszerűen
alkalmazni, hangszerén megvalósítani tudja. „,C’ est
le ton, qui fait la musique”
(kissé szabadon: a hangszínen múlik a zene) – mondja a francia, és ebben sok az
igazság. Tudjuk mi ezeket a képességeket, érzékeket a szolfézsórákon
fejleszteni, növendékeink énekhangbeli adottságaival,
csoportosan? — Nem, ez mind a hangszeres tanár feladata.
Hát akkor
egyáltalán nincs szükség szolfézsra, csoportos órákra — legalábbis a
középfoktól kezdve? És ha mégis, akkor mi legyen azok tartalma? — Sok olyan
tudnivalója van a zenetanulásnak, amelyet célszerűbb csoportos órákon
megtanítani, semmint külön-külön minden egyes növendéknek. Így a zeneelmélet
alapfogalmai: hangmagasság, ritmusjegyzés, tempó jelzések, dinamikai jelek,
hangsorok, hangközök, hangzatok felépítése stb. stb. Azután a magasabb fokú
zeneelmélet, mely a művek formájának, szerkesztési és stílusbeli
sajátosságainak ismertetése kellene legyen (lásd a Parlando
1971. évi 2. és 11., továbbá az 1975. évi 6. számában megjelent cikkeimet). –
De az eddigieken és az általános zeneirodalom-ismereten kívül szükségük lenne
növendékeinknek saját hangszerük irodalmának alaposabb megismerésére is
(időnként megdöbbenek azon, hogy e téren mennyire tájékozatlanok – tisztelet
a nagyon kevés kivételnek). Szükség lenne az egyes stílusok egykori és mai
előadási hagyományainak alaposabb megismerésére, elsősorban az elismerten
legnagyobb előadóművészek felvételeinek tanulmányozása révén. A
Zeneirodalom-ismeret tárgy, a maga heti egy órájával természetesen nem oldhatja
meg mindezt... A Zeneelmélet mellett tehát, akár a szolfézs rovására is sokkal
több Zeneirodalom-ismeret lenne kívánatos, némi ismerkedés a partitúrával,
transzponálás stb. Szükség lenne több (esetleg spontán házi) kamarázásra, hangversenyekre, operába járásra, s ha ezt az
iskola nem is tudja nyújtani, legalább hatékonyabban kellene erre serkentenie
növendékeit (pl. hangverseny-napló íratásával, többek által meghallgatott
produkció közös megvitatásával stb.). Annyi mindent meg kellene tanítanunk
növendékeinknek, aminek közvetlen hasznát veszik, hogy erősen
megkérdőjelezhető, terheljük-e őket vitatható mértékű
közvetett hatást célzó tanulmányokkal. Ugyanakkor elgondolkodtat, hogy ezen az
alapon kétségbe lehetne vonni a matematika vagy a biológia stb. tanítását is,
pedig azok is szükségesek, szerintem is ...
Nem merem
kétségbe vonni a hagyományos szolfézstanítás anyagának-módszerének közvetlen
hasznát ének-, karvezető-, karmester, ált. iskolai énektanárképző és
zeneszerzés szakokon. Valóban jó lenne, ha az énekes minél több művet
önállóan is el tudna énekelni, meg tudna tanulni kottáról. A korrepetitorok sok
véres verítéket megspórolhatnának ezáltal. S a többi itt említett tanszakon is
tovább kell jussanak a növendékek az énekelni-felismerni-leírni tudásban, mint
ameddig hangszerükön általában eljutnak. Ezért hangsúlyoztam fentebb, hogy csak
a hangszeres növendékek szolfézstanításával kapcsolatban vannak kétségeim.
Nehezen szántam
rá magam kétségeim leírására, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy
igazam van, s az általam javasolt „más” eredményesebben szolgálná-e
növendékeink fejlődését. Nincs és nem is lehet tapasztalatom arról, milyen
sikerrel járna az e féle csoportos tanítás, hiszen engem is kötelezett a
tanterv, az érettségi és felvételi anyag, így nem is kísérletezhettem. De félek
tőle, hogy ezekről a kérdésekről nem is bizonyosodhatunk meg,
hiszen kísérleti és kontrollcsoportok párhuzamos indítása sem adhatna
tudományosan mérhető bizonyságot. Hogy lehetne azt lemérni, hogy hasonló
képességű növendékek kerülnének-e a két csoportba, hasonló otthoni és
egyéb körülmények között haladnának-e stb.? Így hát csak a múltból nyert néhány
tapasztalat és gondolkodás útján legfeljebb feltételezésekhez juthat el az
ember. Azért írtam le mégis a fentieket, hogy kollégáim is elmondják
tapasztalataikat, gondolataikat. Közös erővel talán tisztázhatnánk az
alapvető kérdéseket.
TORNYOS
GYÖRGY MŰVEIBŐL (YouTube)
Tornyos György: Sonatina (Trombitás Találkozó 2013) (2:17)
Tornyos
György trombitaiskolai, örökzöld darabját játssza Maszárovics
Zozó harmadikos trombitaiskolai tanuló
Márton Szonja tenorkürtön,
zongorán kísér Tóth Mária- Tornyos György: Scherzo (1:58)