Minőségi manóság

a derű órája a Concerto Zeneházban

Egy korábbi MANÓ koncert fotója

„Zenés ismeretterjesztő sorozat a Concerto Zeneházban a 3-10 éves korosztály számára” – így ajánlja a MANÓ sorozatot a Concerto Budapest éves programja. Nem tudom, hogyan lehetne a nagyközönség tudomására hozni, hogy ez valami egészen különleges minőség, ahol az élmény pillanatról pillanatra a lelket felüdítő vitamininjekcióként funkcionál.

Az idei évadban a négy alkalmat magába foglaló sorozat nyitó programja 2024. október 27-én kápráztatta le a nézőket-hallgatókat. Hagyományosan délelőtt és délután, hagyományosan házigazdaként Iván Gáborral, és természetesen nem hiányozhatott a – miként az ajánlóban olvasható – „a csöppségek nagy kedvence”, Méhes Csaba pantomimművész sem.

Ismét egy (faj)súlyos adalék ahhoz, hogy a gyermek ösztönösen „minősít”, ráérez a minőségre! Talán még az apróságok kísérőiként a műsor(oka)t végigélvező kísérők mindegyike sem tudja: Méhes Csaba nemzetközileg jegyzett világklasszis. Tehát, mindennemű kommentár nélkül, felbecsülhetetlen értékű produkció részesei az apróságok, akik viszont így, koncertlátogatóként szinte az anyatejjel különleges minőséget kapnak, ami által – remélhetőleg – a későbbiekben védettek lesznek mindenféle gagyi kínálattal szemben, akkor is, ha az trendinek, divatosnak számít.

Az idei MANÓ sorozat első programja az „Ellentétek koncertje” címet kapta (a folytatás: Hangszerek ünnepe, Báltermek koncertje, Népek zenéi, szokásai, legendái). Általános cím, sok minden belefér. Ezen belül: megannyi élmény is, pontosabban: olyan élmény, amely – játékos formában, szinte észrevétlenül – életreszóló tanulságokat, alapvető ismeretanyagokat tartalmaz.

Az „Ellentétek koncertje” kiérlelt produkció: a covid idején rögzítették és sugározták a produkciót, a közönség előtti, élő premierre került most sor. (Talán nem felesleges rögzíteni annak a villám-tesztnek az eredményét, amelyből kiderült: mindössze egyetlen kéttagú – gyermek-szülő – kiscsoport jelentkezett, amikor az volt a kérdés, hogy ki látta… (Újabb adalék arra, hogy az információ-bőségben úgy „szóródik” a figyelem, hogy a személyes érdeklődésre számot tartó produkciókra sem tud fókuszálni…)

Egyrészt „felújítás” volt tehát a műsor (az előadók részéről), másrészt viszont premier (a közönségnek). Minden ment olajozottan, a játékosok játszottak, a közönség pedig – élt! Tehát, nem „a hallgató-hallgat” jólnevelt gesztusa lépett életbe (a közönségreakciók gyermekközönségnél amúgy is kiszámíthatatlanok), hanem valami szokatlan atmoszféra: amikor egyszerre érvényesült a távolság az előadók és a hallgatóság között, és a közös tér, amikor – divatos szóval – interaktív közönségre lehetett számítani.

Úgy tűnik, Iván Gábornál a gyakorlat kizárólag a tapasztalatokat (tanulságokat) gyarapítja, nyoma sincs rutinnak (amely a kiégéshez vezető út jelentős építőköve). Ideális partnerei a Concerto Budapest művészei, akik hasonlóképp nem „szolgálat”-ként tekintették a megismételt egyórás programot, hanem mintegy első hallgatókként élvezték – az egészet. Vagyis azt a légkört, a közönség-reflexiókkal, ami az előadásuk nyomán kialakult.

„Az élmény: nem megosztható” – mondta egy rádiós riportműsort megelőző, Pagoda-beli beszélgetésen egy zeneszerző, ami első pillanatban furcsának tűnt, de pillanatok alatt belátható volt, hogy mire gondol. A leglelkesebb beszámoló is csak a reflexiót tükrözi (az embernek akár Platon barlangja is eszébe juthatott) … Ilyen helyzetbe kerültem most, amikor próbálok élmény-morzsákat továbbítani.

A műsorvezető (aki a műsor kitalálója, részt vett a szerep-játékokban, alkalmanként karmesterként irányította a hangszereseket és a közönségből rögtönzésszerűen kialakított „szavalókórusokat” is, ráadásul, rövid számok zeneszerzőjeként is bemutatkozott) az első perctől az utolsóig, sőt, még azután, a köszönetnyilvánításokat és gratulációkat fogadva is, ezer-százalékos jelenléttel generálta a figyelmet. És ebben a légkörben nem lehetett passzívnak maradni – mert az aktivitás jele mindaz a „testbeszéd”, ami olykor mosolyban, máskor halkabb-hangosabb tetszésnyilvánító reflexióban nyilvánult meg.

A rutinos koncertlátogatónak is külön feladatot jelentett a figyelemmegosztás, amire óhatatlanul is kényszerült: a legkisebbek reflexiói éppúgy érdekesek (egyszeriek) voltak, mint amennyire érdemes volt az előadásra koncentrálni. És egy idő után természetesnek tűnt ez a multifunkcionalitás: az egyik élményforrástól a másikhoz – akárcsak villanásnyi időre – áttérni szinte része lett a játékos figyelemnek, merthogy minden mozzanat méltó az észrevételezésre.

Mindez üdén pihentetőnek tűnt – és lopva végigtekintve a hallgatóságon, megállapítható volt: feszültségmentes közegben mindenki jól érezte magát. Hogy egészen különleges légkör alakul(hatot)t ki, annak ékes bizonysága a közreműködő zenekari művészek „viselkedése”. Ők is a hallgatóság részét képezték, amikor épp nem szerepeltek – amikor viszont zenélésre került a sor, koncertterembe illő minőséget produkáltak.

Valami ilyesmire gondolhatott Kodály, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy nem „leereszkedni” kell a gyerekekhez! Maximálisan a sajátjuknak érezhették a műsort, amennyiben rendre aktivizálta őket a műsorvezető, egyszerű kérdésekkel, amelyek nyomán viszont értékes tanulságokkal jutalmazta őket. A „kicsi-nagy” után például az „alacsony-magas” ellentétpárnál igazi hallásgyakorlatot kaptak: egy hang tisztán, ugyanaz „alacsonyan” és ugyanaz „magasan” – egymás után, majd egyidejűleg is, feloldódva tiszta prim hangközben. Az „alacsony-magas” után sor került a „mély-magas” ellentétpárra is, amikor „zümmögő” mély hangot és „cincogó” magas hangot produkáló gyerek-szólisták után a közönséget is „megénekeltette” a műsorvezető. A játékban mindenki örömmel vett részt. Azt nem is tudatosította, hogy egyszersmind az együtt-zenéléshez közös tempó szükséges – ütőhangszeres művész-mivoltából magától értetődőnek tartotta, hogy együtt „lélegzik” (muzsikál) az alkalmi előadók csapata. (És itt térnék ki a vastaps jelenségére – külföldi előadók afféle magyar specialitásként értékelik, néha szórakoztatónak, hazai lelkes közönségünk vastapsát. Pedig ez a koncertteremben nem afféle kényszer-szabvány, hanem leginkább a közösen átélt zenei élmények alapján egyfajta közös szívdobbanás realizálása – mindig bosszant, ha nem a közös élmény reflexiójának tekintik!)

Szakszavak csupán játékosan fordultak elő – de éppen ezért: megjegyezhetően. Mert a „pizzicato”-t érdemes ízlelgetni – és miközben betagozódik a kicsik szókincsébe a különleges idegen kifejezés, társul hozzá a jelentése is, a zenei illusztrációnak köszönhetően. Volt szomorú és vidám, lassú és gyors – és hogy az oktató/ismeretterjesztő jelleg maximálisan háttérbe szoruljon, rendre színpaddá vált a mini-pódium: megannyi alakban megjelent Méhes Csaba, aki egyrészt a műsorvezetővel való jelenetekben, másrészt önálló pantomim-produkciókkal rendre lenyűgözte a közönséget.

Iván Gábor átiratában szerepelt például Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című komolyzenei örökzöldjéből a Katakombák-tétel. Számomra itt mutatkozott meg leginkább a pantomim-művészet ereje: Méhes Csaba mozdulatai nyomán szinte láthatóak lettek a falak, amelyeken tapogatódzik, s amelyek akadályozzák haladásban. Saint-Saëns: Az állatok farsangja című remekéből a Teknőcöt jelenítette meg – és hogy az élmény még teljesebb legyen, afféle tánciskolát létesített, vállalkozó kedvű gyerekek utánozhatták mozdulatait. A közreműködés személyessége tovább mélyítette az élményt! Hacsaturján Kardtánca a harsányságot, Kodály Esti dala a halk (meghitt-bensőséges) hangulatot hozta. Nem hiányozhatott Beethoven Örömódája sem, Iván Gábor rövid verziójában, a zeneszerző ük-ük-ük-unokáját megszemélyesítő dirigensként Méhes Csabával! Egyszerre komoly és vidám – ez a kettősség hatotta át ezt az örömórát.

És egy meglepetésszerű közönség-válasz: a hangos-halk ellentétét idéző tanár-diák szituáció egy gyerekből a tanár-diák ellentét megfogalmazását váltotta ki (amire aligha gondolhatott eredetileg a műsortervező) – Iván Gábor példás frappáns reagálással „dolgozta fel” ezt a spontán poént…

A törpék lehetnek heten (lásd Hófehérke) avagy számosan (lásd Grieg, avagy a Hupikékek). A Manók négyen vannak a Páva utcai Zeneházban (pontosabban négy ikerpárként). Érdemes lenne „szaporítani” ezt a népséget, hogy minél többen megismerhessék. És főként: hangsúlyozni a javasolt gyermek-korosztály felső határát! Az alsó tagozatos iskolások számára is üdítő kikapcsolódást jelenten(én)ek ezek a találkozások. Manókkal, muzsikusokkal és pantomimművésszel.

Fittler Katalin