100 ÉVE HUNYT EL GIACOMO PUCCINI
(Lucca, 1858. december
22. – Brüsszel, 1924. november 29.)
a 20. század egyik
legnépszerűbb olasz operaszerzője.
Tu che di gel sei cinta
- Leona Mitchell (Liu, Turandot) (4:30)
Puccini Liuval
búcsúzott…
DR. Tóth
Aladár
PUCCINI MEGHALT
(Pesti Napló
1924. november 30.)
A halott
Puccinihez el fog zarándokolni a hivatalos Olaszország, hogy letegye nagy
fiának koporsójára koszorúját. A halott Pucciniravatalánál meg fog jelenni a
hivatalos zenészvilág, hogy méltassa egyik eredeti nagytehetségű
képviselőjének művészi érdemeit. e valahogy úgy érezzük, ezen a nagy
temetésen a hivatalos fórumok kordonát át fogja törni
a Nagyközönség, azzal a közismert tragikus felkiáltással: El innen! Ez az én
halottam! Csak nekem van jogom gyászolni ...
És a
Nagyközönségnek igaza van: Pucolni az övé volt életében, legyen az övé
halálában is. Tartson halotti beszédet az a tömeg, aki hűséges rajongással
kísérte szellemét a Bohémek premierjétől a Turandot-ig:
Ha a háború
előtti XX. század kortörténészének egyetlen adata Pucciniszellemének
művészi termésre lenne, úgy ebből az egyetlen adatból felidézhetné e
kor felsőbb néprétegeinek általános szellemi szükségleteit. A XIX. század
forradalmainak utolsó hullámai is elsimultak. A fiatal forradalmár Wagnert a »reichsdeutscht«, nemzeti Wagner váltotta fel. De a nemzeti
felbuzdulás is, az öreg Wagner, Verdi, vagy nálunk Erkel, lassanként helyet
engedett az internacionális polgáriasulás anyagias
világának. A »mindennap« teljes elfásító prózaiságában ült a lelkekre. Az
egészséges életenergiákat a mindennapi munka kötötte le, munka a megélhetésért,
vagy az anyagi kényelemért. A nagy célok, melyek a napnaputáni küszködést
valami magasabb ábránd értelmével itatták át, eltűntek. Nagy célok nélkül
pedig az ember hamar elfárad. S ez a lekötött életenergiájú, prózai munkában elhétköznapiasodott, fáradt emberiség valamire szomjazott,
könnyű borra könnyű serlegben, könnyű borra, de különös, idegen,
rafinált zamatúra, amelynek mámorában elfelejti az élet közönségességét, s
amely csiklandozza a fásult idegeket, egzotikus szentimentalizmussal és egzotikus
erotikával. A wagneri érzelmesség magával ragadó árjában, a wagneri érosz
hatalmas potenciájú ölelésében elfullad ez az aktivitástól menekülő
emberfajta. Verdi romantikájának lángoló humanizmusát túlságosan egészségesnek
érezi. Finom méreg kellett, az idegenség, szokatlanság hisztérikus varázsa, az
idegek már csak ilyen komplikáltan finom hatásokra reagáltak.
És ekkor
megjelent Puccini, hogy beteljesítse ennek a modern közönségnek vágyait.
Puccini nem
öntudatos számítással férkőzött a közönség kegyeibe. Sokkal becsületesebb,
mélyebb temperamentum volt, hogysem a közönség lelki szükségleteihez szabta
volna mondanivalóját. Puccini saját magát valósította meg, művészetében
saját egyéniségét, mely azonban ugyanolyan szövetű volt, mint a
Nagyközönség lelke. Ugyanazt akarta, ugyanarra vágyott, mint ez a Nagyközönség,
csak, hogy azt a világot, melyet ez a publikum határozatlanul áhított, ő
alkotó erejével, éles körvonalakban valósította meg a színpadon.
Milyen volt ez a
világ?!
Puccini a világ
dolgait idegenszerű illatukért, excentrikus
színeikért, különös aromájukért szerette. A realitás csak annyiban érdekelte,
amennyiben hordozója volt ezeknek s amennyiben az egzotikus tündér szokatlanabb
látvány az olasz piazzán, mint a mese atomvilágában.
Igaz, a fiatal Puccini nem volt ilyen válogatós. A »Manon Lescaut«
költőjében még a régi nagy olasz opera újjáteremtőjét sejtettük, aki
az életet, az emberi szenvedélyeket önmagukért szereti s mint Verdi, a maga
módján, forró szeretetével a szertelenbe tágítja. Ezt ígérték a szélesen
lendülő melódiák, a drámai láztól fűtött ritmusok. A zenevilág
felfigyelt az új jelenségre, a közönség azonban az 1893. évi torinói bemutatón
még nem látta meg Pucciniben a maga emberét. A nagy közönségsikert csak három
évvel később hozta meg a Bohémélet. A darab problémája, a művész élet
a rideg hétköznapban, itt már jellegzetesen a háború előtti két évtized
romantikájának szellemét tükrözi. A színpadi alakok helyzeteik érzelmes
kontrasztjától nyerik plasztikusságukat, ebben a kontrasztban élnek egyedül.
Puccini az olasz
verizmus eszközeivel csak fokozta az »idegenszerű varázs« hatalmát, tehát
már akkor túllátott a verizmuson. A »Toscát, a »Pillangókisasszony, a »Nyugat
leánya«, egyenes vonalban jelzik Puccini fejlődését a modern
idegszentimentalizmus irányában. A színpadon a »drámai cselekmény« uralkodik, a
»története, nagyszerűen izgató fordulataival. Míg Verdinél vagy Wagnernél
a cselekmény csak tere a mögötte rejlő költői ideák megnyilatkozásának,
kibontakozásának, addig Puccin a cselekményben éli ki magát. Itt nem valami
belső idea világítja meg a cselekmény értelmét, hanem maga a színpadon
lejátszódó történet adja meg az egyes színpadi alakoknak jogosultságukat.
Tosca, csak annyiban heroina, hogy megöli Scarpiát, s a Bohémek Mimije csak annyiban költői,
hogy egy szegény művészbe szerelmes.
S a Puccini színpad
hű tükre a Puccini-orchester. Itt nem a
belső mondanivaló kifejezése szolgálatában áll a ragyogó invenció,
ellenkezőleg a ragyogó invenció irányítja a költőt mondanivalója
megkonstruálásában. A hangszínek nem közölnek, hanem csak hatnak, fizikai,
idegbizsergető villogásokkal.
Puccini óriási
hatásának titka, hogy nem kívánta meg közönségétől, hogy az kiszálljon
önmagából. Ő azt valósította meg páratlan zsenialitással, amit a közönség
álmodott. Kivezette az embereket a hétköznap világából azoknak a vágyaknak
birodalmába, melyeket a hétköznap támasztott a huszadik század emberének
lelkében.